HVG: A BKV néhány hete – a sofőrök és ellenőrök elleni támadásokra hivatkozva – kísérleti jelleggel bekamerázta két járművét. Mit szól ehhez a lépéshez?

J. A.: A szándék nem új. Elődöm, Péterfalvi Attila egy ajánlásában jogellenesnek mondta ki a buszok bekamerázását. Sőt tovább is ment, hozzátéve, ha mégis megteszik, hatósági eszközeivel fog élni. Ezt a BKV vezetői is tudják, így kissé barátságtalan lépésnek tartom a mostanit. Tárgyalunk a céggel, ha jogszerűtlenül csinálják, akkor nem tehetek mást, fel fogok lépni, és megtiltom a kamerázást. A rendőrségnek a törvény megengedi, hogy az intézkedéseiről, akárcsak az igazoltatásokról, felvétel készüljön. Náluk csak ahhoz ragaszkodom, hogy ha nem bűncselekményt vagy szabálysértést rögzítenek, akkor ésszerű időn belül töröljék a felvételt.

HVG: Az emberek biztonsága nem elég indok a kamerák használatára?

J. A.: Mostanában dolgozzuk fel az elérhető adatokat, hogy a biztonsági kamerák elhelyezése általában csökkenti-e a bűnözést. Érdekes, hogy Európa leginkább bekamerázott államában, Nagy-Britanniában is csak most rendelt meg erről átfogó hatástanulmányt a Lordok Háza.

HVG: Kiskunlacházán romaellenes indulatokat szított a polgármester egy tavaly év végi bűntett, egy fiatal lány megerőszakolása és meggyilkolása alapján. Csak most nyáron igazolta egy DNS-vizsgálat az elkövető kilétét, aki nem cigány. Talán mégsem lenne akkora baj, ha az állam ismerhetné az ujjlenyomatunkat vagy más biometriai azonosítónkat?

J. A.: Ha ezt a gondolatmenetet a végletekig visszük, akkor persze, rendelkezzen az állam mindannyiunk DNS-mintájával. Adott esetben mikrocsipet is lehet majd ültetni az emberek agyába, amely jelzi, ha valaki tilosban jár. Technikailag talán el lehetne jutni teljesen biztonságos világig is, de én nem szívesen élnék így. Minden adatgyűjtés jogkorlátozás. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy mostanában sokan nem érzik magukat biztonságban, így az inga a szabadságtól a rend felé billen. Ilyen környezetben az egyik feladatom, hogy a szabadság melletti érveket próbáljam érthetően megfogalmazni. A terrorizmus elleni harc jegyében például egy EU-irányelv szerint a mobiltelefonos, internetes adatforgalmunkat – tehát például azt, kivel mennyi ideig telefonáltunk, honnan kaptunk üzenetet – egy évig megőrizhetik a hatóságok. Pedig a rendelkezésre álló statisztikák szerint elenyésző az olyan ügyek száma, amelyekben három hónapnál régebbi adatokat vizsgáltak volna. A jogkorlátozást további empirikus kutatásokkal kellene alátámasztani. Ezzel kapcsolatban ősszel az Alkotmánybírósághoz fogunk fordulni.

HVG: A távközlési vagy közműszámlákkal, parkolási ügyekkel kapcsolatos esetekben ügyvédi irodák, követeléskezelők hat-hét éves távlatban is gyűjtenek és kezelnek személyes adatokat. Ezzel mit lehetne tenni?

J. A.: Hivatalomhoz lehet fordulni, és én kimondhatok tilalmat, megkövetelhetem az adatok törlését. De való igaz, míg az állami szférában eléggé hatékony kontroll működik – beleértve a törvényhozási vitákat, az államfő aláírásának szükségességét, ultima ratióként az alkotmánybíráskodást és mindezek mellett az ombudsmani hivatal működését –, az üzleti világban ez természetesen nincs meg. Határozatot hozhatok, de a végrehajtatása nehézkesebb. Indokolt lenne, hogy az ombudsman bírságolási jogkört is kapjon pont az ilyen ügyekben. Fontos változás, hogy a személyes adattal való visszaélés hamarosan nemcsak jelentős érdeksérelem esetén lesz szankcionálható, hanem akkor is, ha jogtalan haszonszerzésre irányul, mint például az illegális e-mail-, direktmarketing-listák összeállítása.

HVG: Ma már szinte mindenki használja a számítástechnikát, mennyire vagyunk tisztában a digitális világ kockázataival?

J. A: Ezen a területen óriási az ismerethiány, főként a fiatalokat kell figyelmeztetni, akik életkorukból adódóan nyitottak, a közösségi oldalakon kitárulkoznak, és nem gondolnak a magánszférájuk védelmére. Márpedig az interneten a múltat nem lehet eltörölni. Ha valaki tizenévesként feltesz magáról egy képet a Facebookra vagy az iwiwre, beír valamit, az felnőttkorában felbukkanhat a munkáltatójánál vagy akár saját gyerekeinél. Persze kérheti a szolgáltatótól, hogy törölje, de ha bárki más letöltötte a képét vagy valamilyen, általa írt szöveget, annak a sorsát már nem befolyásolhatja.

HVG: Nemrég egy ajánlásában az online házkutatás szabályozatlanságára hívta fel a figyelmet. Ilyesmiről korábban nemigen hallottunk.

J. A.: Az online házkutatás lényege, hogy bűnüldöző vagy nemzetbiztonsági szervezetek távolról, technikai úton átvizsgálhatják magánszemélyek gépeinek is a teljes tartalmát. Erre a német alkotmánybíróság hívta fel a figyelmet. Nem arról van egyelőre szó, hogy Magyarországon elterjedt gyakorlat lenne, de a jogalkotásnak előre fel kell készülnie a megfelelő szabályozással. Márpedig ma a hatályos jogszabályok nem egyértelműek, nem mondják ki, hogy ehhez is kell-e külső, tehát bírói vagy igazságügy-miniszteri engedély. Az érintett miniszterektől azt a választ kaptam, hogy ők úgy értelmezik, kell a külső engedély. Igazán megnyugtató mégiscsak az lenne, ha ezt törvény írná elő.

HVG: A közelmúltban Nagy Imre újratemetéséről olyan dokumentumok jelentek meg, amelyek alapján – mint azóta kiderült, részben tévesen – ügynököket név szerint azonosítani lehet. Magyarországon sokkal erősebb a személyes adatok védelme, mint a nyilvánosság iránti igény, így ez elég meglepő fordulat.

J. A.: Az adatvédelmi törvény szerint kutatási eredmények bemutatásához személyes adat is nyilvánosságra hozható, ha szükséges. Az 1989. június 16-ai mozgósításról megjelent adatok jól dokumentált tudományos munka eredményei, hozzájárulhatnak a múlt megismeréséhez. Ha valamelyik érintett úgy gondolja, hogy megsértették a magánszféráját, akkor ezt megvizsgáljuk, de hivatalból nem indítok eljárást.

HVG: Mi a helyzet a közszereplőkről szóló adatokkal?

Jóri András

A szegedi orvos-pszichiáter család gyereke az ELTE-n szociológiát, majd irodalomelméletet hallgatott, diplomáját végül mégiscsak a jogi karon szerezte. Közben egy informatikai tanfolyamot is elvégzett, így 1-2 hónapnyi utánképzéssel akár a rendszergazda munkáját is el tudná végezni. Kipróbálta magát önálló ügyvédként, míg tavaly az államfő negyedik jelöltjeként választották adatvédelmi biztossá. „A közhivatallal járó nyilvánosságot néha ösztönösen a magánszférámba történő behatolásként élem meg” – mondja a 37 éves szakember, aki 2005-ben adatvédelmi kézikönyvet jelentetett meg, és aki az elveit a munkahelyén is érvényesíteni igyekszik, amennyiben irodája környékéről leszereltette a biztonsági kamerákat.

J. A.: Erről ajánlást készülök kiadni. A közfeladattal kapcsolatos adat közérdekből nyilvános, csak éppen nincsenek pontos definícióink. Számos ilyen ügyünk van. Nyilvános adat-e például a jegyzők vagy a tanárok jutalma, netán egy képviselő kettős állampolgársága. Az olasz adatvédelmi hatóság azt is jogszerűnek találta, amikor egy színészről, tehát közhatalmat nem gyakorló, csak közszereplő személyről nyilvánosságra hozták, hogy miközben amolyan macsó önképet alakított ki, valójában meleg. Elméleti kérdésként, konferenciákon én is felvetettem egy képzeletbeli konzervatív képviselő esetét, aki a hagyományos családi élet szentségét hirdeti, és finoman szólva is ennek ellentmondó tények jelennek meg róla. A közönség általában nagyon tiltakozott a nyilvánosságra hozatal ellen. Az említett olasz döntés szerintem a magyar kulturális viszonyok közt már túlzás lenne.

HVG: Pedig akár addig is elmehetnénk, hogy a kirekesztést, rasszizmust hirdető közszereplők közeli hozzátartozói közt van-e általuk legalábbis kettős beszéddel megbélyegzett etnikai, vallási vagy éppen szexuális kisebbséghez tartozó.

J. A.: Nem, idáig semmiképpen se menjünk el!

HVG: Igaz, ennél sokkal kevesebbért is pert veszíthetnek az újságírók. Nem gondolja, hogy az igazságszolgáltatásról szóló tájékoztatásban végképp eltűnőben van az információszabadság? Hiszen már a nyilvános tárgyalások jegyzékei is csak monogramokat tartalmaznak, megszűnt az iratbetekintési jog, törvényi szájzár feszül a bírákon.

J. A.: Fordítsuk meg! Miért kellene a fogolykísérők arcát bemutatni, válóperekről névvel tájékoztatni?

HVG: Nem válóperekre, hanem közérdeklődésre joggal számot tartó nagy büntetőügyekre gondolok. Például az 1956-os tatai sortűzzel kapcsolatban egymással részben ellentétesen ítélt a strasbourgi emberi jogi bíróság és a magyar Legfelsőbb Bíróság. A tűzparanccsal vádolt és ott gyakorlatilag ártatlannak minősített tiszt Strasbourgban Korbely István, Budapesten a mai gyakorlat szerint már csak K. István. Mi fogjuk megtanítani az emberi jogi bíróságot – ahonnan időnként élőben közvetítenek tárgyalást, és nyilatkozhatnak a bírák –, hogyan kell védeni a személyes adatokat?

J. A.: Én nem adnám föl a mostani gyakorlatot. A nevek például fölkerülnének az internetre, és ott maradnának örökre, bárki számára hozzáférhetően.

FAHIDI GERGELY