HVG: Volt már arra példa a történelemben, hogy a nyomorgó lakosságot bencés közösségek lelki és gazdasági munkája emelte fel. Elképzelhetőnek tartja, hogy új apátságok alapításával részben az egyház oldja meg például a munkanélküliség problémáját?

V. A.: Bakonybél ilyen kísérletünk, de még nem vált önellátóvá, Tihany viszont nagyon jól működik gazdaságilag is. A középkorban Magyarországon hatvan – spirituális, gazdálkodó és kultúrát teremtő – bencés közösség működött. Ma viszont Pannonhalmát sem tudnánk fenntartani saját erőből. A több mint 300 fős iskolánk és kollégiumunk, a hatvanfős szociális otthonunk és a gyűjteményeink nagyon sokba kerülnek.

HVG: Pannonhalma környékén az apátság a legnagyobb munkaadó. A válság hatására önöknél is elbocsátásokra kerül sor?

V. A.: A jelen helyzetben a túlélésre próbálunk berendezkedni. Csökken az államtól érkező normatív támogatás, kevesebb az adomány, de a vállalkozásainkban is adódnak problémák. Hiába sikerült betörnünk a piacra, például a jó borainkkal és az ezeréves tradíciót középpontba helyező marketingünkkel, tavaly az 52 hektár szőlőnk egynegyedét elverte a jég. Mindenesetre szeretnénk megvédeni az alkalmazottainkat.

HVG: Hogyan érhető el, hogy a társadalom ne újabb forrásokért kalapozó szervezetként tekintsen az egyházra?

© Túry Gergely

V. A.: Nem mindegy, mit és hogyan mondunk. Szent Pál apostol egyik mondata irányadó: „tudok bővelkedni, de tudok szűkölködni is”. Keresztényi szabadságunk, hogy örüljünk, ha jól megy a gazdálkodásunk, de az is, hogy zúgolódás nélkül elfogadjuk, ha éppen a rövidebbet húzzuk. Közösségi igényeinket takarékosabbra, aszketikusabbra fogjuk.

A világ rögvest neurózist kap, ha valamiről le kell mondania, az emberek ilyenkor azonnal boldogtalanok lesznek. Vallási intézményként azt kellene kommunikálnunk, hogy mély együttérzéssel viseljük a világ és a magunk keresztjét.

HVG: Szép, de miért van az, hogy erről nem igazán hall a világ? Segítsen már felidézni, mikor kezdődött így egy püspökkari körlevél!

V. A.: Van ilyen is. Megnyilatkozásaink akkor jók, ha úgy kezdődnek, hogy sorsközösséget vállalunk a magyar társadalommal, nem pedig elkülönülünk tőle. Ezután kellene csak megemlítenünk a magunk hiányait vagy csökkenő eszközeit. És fontos lenne azzal zárni a gondolatmenetet, hogy minden nehézség ellenére a hivatásunktól nem térünk el, és ha sokkal szerényebb módon is, de a továbbiakban is az emberek, a magyar társadalom szolgálatában állunk.

HVG: Pannonhalma korábban arról volt híres, hogy folyton kereste a megbékélést, a közös hangot az ortodox egyházzal, a zsidósággal és a nem vallásos értelmiséggel. Mostanában mintha kevesebbet hallanánk erről. Pedig akár az is lehetne az önök missziója, hogy hídverőként a politikai táborok között közvetítsenek.

V. A.: Talán kevésbé látványosan, de ugyanúgy folytatjuk a párbeszédet az említett csoportokkal, sőt, az iszlám felé is nyitottunk, például a Művészetek Palotáját is megjárt Tér és imádság című kiállításunkkal. Pannonhalma a magyar vezető értelmiség eszmecseréinek is mindig helyet adott, de igyekeztünk magunkat a politikától távol tartani, mert azt veszélyes területnek tartjuk. Nem zárkóznék el ez elől sem, de ma Magyarországon nehezen elképzelhető ilyen jellegű párbeszéd megteremtése.

HVG: Csak nem azért, mert van egy olyan párt a Parlamentben, amely hivatalból képviseli a katolikus egyház érdekeit, és rossz néven venné a nyitást?

V. A.: Nézze, az egypártrendszerről szinte egyik napról a másikra tértünk át a többpártrendszerre, ám az ehhez való viselkedéskultúránk ennyi idő alatt nem alakult ki.

HVG: Ebben katalizátorszerepet is betölthetne az egyház.

V. A.: E tekintetben az egyház sajnálatos módon sorsközösségben van a társadalommal. Nehéz ma a szekértábort elhagyni, mert a felezővonalon valamelyik oldalról lelövik az embert. Nem féltem magam, de ha lepuffantanak, azzal a sajátjaimnak se használok.

Várszegi Asztrik

1946-ban Sopronban született, 17 éves korában jutott el a „személyes hitig”, és döntött úgy, hogy bencés szerzetes lesz. 1971-ben szentelték pappá, öt évvel később német–történelem szakon végzett az ELTE-n, ahol történelemből doktorált, 1997-ben PhD-t szerzett. Miközben Pannonhalmán folyamatosan tanított, 1988-ban esztergomi segédpüspökké nevezték ki, majd később a budapesti Központi Szeminárium rektora és 1992-ig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára. 1991-ben megválasztották a bencések főapátjává, ebben a tisztségében 2000-ben és idén újra megerősítették rendtársai. Szívügye a vallások, felekezetek és szellemi áramlatok közötti párbeszéd: a Magyarországi Keresztény–Zsidó Tanács elnöke, számos díj és elismerés birtokosa. A Pannonhalmi Főapátságban az utóbbi évtizedben virágzó vállalkozást épített fel, az ottani borászat és likőrgyártás messze földön híres. Idén biomassza-fűtőmű építését kezdik meg.

HVG: A Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány vezetőjeként mennyire érzi, hogy egyháza támogatja a múlt feltárását? A külső szemlélő számára szegényesnek tűnik a munka, nincs komoly internetes honlapjuk, folyóiratuk, legfeljebb hébe-korba publikálnak egy-egy könyvet.

V. A.: Alapító okiratunk szerint azért jöttünk létre, hogy segítsük koordinálni a katolikus egyház közelmúltjával foglalkozó kutatásokat és segítsük a mártírok életének a bemutatását – tehát elsősorban az üldözött egyházzal foglalkozunk. Persze ahol vannak hősök, ott nyilván vannak gyenge emberek, árulók is. De nem speciálisan az egyháziak és az egykori belügyminisztérium kapcsolatának feltárására jöttünk létre.

HVG: Pedig a napokban bemutatott Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmben azt mondta, a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát. Hányan osztják véleményét a püspöki konferencián belül, és van-e már definíciója annak, mit jelent a tisztázás?

V. A.: Nincs, és nem végeztem közvélemény-kutatást ebben a kérdésben a püspöki konferencián belül. Van olyan vélemény, hogy ez mára egyház-, sőt büntetőjogi tekintetben is elévült. Ez is igaz, de az egyház hívő és gondolkodó rétege mégis fontosnak tartja a múlt tisztázását, magam is. Az alapítvány alapító okirata eleve kizárta, hogy a nagyobb munkához szükséges intézményi háttér létrejöjjön.

HVG: Valaki csak megfogalmazta azt az alapító okiratot! Ráadásul Tímár Ágnes nővér, aki régóta kutatója a témának, be sem kerülhetett az alapítvány grémiumába.

V. A.: Az alapító okiratot a püspöki konferencia elnöke, Erdő Péter bíboros úr látta el a kézjegyével. Tímár Ágnes nővér, aki a diktatúra börtönét is megjárta, radikálisabb vonalat képviselt volna a múlt feltárásában annál, mint ahogyan azt az alapító okirat meghatározta. Ettől függetlenül Ágnes nővér kutatását figyelemmel kísérem.

HVG: Eljöhet még az idő, hogy a még élő, besúgó főpapok bocsánatot kérnek, esetleg a Vatikán is elismeri, nem éppen a legüdvözítőbb megoldás volt a kommunista hatalommal kiegyező Kelet-politikája?

V. A.: Anyaszentegyházunk ilyen beismerést általában száz-kétszáz évvel az események után szokott megtenni. A Vatikán keleti politikája egyébként lényegében Magyarországon kísérleteződött ki. Erre magam is azt mondom, hogy igen rövid az idő, hogy erről ítéletet mondjunk.

HVG: Mennyiben képes azonosulni néhány ellentmondásos pápai megnyilatkozással – gondolok például a legutóbbi, a HIV vírussal leginkább fertőzött Fekete-Afrikában tett, a gumi óvszer használatát leértékelő kijelentésére.

V. A.: Érdekes, hogy Jézus, világos alapelvei, tanításai mellett, az ilyenfajta morális, szexuális kérdésekről isteni tapintattal hallgatott. Persze a problémakör is más volt akkor. Aki felfogja Isten országának az örömhírét, annak az ilyesmi másodlagos-harmadlagos kérdés lesz. A keresztényi eszmény mindig is a jézusi alapmagatartás marad. XVI. Benedek pápának feltétlenül igaza van abban, hogy nem az óvszer használata vagy nem használata oldja meg azt a nyomorúságot, aminek egyik oka, hogy a fejlett országok elfeledkeztek Afrikáról.

HVG: Európában és az USA-ban, úgy tűnik, nem megy olyan jól a kereszténységnek, mint például a Távol-Keleten, ahol nemritkán „föld alatt” működik az egyház, mégis mintha felfelé ívelne a lelkiség és a keresztény hit presztízse.

V. A.: Egyházi alaptapasztalat, hogy ha a világi hatalommal szövetkezünk, onnan várjuk a támogatást, akkor kevesebb esélyünk van közösségeink tartós megtartására – legalábbis a modern világban ez mutatkozik. Európában agyonszabályozott a közösségünk, amely csak nehézkesen működik, távolabb van viszont, több szabadsággal megáldott és egyszerűbb szervezet, és ott valahogy szerencsésebben lehet továbbadni a keresztény tapasztalatot. Nem biztos, hogy az európai kereszténység hosszú távon meg tudja őrizni kiemelt szerepét. Az egyháznak megjelenésében, üzenetében egyszerűbbnek kell lennie, túl bonyolult egyházzá váltunk. Szerető és másokat szolgáló lelkületünkben kell radikalizálódnunk. Az egyház elsősorban a hívek lelkében és közösségében él. Fontosak az intézményeink, de sokkal fontosabbnak tartom a közös keresztény tapasztalatot: a feltámadott Úrral való találkozás örömét.

IZSÁK NORBERT