HVG: Számon tartja, hogy az elmúlt húsz évben mennyit költött kortárs művekre?

P. G.: Ki kell ábrándítanom önöket: sosem számoltam ki. Nehéz is lenne, mert Pajor Zsolt tulajdonostársammal nem is minden alkotást vettünk készpénzért. A kezdetekben vissza nem fizetett baráti kölcsönök fejében jutottak hozzánk a művek. Mellébeszélésnek tűnhet, de csak annyit tudok mondani: korántsem óriási tételekről van szó. A minőséghez képest nagyon olcsón hozzá lehet jutni a magyar művekhez.

HVG: Egy-egy festmény, egyedi digitális print, installáció, számítógépes, illetve videomunka kapcsán szakberkekben ma pár százezer forintos árakat emlegetnek. Stimmel?

P. G.: Maradjunk annyiban, hogy nem járnak messze a valóságtól. Persze vannak eltérések az egyes művészek közt, illetve az alkotások mérete és az alkalmazott technika szerint.

HVG: Hány darabból áll a gyűjteményük?

P. G.: Körülbelül 450 darabból, ennek a fele van kiállítva a Nemzeti Galériában.

HVG: Befektetésként megérte műtárgyakra költeni a vállalkozással megszerzett pénzt?

P. G.: Az értéknövekedést nem mértük, de természetesen vannak kiugró árat elért műveink, amelyekért egyes gyűjtők sok pénzt adnának. És vannak olyan művészettörténeti értékű darabok is, amelyek nem a nappaliba valók, és amelyek műtárgypiaci értéke is nehezen becsülhető. Húsz év távlatából mindenestre bátran kijelenthető, hogy a kortárs képzőművészet befektetésnek sem utolsó. De ha ez a szándék vezetett volna minket, akkor például installációk meg videók nem kerülnek a kollekciónkba.

HVG: A galériájával nem ennyire szemérmes, hiszen évek óta járják az európai művészeti vásárokat, vagyis mégis célja a műkereskedelem. Hogyan teljesít a cég?

P. G.: Egy kereskedelmi galériának legfontosabb célja az igényes művészettel való kereskedés. Ezt minden szemérmeskedés nélkül állíthatom. Az ACB üzleti eredménye most pozitív nulla, vagyis minimálisan a nullszaldó feletti. Ez persze nem lehet sokáig cél, hiszen kereskedelmi galériáról van szó. Úgy tűnik, nem is olyan sokára már nyereséget is termelhet, persze ki tudja, mit hoz a gazdasági válság.

HVG: Magyar alkotásokkal akarnak betörni a nemzetközi piacra?

P. G.: Csak mítosz, hogy a kortárs magyar művészet nem eladható. Egyre több a visszajelzés és a rangos elismerés. Legutóbb például a tudomány és művészet határterületein kutakodó, a Kempelen Farkas-féle sakkautomata által ihletett kockadobó gépéről is ismert Csörgő Attila nyerte el az Észak-Rajna–Vesztfália Művészeti Alapítványa által adományozott Nam June Paik-díjat, ami a művész piaci árait is felértékeli. Vagy ott van a hiperrealista, fényképszerű, megrázó festményeket jegyző Birkás Ákos, és még sokan mások is, akiknek komoly vevőkörük van Nyugaton. A magyar kortárs képzőművészetet azok körében lehetne igazán megfuttatni, akik értékelik a sajátos kelet-európai – abszurdba hajló és groteszk – látás- és fogalmazásmódot.

HVG: Az orosz művészek sikerei is azt mutatják, hogy van fogadóképes kereslet.

P. G.: Azért a magyar alkotásokkal kicsit más a helyzet. Ha Sztálin képmása megjelenik egy 2008-as munkán, akkor a világon mindenki tudni fogja, hogy hova kösse a művet. Rákosi vagy Kádár portréja csak nekünk mond valamit. Szóval az ilyen, szocreált fricskázó művekkel például nincs keresnivalónk a piacon. Viszont más, a magyar valóságra és a globális folyamatokra reflektáló alkotásokkal mindenképp.

HVG: Magyarországra is begyűrűzni látszik a Lajtán túl már évek óta tartó kortársláz, ami a számítógépes animációktól a graffitikig sok, korábban eladhatatlannak mondott művet kapóssá tesz. Egyes becslések szerint akár kétszáz kortárs magángyűjtemény is lehet az országban, ön szerint ez reális?

P. G.: Szerintem ez túl sok, feltéve, hogy a gyűjtemény nem csak egy pár, magánlakást díszítő képet vagy alkotást jelent. Ébli Gábor esztéta járt utána legalaposabban a hazai gyűjtői körnek, és ő is hasonló számokat mond, de ezekben a gyűjteményekben általában a múlt század első évtizedeinek magyar avantgárdja dominál, és csak egy-egy kortárs mű színesíti a kollekciót. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy valaki, aki a konstruktivistákat gyűjtötte, vásárol néhányat az egyetemről kikerülő pályakezdők konstruktivista alkotásaiból is. Az viszont igaz, hogy ma már sok olyan, velem egykorú vagy fiatalabb – idővel gyűjtővé is váló – ember akad, aki, felrúgva a művészettörténeti tradíciót, egyből a kortársakkal kezd. De élénkebb lenne a piac, ha nem terhelnék 20 százalékos forgalmi adóval a műtárgyakat. Nonszensz, hogy Várnai Gyula a Nemzeti Galériában most kiállított, a tárlatnak is címet adó fantasztikus installációját akkora áfával kell értékesíteni, mint egy elemes vibrátort. Akár a művészhez megy a vevő, akár a kereskedelmi galériába, sokallja az ár ötödét kitevő áfát. Akkor is, ha beleszeretett a műtárgyba, és csak azzal tudja elképzelni a nappaliját.

HVG: Sokak szerint Magyarországon mégis zajlik a művészetszociológiai traktátusokban középosztályosodásnak nevezett, a magángyűjteményeket megalapozó folyamat.

P. G.: Valóban vonhatunk némi párhuzamot a nagy amerikai gyűjtemények létrejöttével. Akkor a mágnások az alkoholtilalom alatt felhalmozott profitot kezdték műtárgyakba forgatni. A magas művészeten szocializálódott gyerekek és az unokák aztán már tudatosan vitték tovább a gyűjtői hagyományt. A gyűjtők, ha tényleg szenvedélyükké válik a dolog, óhatatlanul kikupálódnak. Talán velem is valami hasonló történt.

HVG: A gyűjtés trendi, szabadidős tevékenység is lett üzletemberi körökben, vagy tévednénk?

P. G.: Nekem is az a tapasztalatom, hogy a milliárdok sorsáról döntő topmenedzserek nagyon élvezik az olyan esteket, kiállításmegnyitókat, ahol végre nem csak az üzleti világ tagjaival találkozhatnak. Rendkívül üdítő egy olyan intellektuális közeg, ahol tanulni is lehet, és nem is csak tőzsdei kunsztokat. Ebben persze az a kockázat, hogy munkatársai és üzletfelei egy kicsit bolondnak nézik. Emlékszem, én büszke voltam, hogy nem ugyanolyan nyakkendős, kék inges businessman vagyok, mint a többiek. Most már azt is tudom, hogy az efféle hóbort, vagyis ha valakit nem tudnak beskatulyázni, jelentős marketingelőnyt is jelenthet. Nekünk ez bejött.

HVG: A marketingstratégiához tartozik, hogy afféle Hatvany-Deutschként apanázst folyósít egyes alkotóknak, hogy így csábítsa vissza őket mondjuk a csapospulttól a festőállványhoz?

P. G.: Volt már ilyesmire példa. A művészekkel folyamatosan foglalkozni kell, ha az ember kíván tőlük valamit. Általános ugyanis, hogy amikor a tehetségek kikerülnek az egyetemi burokból, fogalmuk sincs arról, hogyan is lehet művészként érvényesülni. Senki sem készíti fel őket például arra, hogyan kellene kommunikálni a galeristákkal vagy a gyűjtőkkel. Nem tudják eladni magukat, nem tudnak megélni a művészetükből, így mással kell foglalkozniuk. Márpedig a képzőművészetet nem lehet félállásban művelni. A bevállalt mindennapi nyomorúságot enyhítem azzal, hogy megveszem a diplomamunkájukat, vagy biztosítom a materiális feltételeket, mondjuk papír vagy ceruza formájában, és kiállítom az alkotásaikat. Nyugaton felkészültebbek a művészek: Szoboszlai János, aki párjával, Szőke Katalinnal a mi gyűjteményünket is rendszerezte, és jelenleg az ACB Galériát vezeti, egy évig tanított művészeti kommunikációt egyebek mellett Chicagóban. Tőlünk nyugatra ugyanis ez a tantárgy része a művészképzésnek. Ott megtanulják, hogy a műalkotás is árucikk, és vonatkoznak rá a közgazdaságtan szabályai.

VAJNA TAMÁS

Pados Gábor

Értelmiségi szülők gyermekeként született, tanulmányait gimnáziumi érettségivel zárta. 1989-ben afféle pártoló tagként csatlakozott az Újlak-csoport nevű, leginkább „konceptuálisként” besorolt fővárosi művészkörhöz. Az 1990-es évek elején pár esztendő alatt országos hálózattá terebélyesedő, a gyűjtőtárs Pajor Zsolttal közösen tulajdonolt írószer-kereskedő cégeinek bevételeiből hozta létre kortárs művészeti kollekcióját. A 2003-ban alapított ACB Galériával a nemzetközi kortárs műpiacra is kilépő Pados – aki világéletében „képzősök és az iparosok” társaságában érezte jól magát – 2005 őszén vonult vissza a közel 3 milliárdos nettó árbevételt produkáló Írókéz Kft. köré szerveződő cégbirodalom operatív irányításából.

a gyűjtők, ha szenvedélyükké válik a dolog, óhatatlanul kikupálódnak