HVG: Ön és az Egyesület a Felsőoktatásért nevű klubba tömörülő tanártársai harcosan bírálják az Oktatási Minisztérium felsőoktatásireform-tervét. Mi értelme még a tiltakozásnak? A tárca szerint a törvényjavaslat immár minden fontos szakmai szervezet támogatását bírja.

K. E.: Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben: nem folyt érdemi szakmai vita. Magyar Bálint miniszter úr már akkor konszenzusról beszélt, amikor még csak a koncepció első változatai futottak. A törvénytervezet első formájában tavaly nyáron született, amikor köztudottan alacsony az oktatásban érintettek "szervezettsége". A szeptember végi harmadik változatot szinte kivétel nélkül minden egyetem és szervezet alkalmatlannak találta a felsőoktatás törvényi szabályozására. Erre Magyar Bálint felkérte őket, írják át a javaslat szövegét, ők meg szépen besétáltak a csapdába: aki egyszer részt vett a kidolgozásában, már bajosan bírálhatja a koncepciót. A különféle felsőoktatási szervezetek által delegált tagok között egyetlen jogász akadt, a hallgatói önkormányzatok friss diplomás küldötte. Ez az amatőr csapat tárgyalta meg októberben Mátraházán egy három éjjel, három nap tartó szeánsz keretében a változtatásokat, majd a minisztérium hivatalnokai néhány nap alatt "beépítették" a javaslatokat - köztük olyanokat is, amikről Mátraházán szó sem esett. Ha ezután valaki bírálta a tervezetet, az szinte kivétel nélkül azt a választ kapta, hogy ja, a kritikával illetett változat már nem is érvényes. A tárca az ellenzőket így arra kényszerítette, hogy fantomokkal küzdjenek. Egy idő után persze még a legelszántabb "olvasók" is elveszítik a fonalat: miközben a tárca honlapján még most, januárban is a többszörösen leváltott szeptemberi változat díszeleg, kormánykörökben már a reformjavaslat 21. szövegváltozata kering.

HVG: Még a sok okos embert tömörítő Rektori Konferencia is a reformjavaslat mellé állt. Ezt mivel magyarázza?

K. E.: A Rektori Konferenciát lényegében ígéretekkel vásárolta meg a minisztérium. Egyrészt azzal, hogy a hivatalban lévő rektorok lesznek a reformelképzelésekben szereplő "intézményi tanácsok" elnökei, másrészt azzal, hogy jelentős tőkeinjekciót adnak az egyetemeknek, amelyek így megszabadulnak az őket fojtogató adósságoktól. Az utóbbi ígéret egyébként csak egy időre került be a koncepcióba, a törvénytervezet mostani szövegéből már hiányzik, akárcsak a megbízható finanszírozásról szóló passzus. A rektorok közt akadt olyan is, aki az egyetemi tanács határozottan elutasító állásfoglalása ellenére szavazta meg a tervezetet.

HVG: Tulajdonképpen miért tiltakoznak olyan hevesen a reformtervezet ellen? Az egyik legfontosabb változás, a hagyományos egyetemi, főiskolai képzési rendszer három ciklusra - hároméves alapszakaszra, kétéves mester- és hároméves doktori képzésre - való felosztása az EU felsőoktatási rendszereinek kompatibilissá tételét szolgáló, Magyarország által is támogatott bolognai folyamatból következik, nemde?

K. E.: A bolognai folyamat alapcéljai senkire sem kényszerítenek olyan mérvű egységesítést a felsőoktatásban, mint amilyet Magyar Bálint és apparátusa akar előírni. Az előbbiek mindössze azt irányozzák elő, hogy a képzés világosan különüljön el az említett három oktatási ciklusra, ám az nem szerepel benne, hogy mindezt három, egymástól élesen elkülönülő szerkezettel kellene megvalósítani. Ez olyan kényszerzubbonyt jelentene, ami megfojtaná a jobb magyar egyetemeket és főiskolákat, mivel nem lehet minden képzést egyformán három szakaszra bontani. Ráadásul a tárca a hallgatók után járó fejkvótákat egy túlságosan leegyszerűsített, egységesített táblázat szerint osztogatná, az alapképzésben pedig csökkentené is. Mi például az ELTE Természettudományi Karán 300 forint körüli óradíjat kapnánk egy hallgatóért, holott ennyiért sehol a világon nem adnak természettudományos képzést. Egy ilyen reform a komolytalan szakokat gyengén oktató intézményeknek kedvezne, de még a rangos egyetemek, főiskolák is a hallgatói létszám növelésében lennének érdekeltek. Ami talán még ennél is nagyobb aggodalomra ad okot: az egyetemek élén álló intézményi tanácsokba a minisztérium emberei kerülnének be, akik ráadásul nem oktatási szakemberek volnának, hanem a vállalati világból idehozott menedzserek.

HVG: Mi ezzel a baj? Miért ne menedzselnék ők jobban az intézményeket, mint az ásványtanban, a középkori irodalomban vagy az épületgépészetben járatos tudósok?

K. E.: Ezek az intézményi tanácsok az egyetemektől független, másodállású tagokból állnának, mégis jóval több jogot kapnának, mint a mostani egyetemi tanácsok. Nem várhatnánk tőlük az intézmények érdekeinek a képviseletét, de még az ismeretét sem. A minisztérium abszurd módon azt állítja, hogy az intézményi tanácsok növelni fogják az intézmények autonómiáját, holott mindenki számára világos: a póráz nem a kutya alkotórésze! Magyar Bálint miniszter úr arra hivatkozik, hogy efféle, menedzsereket is magában foglaló vezetése van az Oxfordi Egyetemnek, a Harvardnak vagy a Yale-nek. Igen ám, de ezek mindegyikében az egyetem maga választja meg az irányító testület tagjait. Az ELTE-n viszont az intézményi tanács hét tagjából négyet a minisztérium delegálna.

HVG: Értsük ezt úgy, hogy a minisztérium gyakorlatilag átvenné a hatalmat az egyetemeken?

K. E.: A mindenkori minisztériumi önkénytől függene az intézmények irányítása, finanszírozása, de még a szakok indítása is, hiszen a Magyar Akkreditációs Bizottságnak erre csak javaslattételi joga lenne. Összességében a reform egy olyan, politikai összeköttetések kihasználására kényszerítő rendszer rémképét vetíti elénk, amelyben nincs tere a világszínvonalú kutatásnak és oktatásnak. Amellett, hogy ez súlyosan sértené az egyetemi autonómiát - melyet egyébiránt a bolognai dokumentumok kívánatosnak tartanak -, gyakorlati fenntartásaink is vannak a menedzserirányítással szemben. Az egyetemet nem lehet valamifajta termelési egységként felfogni, ahol mindent a bevételszerzés szempontjának kell alárendelni. Az egyetemi aulák már manapság is fodrászversenyek és kirakodóvásárok helyszínei, képzeljék el, mi jönne a menedzserkorszakban. Hallani olyan cégvezetőkről, akik máris fenik a fogukat egy intézményi tanácsi helyre, az állami pénzek ilyetén megszerzésére, az iskolák, intézmények ingatlanjainak "kreatív hasznosítására".

HVG: Önök szerint mennyiben kell és lehet a piac igényeihez, megrendeléseihez igazodnia a felsőoktatásnak?

K. E.: A tömegoktatás és a szakok burjánzása jól mutatja, hova vezet, ha elvész a józanság. Tíz éve felvettünk egy szakra negyven diákot, volt köztük húsz kiváló, akiket diplomásként mindenütt tárt karokkal fogadtak. Ma százat veszünk fel, de köztük is csak húsz kiváló akad, velük azonban jóval kevesebbet tudunk foglalkozni a többi nyolcvan miatt. Az ELTE Természettudományi Karán közel ötszáz oktató mintegy 15 szakot és legfeljebb negyven szakirányt oktat. Van azonban olyan intézmény - például a gyöngyösi Károly Róbert Főiskola -, amely büszkén hirdeti a weboldalán, hogy az ott dolgozó alig száz oktató húsz különböző szakot és húsz szakirányt oktat. Az intézmények fő feladata a színvonalas oktatás biztosítása volna. A kormányzaté pedig az, hogy - például ösztöndíjakkal, hitelekkel, kedvezményekkel, pályázatokkal - oda irányítsa a hallgatókat, ahol a jelenlegi helyzetben a legnagyobb szükség lenne diplomásokra.

HVG: A tagadáson túl gyakorolnak "építő kritikát" is? Megfogalmazták például az egyesületben, merre kívánnák elmozdítani a felsőoktatás szekerét?

K. E.: Az egyesületben, melyben a világ több egyetemén oktató egyetemi professzorok, akadémikusok is dolgoznak, kivétel nélkül egyetértünk abban, hogy a felsőoktatásban szükség van reformokra, mindenekelőtt az oktatás minőségének megőrzése és garantálása érdekében. Ugyanakkor fontosnak tartjuk a gazdálkodás racionalizálását is. Javaslatunk szerint a hatályos felsőoktatási törvény módosításával megengedő módon lehetővé kellene tenni, hogy a régi, ötéves és az új rendszer egyidejűleg működjék. Az intézmények felelős vezetője a rektor, legfelsőbb döntéshozó szerve - az állami parlament mintájára - az intézményi képviselőkből álló tanács lenne. Emellett azonban - a kormány mintájára - operatív szervezetek, például oktatási és kutatási bizottság működnének, amelyek a napi ügyeket intéznék.

HVG: Elképzelésük szerint hol jönne be a képbe az állam? A minisztérium abból indul ki, hogy ha az állam csak adja a pénzt, de elköltésébe nem szólhat bele, annak menthetetlenül pocsékolás és az intézmények szétzilálódása lenne a vége. Ezzel sem értenek egyet?

K. E.: Dehogynem. A minisztérium delegálhatna például egy felügyelőbizottságot, amely minden évben megvizsgálná és jóváhagyná az intézményfejlesztési tervet, illetve negyedévenként átvilágítaná, hogy az intézmény szakmailag elfogadhatóan és törvényesem működik-e. A felügyelőbizottság által jóváhagyott dokumentumok nyilvánosak lennének. Így átláthatóvá válna az intézmények működése, és könnyen elejét lehetne venni bármilyen törvényellenes, szakszerűtlen vagy nyilvánvalóan pazarló intézkedésnek.

DOBSZAY JÁNOS

Keszei Ernő

A vegyész és egyetemi tanár fél életét az ELTE-n töltötte: 1975-ben itt szerezte diplomáját, két évvel később már a fizikai kémia tanszéken oktatott, melyet 1993 óta vezet. Mindazonáltal külföldi intézményi tapasztalatokkal is rendelkezik, hiszen 1985-től 1987-ig, illetve 1989-től 1991-ig a kanadai Sherbrooke Egyetem vendégoktatója volt. Az öt idegen nyelven beszélő, latinul és ógörögül olvasó, olykor-olykor filmkritikákat is író Keszei tavaly májusban részt vett a felsőoktatás reformját szorgalmazó, de annak az Oktatási Minisztérium által javasolt módját elutasító Egyesület a Felsőoktatásért és Kutatásért létrehozásában. Az egyesület egyetemi professzorokat, akadémikusokat tömörít, utóbbiak közül valamennyi Bolyai-díjast. A felsőoktatási törvény parlament elé kerülő tervezete ellen aláírásokat gyűjtő szervezet céljai ennél távlatosabbak: az egyetemek, főiskolák, kutatók érdekeit képviselő civil szervezetként szeretne működni.