HVG: "Semmi szín alatt nem veszek részt olyan törvény végrehajtásában, amely ily mértékben korlátozza az áldozatok jogait" - nyilatkozta ön az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tavalyi felállítása kapcsán. Miért döntött mégis úgy, ráadásul volt jobboldali politikus létére, hogy nevét adja a mai kormánytöbbség által megszavazott törvény végrehajtásához?

K. K. K.: Egy törvényről nem aszerint szoktam véleményt alkotni, hogy azt milyen kormánytöbbség szavazta meg. Az viszont tény, hogy az új törvény a korábbi állapothoz képest jelentősen szűkítette az áldozatok jogait. Ezért nem pályáztam meg sem a főigazgatói, sem a főigazgató-helyettesi tisztséget. Ám az utóbbira kiírt pályázat sikertelen lett, s így kiírtak egy újabbat. Arra gondoltam, hogy az első törvény sem volt maga a tökély, de javaslataink nyomán három év után az Országgyűlés korrigálta a jogszabályt, amely így már inkább szolgálta az áldozatok és a kutatók érdekeit. Elhatározásomban döntő szerepet játszott, hogy időközben az információs kárpótlás érdekében végzett tevékenységemért a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntettek ki. Úgy éreztem, ez kötelez. Pályázatom voltaképpen arról szólt, miként kellene átírni a hatályos törvényt. Kinevezésemet úgy értékelem, hogy akceptálták szakmai kifogásaimat. Parlamenti meghallgatásomon az is kiderült, hogy a képviselők készen állnak a törvény korrigálására, sőt már egy munkacsoport is létrejött.

HVG: Egy korábbi parlamenti meghallgatáson - ahol a levéltár főigazgatója ismertette elképzeléseit - az is kiderült, hogy a TH fennállása idején a birtokában lévő 120 ezer dossziénak csupán 1 százalékát tudta teljeskörűen feldolgozni. Mi az oka, hogy a 70-80 munkatársat foglalkoztató intézmény ilyen csigatempóban halad?

K. K. K.: Az az 1 százalék több százezer oldal. A teljes körű feldolgozás nálunk nem csak annyit jelent, hogy regisztráljuk, melyik szerv volt az iratkibocsátó. Minden egyes oldalt el kell olvasni, és minden egyes nevet azonosítani kell. Ez nehéz és időigényes munka. Magyarországon még 56-os Rácz Sándorból is legalább hat van.

HVG: A TH működése ennek ellenére csalódást keltő volt. Miközben a teljes nyilvánosság elvét valló német Gauck-hivatalhoz fél évtized alatt 672 ezer aktamegtekintési kérelem futott be, nálunk alig több mint tízezer.

K. K. K.: Ennek több oka is van. A volt NDK-ban a Stasi az utolsó időszakban jóval erőteljesebben dolgozott, mint az itteni szolgálatok. A Stasi székházát megrohanták, nálunk ilyesmi nem történt. Már induláskor sem volt tehát annyira elementáris az érdeklődés itthon az egykori állambiztonsági szervezetek tevékenysége iránt, mint ott. Az elmúlt években különben több százezer oldal iratmásolatot adtunk ki az állampolgároknak.

HVG: Az önökhöz fordult állampolgárok nagyobbik része alighanem kételyekkel fogadta a TH-tól kapott nemleges választ. Amely persze csak azt zárhatta ki teljes egyértelműséggel, hogy az adott személy neve az iratok már feldolgozott 1 százalékában szerepel.

K. K. K.: Egyvalami biztos: azokról találunk a legkevesebb anyagot, akiket a nyolcvanas évek második felében figyeltek meg. Rólam például egyetlenegy mondat került elő eddig, pedig a lakásunkon szerveződött a Független Jogász Fórum. Akire a nyolcvanas évek végén "dolgoztak", annak a dossziéi kézben voltak, nem az irattárban. Később e dokumentumokat érte a legnagyobb csapás, még iktatókönyv sem maradt fenn róluk. Azt tudjuk csupán, hogy amikor 1990 februárjában az ügyészség körbejárt, s húsz helyről - a megyékből és Budapestről - összeszedte az iratokat, mindössze annyi dokumentumot tudtak elhozni, amennyi belefért egy nagyobb páncélszekrénybe. Ez az oka annak, hogy ami a pártállam utolsó időszakáról fennmaradt, az többnyire úgynevezett NOIJ, azaz napi operatív információs jelentés, vagyis az egykori párt- és állami vezetők számára készített zanza. Ez azonban nem a levéltár hibája.

HVG: Képesek voltak-e - Gyarmati György főigazgató szándékának megfelelően - az elmúlt 15 hónapban felgyorsítani a dokumentumok feldolgozását?

K. K. K.: Pontos adatot még nem tudok mondani, megbízatásom csak július elsejétől szól. Tény azonban, hogy az iratfeldolgozás gyorsabbá vált. Ahhoz viszont, hogy nagyságrenddel változzon a korábbi tempó, az eddiginél jelentősebb létszámbővítésre volna szükség.

HVG: Mennyi időt kell várnia ma egy kérelmezőnek, hogy megtudja, találtak-e róla adatot a szénakazalban?

K. K. K.: Az első választ, ami egy türelemkérő levél szokott lenni, heteken belül mindenki megkapja. Ezután általában még két-három hónapra van szükség ahhoz, hogy kiderüljön, van-e valakiről valami.

HVG: Vajon a hajdani belügyesek is ugyanilyen lassan és nehézkesen igazodtak el a rendszerben?

K. K. K.: Annak idején nyilván gyorsabban ment minden, de akkor még létezett és működött az EGPR, az úgynevezett egységes gépi prioráló rendszer. Ez egy számítógépes nyilvántartás volt. A berendezéssel személyre lehetett keresni. Ez a mechanikus szerkezet sajnos mindmáig nem került elő. Az EGPR-hez egy 164 ezer darabból álló kartonrendszer is tartozott, amit viszont megkaptunk, azon a személy azonosító adatai mellett azt is feltüntették, hogy milyen dossziéban szerepel és hogy mi a "bűne". Tehát rá van írva például, hogy horthysta katonatiszt. Nekünk az elmúlt években fel kellett építenünk egy teljesen új regisztert. De ma már nem 164 ezer nevünk van, hanem jóval több mint 300 ezer. Ezen kívül létezett egy téma szerinti nyilvántartás is, amelyet 1989-ben megsemmisítettek.

HVG: Tavaly ön többek közt azzal illusztrálta az új törvény gyengéit, hogy annak alapján például az egykori elítéltek nyomozati iratait már nem lehet kiadni. Találtak-e azóta valamilyen jogi kiskaput?

K. K. K.: A régi törvény lényegében úgy szólt, hogy mindenki megkaphatja a rá vonatkozó anyagot, függetlenül attól, hogy abban más személy is szerepel-e. Az új törvényben viszont már az áll, hogy csak a kizárólag rá vonatkozó anyag adható át a kérelmezőnek. A tavaly elfogadott előírások ráadásul nyilvánosságra hozatali jogot is tartalmaznak. Épp ez utóbbira tekintettel nagyon is csínján kell bánni azzal, miként értelmezzük a kizárólag a kérelmezőre vonatkozó adatot, hiszen a későbbi publikálás sem sértheti mások személyi jogait. A törvény módosítása során szerintem arra kell törekedni, hogy az egykori megfigyeltek minél több dokumentumhoz juthassanak hozzá.

HVG: A volt célszemélyek a múlt év óta megismerhetik besúgóik nevét. Számon tartják-e, hány ilyen információt adtak már ki az áldozatoknak? Vezetett-e mindez drámai fejleményekhez az önök tudomása szerint?

K. K. K.: Még nem rendelkezem pontos adatokkal, de inkább tízes, mintsem százas nagyságrendűre teszem az ilyen eseteket. Súlyosabb következményekről nincs tudomásom.

HVG: Tavaly azt nyilatkozta: kíváncsi vagyok, a levéltár hogyan fogja például a nyilvántartásokban szereplő több tucat Fekete Péter fedőnevű ügynök közül adott esetben kiválasztani, melyik az igazi. Hogyan válaszol ma a saját kérdésére?

K. K. K.: E ponton is egyértelműbbé kell tenni a szabályozást. Igaz, a jelenlegi törvényszöveg előnye, hogy jogértelmezéssel módot ad az ügyfél teljesebb informálására a róla jelentő ügynök kilétét illetően.

HVG: A múlt év óta egy háromfős szakértői bizottság ellenőrzi, nem tartják-e vissza indokolatlanul az iratokat a titkosszolgálatok. Fordult-e már bírósághoz a levéltár az akták kiadása érdekében?

K. K. K.: Erre nem volt példa.

HVG: Különböző információkból arra lehet következtetni, hogy még legalább 95 ezer pártállami akta lehet a titkosszolgálatoknál. Előfordulhat-e, hogy egy újabb törvény kell majd ahhoz, hogy megint nagyobb lökést kapjanak az iratátadások?

K. K. K.: Előbb-utóbb minden irat ide kerül. A titkos minősítésüket elvesztő 1970 előtti dokumentumok tavalyi s az 1970 és 1979 közötti anyagok idei átadása után jövő februárban várhatóan a pártállam utolsó évtizedének összes olyan állambiztonsági papírja is a levéltár birtokába jut, amely esetében a szolgálatok megszüntették a titkos besorolást. A szolgálatoknál maradó dokumentumok titkos minősítését azonban a későbbiekben is rendszeresen felül kell majd vizsgálniuk a hatóságoknak, és a visszaminősített iratokat a levéltár őrzi a továbbiakban.

HVG: Van-e önöknek lehetőségük arra, hogy a volt szocialista országok egykori egyesített állambiztonsági nyilvántartási rendszerébe, az úgynevezett "Soud"-ba betekintsenek? Dolgozik-e netán az oroszországi irattárban is magyar kutató, mint Bécsben, a Monarchia közös ügyeinek egykori történeti archívumában?

K. K. K.: A Soud töredéke nálunk is megtalálható. A TH működése idején minden évben kiment egy munkatársam Moszkvába, ahol változó sikerrel tudott kutatni. A kilencvenes évek elején még viszonylag könnyebben hozzá lehetett férni az ott található dokumentumokhoz, időközben azonban az archívum zártabbá vált.

BABUS ENDRE

Kónyáné Kutrucz Katalin

Az érsekújvári születésű főigazgató-helyettes családja a csehszlovák-magyar lakosságcsere során, az 1940-es évek végén települt át Magyarországra. A rendszerváltásig - a Vigilia című folyóirat szerkesztőségében eltöltött néhány hónaptól eltekintve - egykori egyetemén, az ELTE-n büntetőjogot oktat. Közben 1988 őszén belép az MDF-be, majd az Ellenzéki Kerekasztal delegáltjaként 1989-ben részt vesz a háromoldalú politikai egyeztető tárgyalásokon. 1990 után két cikluson át parlamenti képviselő, előbb az MDF, majd az MDNP színeiben. Pártjának 1998-as sikertelen szereplése után szakít a napi politikával, s elnökhelyettesi posztot fogad el a Történeti Hivatalban (TH). Pár napja másodszor lépett ugyanabba a folyóba: a TH jogutód intézményében ugyancsak második ember lett.