A magyar egészségügyi közkiadások jelenlegi szintje mind az uniós, mind pedig az OECD-tagállamokkal összehasonlítva alacsony, e tekintetben még nagyobb az elmaradás, mint a gazdasági fejlettség esetében - véli szerzőnk, az OECD egészségügyi osztályának munkatársa.

Az OECD 2006 nyarán közreadott adatai alapján a magyar egészségügyi köz- és magánkiadások 2002-ben a GDP 7,7 százalékát tették ki (lásd táblázatunkat). Ez lényegében megegyezett az 1990-es évek elejére jellemző aránnyal, csakhogy a közkiadások részesedésében az 1990-es évek második felében bekövetkezett csökkenést a magánkiadások (elsősorban a gyógyszerkiadások) jelentős növekedése kompenzálta. Figyelemre méltó, hogy az EU-tagországok között a magánkiadások aránya Magyarországon az egyik legmagasabb, 2004-ben a 15 régi tagország átlagát tekintve az összkiadáson belül 25, Magyarországon pedig 27,5 százalék volt azok aránya (beleértve a paraszolvencia becsült nagyságát is). 2002 és 2004 között az egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított részaránya - elsősorban a közalkalmazotti béremelés hatására - jelentősen növekedett, ám még így is lényegesen alatta maradt az EU átlagának. Továbbá Magyarország azon nagyon kevés OECD- és EU-tagállam közé tartozik, ahol az egészségügyi közkiadások GDP-hez viszonyított aránya alacsonyabb, mint az 1990-es évek elején volt.

Az e célra fordított erőforrások jellemzéséhez azonban nem elegendő az egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított arányának nemzetközi összehasonlítása, hiszen két országban ugyanakkora lehet az arány, miközben a lakosságuk nagyon különböző mennyiségű és színvonalú szolgáltatáshoz juthat hozzá. Az egészségügyi ellátásra fordított erőforrások szintjében megmutatkozó különbségeket az egy főre jutó kiadások mutatják. Vásárlóerő-paritáson számítva az egy főre jutó egészségügyi kiadások szintje nem érte el az EU átlagának a felét, miközben az egy főre jutó magyar GDP az EU átlagának körülbelül az 51 százalékát tette ki 2004-ben.

Érdemes összehasonlítani a magyar adatokat három olyan közepes fejlettségű országéival is, ahol az 1990-es évtized elején közel azonos volt az egy főre jutó egészségügyi közkiadások értéke (Csehország, Görögország és Portugália). Ezekre az elmúlt 10-15 évben a felzárkózás volt a jellemző. Ezzel szemben Magyarország és az alacsonyabb fejlettségű EU-országok közötti különbség lényegesen növekedett, ami azt mutatja, hogy még a kevésbé fejlett országok utolérése is az egészségügy forrásainak jelentős növelését igényelné.

Az 1992-2004 közötti periódus egészét tekintve Magyarországon az egészségügyi közkiadások éves átlagos növekedési üteme alacsonyabb (2,4 százalék) volt, mint a GDP növekedési üteme (3,3 százalék). Az európai OECD-országok közül ez csak Finn- és Lengyelországban fordult elő. Emellett a kiadások hektikussága is problémát jelentett: 1999-ben alacsonyabb volt az egészségügyi közkiadások reálértéke, mint 1992-ben, a 2000-2003 közötti időszak kiugróan magas növekedési üteme pedig a közalkalmazotti béremelés hatását tükrözi. Ezzel szemben a korábbi trendhez - a GDP-től elmaradó növekedési ütemhez - való visszatérést jelzi már a 2004-es adat is. Az egészségügyi közkiadások és a gazdasági növekedés általános trendjei alapján inkább azt lehetne várni, hogy növekszik a magyar egészségügyi közkiadások szelete a GDP-tortából. A költségvetés helyzete, a konvergenciaprogram költségvetési céljai azonban ezt nem teszik lehetővé.

Nem reális tehát azt várni, hogy az egészségügyi szolgáltatások színvonala széles körben javuljon, a hozzáférés egyenlőtlenségei mérséklődjenek, ha az egészségügyi közkiadások részaránya a konvergenciaprogramban előirányzott mértékben tovább csökken. Sőt a várható negatív következmények fényében további mérlegelést érdemelne az is, hogy a gazdasági célok eléréséhez valóban szükséges-e az előirányzott mértékű csökkentés. Általánosan fogalmazva, egy ország egészség(ügy)e és gazdasági céljai közötti konfliktus kezelésére egy kormányzatnak a következő lehetőségei vannak: vagy a közkiadásokat növeli, illetve hatékonyságukat javítja, vagy a feszültségeket, terheket nagyobb mértékben hárítja át a szolgáltatókra (a finanszírozási díjtételek csökkentésével) vagy a szolgáltatásokat igénybe vevő egyénekre (a térítési díjak növelésével). A kérdés valójában az, hogy egy adott időszakban ezen eszközök közül melyik kap prioritást, az eszközök milyen kombinációját alkalmazza a kormányzat.

OROSZ ÉVA