Olcsó műtét, drága temetés

Nem igaz, hogy az egészségügyben "sem a szolgáltatás finanszírozója, sem az ellátást nyújtó intézmények, sem a betegek nem érdekeltek abban, hogy kordában tartsák a költségeket". A finanszírozó OEP-et felügyelő minisztériumok nyomják az OEP tisztségviselőit a költségvetési keretszámok betartásának irányába. Az ellátást nyújtókat maga a finanszírozási rendszer kényszeríti egy-egy szolgáltatás költségeinek alacsonyan tartására. Másrészt abban is érdekeltek a szolgáltatók, hogy minél többet teljesítsenek - ami minden (piaci) szolgáltatás esetén természetes. Az ezt kiegyensúlyozó mechanizmusokat (pénzügyi és minőség-ellenőrzés, kapacitásszabályozás) azonban 1992 óta nem alkalmazták a kormányok, a piackonform szabályozás helyett volumenkorlát, a valódi költségek figyelmen kívül hagyása és a költségvetési alultervezés volt a fő módszer. Azaz a szolgáltatók természetesen viselkednek, a szabályozást végzők meg nem. A betegek persze nem a költségcsökkentésben érdekeltek. Ebben a járulékfizetők lennének érdekeltek, ha lenne fórumuk, ahol ezt kifejthetik. A hajdani egészségbiztosítási önkormányzat tagjaival együtt kiöntött önkormányzatiság hiányában azonban ilyen fórum nincs.

Az OEP valóban csak a napi működés költségeit fedezi, és a tulajdonos dolga az intézményfenntartás, a fejlesztés, az amortizáció térítése. Erre azonban - a szent tehénként működő önkormányzati törvény fedezékében - semmi nem kényszeríti sem a rendelőintézeteket és kórházakat tulajdonló mintegy 200 települési önkormányzatot, sem a többi háromezer önkormányzatot, sem az egyházakat, sem pedig az egyes tárcákat, melyek az állami intézetek tulajdonosai. Az OEP-kasszák hiánya elsősorban az alultervezés következménye, nem a túlköltésé. Egy átlagos - tán életmentő - kórházi kezelés költségtérítése ma 134 ezer forint, kevesebb mint fele egy átlagos temetésének.

Érthetetlen, ahogy a HVG a pénteki műtéteket kéri számon a kórházakon. Tudvalevő, hogy nem telik szombati és vasárnapi teljes üzemre, így a pénteken operáltak szombat-vasárnapi megfigyelése, esetleges szövődményeinek felismerése és ellátása nem lenne megfelelő. A hétvégi személyzeti költség ráadásul magasabb, mint a hétköznapi, akár ügyeletként, akár műszakként fizetik.

A szektorsemlegesség valóban fontos, alapvető feltétele, hogy az amortizáció és az elismert fejlesztések költsége belül legyen az OEP-térítésen. Ez véleményem szerint önmagában mintegy 12-15 százalékos térítésnövekményt jelent - különös tekintettel a lerobbant épület- és műszerállományra (nem furcsa, hogy a minisztérium veszi az altatógépet, esetleg a fecskendőket?).

Jogos elvárás, hogy a munkavállaló tudja, mekkora a valós és teljes járulékfizetése. Ettől azonban a hálapénz nem tűnik el. Az ugyanis nem abból fakad, hogy a beteg nem tudja, mennyit fizetett, vagy hogy aggódna az egészségügyiek alacsony béréért. A betegoldali fő motiváció az a vágy, hogy megfelelő minőségű döntést és ellátást kapjon. Mivel az egészségügyben nincs megfelelően működő és kellő nyilvánosságú minőségbiztosítási rendszer, a beteg az egyedül lehetséges utat választja: fizet a jó minőség reményében. A vizitdíjjal jómagam nem értek egyet. Összege bármely cél elérésére alkalmatlan, adminisztrációja jelentős, akkor fizettet, amikor az illető beteg, a járóbeteg-szakellátást sújtja, melyet pedig preferálnánk. Mindeközben hazai betegeink nem keveset fizetnek gyógyításukért a gyógyszertárakban.

WELTNER JÁNOS

Négyszintű egészségügy

Meg kell változtatni a mai rendszer kórházközpontúságát. Az egészség-gazdaságtan egyik alaptézise a kínálat által befolyásolt kereslet törvénye. E szerint - kicsit sarkítva - ha én egy tyúkszemkezelő orvosi praxist nyitok, akkor ott várhatóan hamarosan meg fog nőni a tyúkszemesek ellátási igénye. Így a kórházi ellátások csökkentésének módja csak direkt (bezárás) és indirekt (például finanszírozás) szabályozók megváltoztatásával érhető el. Fájó, de meg kell szüntetni intézményeket. A lakosságnak meg kell értenie, hogy hiába tüntet a saját, helyi kis kórháza megtartása mellett, hiába lobbizik a polgármester a minisztériumnál, a parlamentben, maga a beteg jár rosszul: nekünk, betegeknek rossz egy olyan orvos kése alá feküdni, aki kettőt operál abból a műtéttípusból évente, vagy háromnaponta ügyelnie kell, mert olyan kevesen dolgoznak az adott osztályon.

Vannak méretgazdaságossági és a rutinok elsajátításához szükséges minimális betegforgalomra vonatkozó alapszabályok, amelyek alapján a hazai kórházak minimum fele megszüntetendő. Ennek nem kell a színvonal csökkenéséhez vezetnie: így sokkal több pénz maradna a hatékony járóbeteg-ellátás kialakítására. Ma a betegségek nagy része ilyen formában kezelhető és ellátható.

Háziorvosi és szakrendelői szinten be kell vezetni a vizitdíjat, ez visszavetné a felesleges orvos-beteg találkozások nagy részét. A lakosság 16 év "gyakorlati" gazdasági képzés alapján megtanulta, hogy az orvos munkája sincs ingyen. Pár száz forintos vizitdíjat kifizetni nem okoz problémát senkinek. Lehetetlen effektív munkát végezni napi 50-70 beteg mellett, akkor, ha sok évet tanult orvosok recepteket újítanak meg, egyszerű náthára javasolnak recept nélkül kapható készítményeket, munkaügyi és szociális problémákat intéznek, és nem marad idejük a valódi betegek valódi bajainak intellektuális tevékenységet igénylő ellátására.

A kórházbezárás lépését nagyon kevés tulajdonos önkormányzat lesz képes megtenni, mivel az intézmény helyi szinten sokszor az egyik legnagyobb munkaadó, és megszüntetése politikai kérdés. Meg kell tehát változtatni az egészségügyi intézmények tulajdonviszonyait és jogi státusát. Nagy hiba volt a rendszerváltás hajnalán a helyi önkormányzatok kezébe adni az intézményeket. Így igazságtalan helyzet alakult ki: az X településen működő intézményt X település önkormányzata tartja fent, de nemcsak X, hanem a környező Y település lakosai is használják szolgáltatásait. A kapacitások szabályozását illetően regionális szervezeteket kell létrehozni, amelyek gazdasági társaságokként működnek. Utóbbiak az adott szükségletek függvényében kapnák meg a területre jutó ellátási költségeket, és ők maguk osztanák el a kapacitásokat. Egy több kórházból és szakrendelőből álló gazdasági társaság hamar érzékelni fogja, hogy az adott igények ellátására mi az optimális kapacitás.

Másik elengedhetetlenül fontos lépés a biztosítási rendszer modernizációja. Elképzelésem szerint differenciálni kellene az egészségügyi járulékfizetést és az ellátási szinteket, megteremtve az egyéni érdekeltségeket. E szerint négy szint lenne: egy alapvető, államilag finanszírozott, járulékfizetési képességtől független szint, amely olyan állami ellátásokat biztosít minden magyar állampolgár számára, mint a mentés, a köz- és népegészségügyi ellátás. Az igazi újdonság a második és a harmadik szint, amely a mai társadalombiztosítás által nyújtott szolgáltatások kettéválasztását jelenti. Választható lenne egy csökkentett járulékfizetési csomag, amely korlátozott igénybevételi jogosultságot biztosít csak. Aki ezt választja, annak a háziorvosi ellátás ugyanúgy jár, de szakellátást csak a területileg illetékes intézményben, szabad orvosválasztás mellőzésével vehet igénybe.

Ha mégsem az illetékes intézménybe megyek, akkor vagy kifizetem az ellátás árkülönbözetét, vagy rendelkezem a harmadik szintű biztosítással. Az utóbbi a mai szabad orvos- és intézményválasztásnak megfelelő ellátást biztosítana, amelyre kiegészítő biztosítás (a jelen járulékfizetési szinthez hasonló mértékű) köthető. A kórházak várhatóan versengeni fognak az ilyen biztosítással rendelkező betegekért, hiszen magasabb fizetséget fognak kapni utánuk. Csak a kiegészítő biztosítás lenne választható opció a magánbiztosítóknál, vagy az OEP-nél. Az OEP, méretgazdaságossága folytán, az elején várhatóan versenyképes maradna a kisebb magánbiztosítókkal. Elképzelésem szerint maximum ez az a terület, ahol első lépésben versenyt engednék a magánbiztosítók számára az egészségügyben. A negyedik szint a kiegészítő magánbiztosítások, opcionális vagy kötelező magán-egészségpénztárak köre, amelyeknél kiegészítő szolgáltatásokat (hotel, a gyógyszerszolgáltatás egyéni hozzájárulási részének fedezése stb.) lehet igénybe venni.

RÉKASSY BALÁZS

Politikai felelősség?

Általában jónak tartom, ha egy gazdasági lap megfogalmazza a saját javaslatait. A jelen esetben azonban illuzórikusnak és az adott helyzetben értelmetlennek tűnik az, amire saját szavaik szerint törekedtek, nevezetesen "ideológiai tabuk nélkül törekedtünk konstruktív gondolkodásra".

Egy politikai párt programját a műfajból adódóan a képviselt értékek szerint, ha tetszik, ideologikusan kell megfogalmazni. Az a párt, amely ezt nem így teszi, önmagát minősíti. Egy kormányprogram a kormánytagokat adó pártok politikai programjaiból kell származzon, ennek megvalósítására kapott felhatalmazást. Ezzel szemben az önök megközelítése feltételezi egy "szakértői legjobb javaslat" létét, ami egyáltalán nem magától értetődő. Egyáltalán nem biztos, hogy amit javasolt a "HVG-kormányprogram", az az üdvös, valamely értelemben vett többség által elfogadható út.

Egy kormányprogram elkészítésével politikai felelősség is jár, hiszen a választók várhatóan megvonják attól a bizalmat, aki nem azt teszi (az adott feltételek között), amit ígért. Egy gazdasági hetilapnak ilyen értelemben nincsen felelőssége, különösen akkor, ha a saját "kormányprogramjában" megfogalmazott javaslatok inkább ötletparádénak tűnnek, mintsem egy összecsiszolt, koherens, a várható következményeket bemutató és értékelő, az egyes szakterületek súlyát politikai fontosságuknak megfelelően kezelő dokumentumnak. Közgazdasági közhely, hogy az erőforrások mindig szűkösek, ezért felhasználásuk során valamilyen szempont - jelen esetben az értékek és érdekek - alapján dönteni kell. Ennek tükröződni kell(ene) egy (valódi) kormányprogramban.

Az persze abszolút nem bizonyos (sőt!), hogy a most készülő kormányprogram eleget tesz majd a fentebb vázolt, idealizált és naiv elvárásoknak.

KLIMKÓ GÁBOR