,,Tudja, miért nincs rendetlen vegyész? Mert az előbb-utóbb felrobban" - mondogatta az irodája s íróasztala rendjére rácsodálkozó vendégeinek az Egis Gyógyszergyár Rt. vezérigazgatója. A vegyészin kívül irodalmi, zenei, történelmi műveltségére is sokat adó Orbán István - akit évtizedek óta a tudományos címéből fakadó, ám tekintélyével is kiérdemelt doktor úr megszólítással illettek kollégái - a közelmúltban új becenevet kapott fiatal munkatársaitól: gyakran megvillantott lexikális tudása folytán doktor Google lett, ami, mi tagadás, nem volt ellenére.

Orbán még műegyetemi ösztöndíjasként tévedt először az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárba, ahol, mint szarkasztikusan megfogalmazta, "minden voltam, csak hintaló nem". S bár ott meg is ragadt, az egyenesen bosszantotta, hogy a szakmai megítélés szerint a gyár a már akkor is tekintélyes gyógyszeripari mezőnyben a második vonalba tartozott. Türelmetlensége hajtotta bele - ígéretes kutatói pályáját feladva - a merev vállalati hierarchiába, és türelmetlensége miatt bukott meg első magasabb, főosztályvezetői posztján. Még tíz évvel később, 1982-ben is azzal a megjegyzéssel jelölte őt utódjának a kor kiemelkedő tudású vállalati vezetője, Bihari István, hogy "fel kell hagynia az ordítozással". Három évvel később ő adta a gyárnak a Pallasz Athéné pajzsára utaló Egis nevet.

Öntörvényű, olykor önfejű vezető volt Orbán, mégis nélkülözhetetlenné tette magát. "Amikor kineveztek, olyan voltam, mint elefánt a porcelánboltban, nem tudtam az illemet" - ismerte el évekkel később. Abban a tekintetben sem, hogy a nyolcvanas években a gyakran változó központi iparpolitikai célokra ügyet sem vetve azt vette a fejébe, hogy a korábbi vegyeskereskedést - amely legalább felerészben tápszereket (például a Robébit), sőt azok melléktermékeként jégkrémet is készített - tiszta profilú gyógyszergyárrá szervezze. Aminek útját egyebek mellett a kutatóbázis megerősítésével, nyugati licencek vásárlásával és az első adandó alkalommal világbanki hitellel egyengette. Mégpedig anélkül, hogy a közgazdászok által a tervalkuk időszakaként jellemzett időkben extra kormányzati támogatások után loholt volna. "Nem kellett noszogatni, és ő sem noszogatott minket, tette a dolgát" - mondta a HVG-nek Marjai József akkori miniszterelnök-helyettes, aki pedig időnként igencsak kemény kézzel teremtett rendet a vezető iparvállalatoknál.

Orbán leváltására több kísérlet is történt a rendszerváltást követően, mikor egymás után mozdították el az egykori kádereket, de a vezérigazgató-jelölésre jogosult vállalati tanács háromszor is megerősítette pozíciójában. "Ha még egy-két szavazást elrendelnek, talán nem választanak meg" - lamentált, bár a gyár dolgozói azzal biztatgatták, ha őt elviszik, leállnak. Erre az időszakra esik az az esemény, amikor - akarata ellenére - országos ismertségre tett szert: a taxisblokád, amelynek feloldásában a sebtében összehozott érdekegyeztető tanács tagjaként ő vitte a prímet. A KGST, majd az orosz piac már-már az Egist is maga alá temető összeomlása idején a hazai piac vezető gyógyszeripari vállalkozásává turbózta a céget, a mielőbbi privatizációnál pedig fontosabbnak tartotta tőkeerejének megerősítését, amire a tulajdonosként belépő Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) vállalkozott. Vezetőtársaival egyetértésben elutasította a felkínált lehetőséget az Egis menedzseri kivásárlására, még a résztulajdonszerzésre is. Bár nem rokonszenvezett a dolgozói tulajdonlás elvével sem, a HVG Kiadói Rt. igazgatótanácsában egyengette e forma kialakítását. Az Egisnek azonban inkább olyan stratégiai partnert keresett, amely a kutatásban, fejlesztésben és a honi terepen kellőképpen nem ismert marketingfogásokban erős.

A potenciális partnerek listáján egy családi tulajdonú francia cég, a Servier látszott a legígéretesebbnek. "A tárgyalások során Orbán soha nem hozta szóba, hogy vele mi lesz, jövőbeli posztja sem izgatta. A Servier-nél mégis azzal a feltétellel álltak rá az üzletre, hogy továbbra is vállalja az Egis vezetését" - idézi fel a tíz évvel ezelőtt történteket Reiniger Péter, aki az EBRD színeiben kapcsolódott bele a privatizációba. Orbán pedig megtartotta maga mellett az Egis magyar vezérkarát.

Attól, hogy magántulajdonba került, az Egis nem lett egy csapásra kapitalista vállalat, "ahhoz idő kell" - mondogatta. A profitmaximálás elvével dacolva mindmáig megtartotta, sőt fejlesztette az Egis bölcsődéjét, óvodáját, vállalati üdülőit. A céges szociális létesítmények jogosultságát firtató kérdésekre azzal válaszolt, "régen rossz, ha már erre sem futja". Január első hetében szertartásos rend szerint megtartotta az évindító munkásgyűlést. Büszke volt rá, hogy a kőbányai gyárhoz egész generációk kötődtek. Minden fontos szakmai és kormányzati elismerést megkapott, egyet leszámítva: az általa alapított Pro Sanitatét, amelyet azok érdemelnek ki, akik az Egisért a legtöbbet tették. "Ez nem szóróajándék, azoktól kapja az ember, akik tudják, hogy kinek adják és miért" - fogalmazta meg a díjazás sajátos szempontjait. Az Egis-vízjeles, latin szövegű merítettpapír-tekercset és a vele járó, Borsos Miklós által tervezett emlékérmet utolsó munkanapján, január 24-én vette volna át.