Az 1848-as forradalom és szabadságharc kirobbanásának 50. évfordulóján kiderült, két ellentétes felfogás létezik a múltat illetően: a nemzeté és az udvaré. A nemzet ugyanis az addig eltelt évtizedekben egyértelműen március 15-én ünnepelte a szabadság és a függetlenség napját, annak ellenére, hogy erről semmilyen jogszabály nem rendelkezett. 1867-ig kifejezetten tiltott volt március 15-e megünneplése, sőt néha szó szerint életveszélyes, hiszen 1860-ban halálos sérülés is volt a rendőrséggel történt összecsapásokban. A kiegyezés után hivatalosan ugyan nem, de a társadalom számára lényegében ez a nap lett a nemzeti ünnep. Éppen mivel hivatalosan nem lehetett megünnepelni, az ellenzék kisajátította, aminek állandó rendszerellenes éle is volt a későbbi korokra is kihatóan.

Az 50. évforduló előtt az ellenzék színeiben politizáló Kossuth Ferenc felvetette, hogy hivatalossá kellene tenni az akkor már minden évben színpompás külsőségek között megült ünnepet, amelyet általában az egyetemi ifjúság szervezett, s állandó résztvevői voltak a még életben lévő egykori honvédek. A kormánypárti politikusok bajba kerültek, hiszen a király nyilvánvalóan nem hagyta volna jóvá a Habsburg-ház elleni rebellió napjának megünneplését, az 50. évfordulón viszont mindenféleképpen emlékezni kellett. A kormány végül kompromisszumként 1848. április 11-ének, a márciusi törvények királyi szentesítésének a napját javasolta a parlamentnek nemzeti ünneppé nyilvánítani. Hajánál fogva előráncigált ötlet volt, a kaján ellenzéki képviselők szerint még Bánffy Dezső miniszterelnöknek is külön utána kellett néznie, mi is történt valójában azon a napon.

Rögtön ideológia is készült, miért is április 11-e az igazi. A kormánypárti Mikszáth Kálmán főszerkesztésében megjelent Országos Hírlap vezércikke szerint "a nemzet lelkesedése nincsen dátumokhoz kötve", s hiába, hogy a szívek március 15-e felé hajlanak, "a nemzet minden fia" csak április 11-én tudott örülni. "Ez volt az egyetlen állomás, ahol velünk volt a király is" - derül ki a cikkből, hogy március idusa a nemzet melyik fiának nem volt jó. A lap március 15-ei vezércikke pedig már odáig ment a lojalitás és a társadalom értékrendje közötti ellentmondás feloldásában, hogy megállapította: "Magyarországon kétszer kelt fel a szabadság napja."

Hiába volt hivatalosan munkanap, hiába nem lehetett az állami alkalmazottaknak megünnepelni a forradalmat, 1898. március 15-én addig soha nem látott tömeg ünnepelt Budapesten. Bezártak az üzletek is, a kirakatokba gondosan ki is írták, hogy "nemzeti ünnepünk miatt zárva". A főváros vezetése azonban nem állt az ünneplők mellé, hanem április 11-e mellett döntött.

A vidék pragmatikusabb volt, szinte mindenhol megülték mind a két napot, március 15-én a helyi társadalom ünnepe volt, míg április 11-én általában megelégedtek a díszközgyűléssel. Voltak bátrabb városok is, Szentesen például Kossuth-emléktáblát és -mellszobrot avattak március 15-én, Balmazújvárosban szobrot emeltek Kossuthnak, Marosvásárhelyen pedig Bem tábornok lengyel segédtisztjének ma is látható síremlékét készítették el. A nyíregyházi közgyűlés már politikusabb volt, március 15-ei ünnepi ülésükön döntöttek úgy, hogy a tanácstermükbe egyaránt megfestetik Kossuth és Ferenc József portréját.

1848 még életben lévő túlélői a március 15-ei megemlékezéseket támogatták, igaz, a honvédmenhelyekről április 11-én is felvonultatták néhol a szabadságharcos katonákat. Az 1848-ban és 1898-ban is parlamenti képviselő Madarász József a radikálisok közé tartozott már a szabadságharc idején is, s e beállítódása nem változott az idők folyamán. Március 15-e a szabadság születésnapja - állapította meg egyszerűen az egyik diákgyűlésen, amely után a fiatalok vállukra emelve éltették. Madarász egykori forradalmártársa, Jókai Mór szintén felszólalt e napon, ám ő sokkal politikusabban fogalmazott. "Egyik ünnep csak emeli, de nem takarja el a másikat" - mondta az író, aki isteni ujjmutatásnak tekintette, hogy 1898-ban április 11-e húsvétra esett, így "naptárunk szentséges ünnepei az ötvenedik évfordulónál összetalálkoznak szabadságunk magasztos ünnepeivel".

A társadalom azért megmutatta, melyik ünnepet érzi a magáénak: március 15-én százezres tömeg lepte el a pesti és budai utcákat, a nevezetes márciusi helyeket. A korabeli sajtó feljegyezte, hogy míg "a hivatalok feketéllettek", addig a házak zászlóerdőbe borultak. Csak az arisztokrácia volt megosztott, hiszen míg a pesti Esterházy- és Festetics-paloták dísz nélkül árválkodtak, addig a Károlyiak Egyetem téri épülete zászlóerdőbe burkolózott. Április 11-e viszont száraz, hivatali ünnepre sikeredett, még az e napon Budán tartózkodó királyhoz menő fáklyás felvonulás résztvevőit is csak a hivatalnokok kirendelésével sikerült megfelelő létszámban, mintegy 3 ezer főben kiállítani.

A társadalom által nem támogatott április 11-e ennek ellenére szép kort futott be mint nemzeti ünnep, csak 1928-ban váltotta fel március 15-e. 1951-ben azonban e nap is kikerült az ünnepek sorából, s 1956 egyik első követelése március 15-e "jogaiba való visszahelyezése" volt. Ez akkor sikerült, ám utána évtizedekre újra csak az állammal szemben ünnepelte a társadalom a nemzeti függetlenség legnagyobb ünnepét.

RIBA ISTVÁN