Egyre több jel utal arra, hogy a költségvetési politika kereteinek meghatározását és a folyamatok ellenőrzését is ki óhajtják venni a politikusok kezéből a szakközgazdászok, valahogy úgy, ahogy a kormányoktól független jegybank intézménye kialakult. Legalábbis ez volt a benyomása annak, aki végighallgatta az Állami Számvevőszék (ÁSZ) és a Magyar Nemzeti Bank múlt pénteki konferenciáját a "szabályalapú fiskális politika" alkalmazhatóságáról. Az önkényes kormányzati túlköltekezés jogszabályokkal, intézményekkel és szankciókkal történő megfékezésének gondolata ama tapasztalat következtében fogalmazódott meg a pénzügyi élet teoretikusaiban, miszerint - Jacques de Larosiere megfogalmazásával - "a politikusok látóköre gyakran csak a következő választásokig terjed", ők pedig nem riadnak vissza az évről évre halmozódó államháztartási hiány következtében növekvő államadósságtól. A Nemzetközi Valutaalap korábbi vezérigazgatója Franciaország példáján mutatta be, hogyan lett 25 év alatt az egyenként nem is túlzottan aggasztó mértékű (átlagosan a GDP 3,5 százalékára rúgó) éves deficitekből hatalmas, a GDP 20 százalékáról annak 66 százalékára duzzadt adóssághegy. Hasonló folyamat tapasztalható Németországban és Olaszországban, de Magyarországon is - tette hozzá Larosiere. Utóbbiban 2001-től 2004-ig a felhalmozott költségvetési hiány elérte a GDP 23 százalékát, aminek következtében a hazai össztermékhez viszonyított államadósság-mutató e néhány év alatt 5,4 százalékponttal - a GDP 58 százalékára - nőtt. Tegyük hozzá: a helyzet 2005-ben tovább romlott, és erőteljes fordulatra az idén sem látszik esély.

Pedig a fegyelmezett fiskális magatartás politikai értelemben is járhatóbb út, mint időről időre válságmegelőző megszorító intézkedések végrehajtása - hangsúlyozta Larosiere. E felismerés következtében egyre több országban alakítottak ki szigorú szabályokon alapuló fiskális keretrendszereket az állami túlköltekezés megfékezésére. Az új módi egyik mintaországának tekintett Új-Zélandon, Kanadában, Chilében vagy a kilencvenes évek elején a nemzeti valutát sem kímélő krízisbe sodródott Svédországban. Utóbbi a 12 százalékos deficitből "teremtett" három év alatt 5 százalékos többletet, amit a gazdaság az 1999-2005-ös időszakban évi csaknem 3 százalékos növekedéssel, tartósan 2 százalék alatti inflációval, a nominális bérek évi 3,4 százalékos növekedésével, illetve a 20-64 éves korosztály 77,4 százalékos, kiemelkedően magas foglalkoztatottsági mutatójával honorált. Ehhez azonban arra volt szükség - ismertették a szabályrendszert Ake Hjalmarsson és Yngve Lindh, a svéd pénzügyminisztérium vezető munkatársai -, hogy a politikai elit elfogadja az új fiskális szabályokat: például a költségvetési kiadási plafon meghatározását középtávra, az üzleti ciklustól függően, átlagosan a GDP 2 százalékára tehető bevételi többlet elérését, valamint a helyi önkormányzatok hitelfelvételének korlátozását. Ezeket a 2002-es és az idei választások előtt is betartotta a kormány: a költségvetés 2005-ben és 2006-ban egyaránt 2,5 százalékos bevételi többlettel működött. "A politikusok megtanulták a leckét, és még nem felejtették el" - hangsúlyozta Hjalmarsson.

A hovatovább tucatnyi ország által alkalmazott "célkövetés" technikái ugyancsak változatosak: van, ahol az alkotmány rögzíti az adósságplafont, van, ahol külön törvény határozza meg a költségvetés keretfeltételeit, többnyire a jegybanki politikával összehangoltan, a szabályok betartását pedig általában független hatóság ellenőrzi. Ilyen lehet a költségvetési tanács, egy parlamenti költségvetési iroda vagy akár az ÁSZ - fejtegette Kopits György, a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsának a tagja. Ami fölöttébb pikáns megállapítás, tekintettel arra, hogy a Fidesz és a KDNP épp a napokban állt elő országgyűlési határozati javaslatával, miszerint a kormány dolgozzon ki törvényjavaslatot háromtagú költségvetési tanács megalapítására, amelynek tagja a jegybank és az ÁSZ elnöke, valamint egy, a köztársasági elnök által felkért elméleti közgazdász. E testület véleményezné a kormány költségvetési törvényjavaslatát, mielőtt azt az Országgyűlésnek benyújtaná, és megállapítaná, hogy az összhangban van-e az ország gazdasági helyzetével, teljesítőképességével. "A független intézmények vezetői függetlenek, nem más intézmények vezetői" - reagált a felvetésre a tanácskozáson Veres János pénzügyminiszter, hozzátéve, nem látja tisztán, hogy a költségvetési tanács milyen alapon és milyen jogköröket vonna el a kormánytól, az Országgyűléstől.

"Azokban az országokban, amelyekben az évek során a folyamatosan felhalmozódó költségvetési deficitnek és az állam eladósodottságának a tendenciája rajzolódik ki, fontolóra kellene venni a szabályrendszeren alapuló politika elfogadását" - szűrte le a sikerországok tapasztalataiból Larosiere. Elismerte ugyanakkor, hogy önmagukban a szabályok semmit sem garantálnak, például Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban sem tartják be őket. Az államadósság mérséklése nem öncél, hanem elkerülhetetlen feladat - fűzte hozzá -, mert az elöregedő európai társadalmakban a nyugdíj- és egészségügyi rendszer egyre nagyobb terhet jelent a költségvetésnek. E tendenciák szerint a legkritikusabb években - 2030-ban Franciaországban és Olaszországban, 2040-ben Németországban, 2050-ben Spanyolországban - csak a nyugdíjak kifizetése a GDP 4,5 százalékával növeli a szokásos állami kiadásokat. Ha a kormányok erre jó előre felkészülnek, és a következő évek költségvetési többletei révén kvázi helyet teremtenek ennek a későbbi kényszerdeficitnek, "az adósság mértékének a fenntarthatósága nem kerül veszélybe" - intett a ma még távolinak tetsző dilemmára a bölcs öregúr. Larosiere egyébiránt az ideális helyzetnek azt tartja, ha a fiskális kereteket a pártok közötti megállapodás során sikerül rögzíteni.

FARKAS ZOLTÁN