Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Km.: Gilles Apap (hegedű), karmester: Kovács János
április 23., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Gilles Apap nagyjából másfél évtizede „csinálta meg” magát; budapesti fellépése után úgy tűnik, hogy a bevált recepten nem változtatott. A promóciós anyagok között talált gyöngyszem – „Istenáldotta tehetség, kétes ízléssel…” –, valamint a hivatalos programjának első száma előtt játszott, megelőlegezett ráadás (egy Bachtól a falusi fidulázáson át a quasi bluesos befejezésig ívelő szólószám) lényegében kijelölte produkciójának sarokköveit. Valamiféle belülről fakadó muzikalitás (mely persze lehet, hogy csak puszta illúzió), jó technika – mindezt írjuk a tehetség számlájára – és valóban kétes értékű esztétika (ez lenne az ízlés) jellemzi zenéről, zenélésről, koncertezésről kialakított koncepcióját.

Gilles Apap Szabálytalan tehetség © Gramofon archív

Apap hegedülés közben kötetlenül mászkál a színpadon, látványosan ál-kommunikál a zenésztársakkal, a karmesterrel, a közönséggel, szüntelenül eljátssza, hogy számára a hegedülés mennyire természetes foglalatosság. Annak idején arra „jött rá”, hogy a tágan vett klasszikus zene (például Vivaldi, Mozart) milyen közel áll a népzenéhez (legyen az ír, erdélyi, zsidó, arab vagy indiai), milyen sok szálon kapcsolódik a kettő egymáshoz, a közös gyökérzetre pedig eleven példákkal, sajátos, játékmódokat keverő interpretációival, stiláris korlátokat nem ismerő improvizációival (például egy klasszikus versenymű kadenciájában) hívta fel a publikum figyelmét. Ne akadjunk fel azon, hogy Apap a spanyolviaszt találta fel, melyet talán szerencsésebb nem az interpretáció útján igazolni. Azért se akadjunk fel ezen, mert a magyar zenét (különösen Bartókot és Kodályt) a külföldi magyar évadokon mi is azzal adjuk el, hogy – kétes esztétikai eredményre vezető módon – az autentikus eredetit és a „feldolgozást” (a származékot) egy koncerten mutatjuk be: lám-lám, milyen érdekes is egymás után meghallgatni egy erdélyi botoló táncot (mondjuk a Muzsikás remek előadásában) és Bartók Román táncait (mondjuk a szintén remek Héja Domonkos vezényletével).

Apap Mozart G-dúr hegedűversenyével (K. 216) nem kockáztatott sokat, a kompozíció harmadik tételének nevezetes strassburger epizódjával egy mindenki által érthető, „eleven példát” mutatott meg. A baj az volt, hogy a kadenciákban inkább csak egymás mellé kerültek a különböző zenei idiómák, s nem egymásból nőttek ki. A leírt hangok tolmácsolása pedig semmiben sem tért el a mű előadási hagyományából levezethető tisztes középszerűségtől. Pedig ha a mozarti textus itatódna át, Apap nagyobb vihart kavarhatna a koncertpódiumon. Hegedűsünk persze nem akar vihart, játéka (bármennyire is formabontónak tűnik) tökéletesen beleillik a betonmerev konvencióba. Szórakoztató művész, aki kéretlenül is szórakoztat: Bartók II. rapszódiája után három (vagy négy?) ráadást is adott. Bár nem volt különösebben követelős hangulatban a nézőtér, Apap úgy vetett véget a maga által gerjesztett ráadás-dömpingnek, hogy beült a második hegedű nyolcadik pultja mögé, és az est további műsorszámaiban (Enescu: Román rapszódia; Liszt: II. magyar rapszódia) „mezei” zenekari tagként működjött közre. Manír ez is, de azért van szimpátiaértéke.

Ízlés dolga persze, hogy Apap személyiségét mennyire fárasztónak, terhesnek éli meg az ember (magam igen fárasztónak találtam). Legalább ilyen fárasztó volt a teljes est rapszódiás, divertimentós könnyedsége. A műsor Ligeti György Régi magyar társastáncok című verbunkos átirataival kezdődött (1949). A darab arra nagyon jó volt, hogy érzékeljük a zenekar vonóskarának egységes, telt és kimunkált tónusát. Bartók II. hegedűrapszódiája fantáziátlanul szólalt meg, pedig a darabban minden adva volt ahhoz, hogy Apap demonstrálja fantáziáját. Az utolsó blokkban hallott Enescu- és Liszt-rapszódia úgy zsibbasztott, mint egy tompa-meleg őszi délután szabadtéri koncertje egy dél-alföldi kisváros parkjában. Ki kellett menekülni a Soroksári út friss-áprilisi levegőjére.

Molnár Szabolcs

Gramofon Zenekritikai Műhely