Stravinsky © Gramofon

Minden bizonnyal jóhiszeműen tűzte műsorra a Magyar Állami Operaház – akkor még átmeneti – vezetése Stravinsky három alkotását. A róka, a Mavra és A katona története időben közeli művei a szerzőnek; 1915 és 1921 között komponálta őket, már emigránsként, francia és svájci környezetben. Operának egyedül a Puskin, Glinka és Csajkovszkij emlékének ajánlott Mavra tekinthető, A rókát burleszkként határozza meg a szerző, A katona története pedig énekszólamok nélküli zenés elbeszélés. A három darab hasonló zenekari apparátust igényel: kis zenekart, válogatott, fölkészült muzsikusokat. Ami a premier zenei részét illeti, e tekintetben csaknem elégedett lehetett volna a néző-hallgató a két szereposztásban kiállított produkcióval.

Ám a zenére ezen a kettős premieren kevés figyelem juthatott, mert mindaz, ami a színpadon történt, nyomasztóan túlburjánzott Stravinskyn. Az évad programját szerkesztő színházi vezetők nyilván abban a tekintetben is jóhiszeműen cselekedtek, hogy az orosz zeneszerző estjének rendezését Vidnyánszky Attilára bízták. Az ugyan Vidnányszky operai működése során nyilvánvalóvá vált, hogy Verdi és Wagner világa távol áll tőle, de az is, hogy Janáček és Sosztakovics drámaiságát, a kisszerűség és a fennköltség kettősségét jól érti. Stravinsky azonban másfajta zeneszerző, sokféle hatást tett a sajátjává. A rókában például cimbalmot használ az orosz népi hangszer, az eredetileg tervezett guzla helyett. (Régi és ismert történet: Ernest Ansermet ismertette meg Stravinskyt a zseniális Rácz Aladár többeket megihlető játékával.) Stravinsky elsősorban ironikus, nála a közönséges, az alpári, a rusztikus vagy az erőszakos sem egy az egyben, naturálisan mutatkozik meg.

Chagalli látvány – Alekszandr Belozub díszlete – keretezi a három kompozíciót. De az összetartozást sem a színpadkép, sem a harsány jelmezkészlet nem erősíti, nem akar összenőni a csoda és a gonosz világa. A kakaskukorékoláson – no és a szerző nevén – kívül nincs meg a vezérfonal, amelyre fölfűzhető lenne éppen ez a három darab. Halott szerző előadási utasításait figyelmen kívül lehet hagyni, ezt azonban csak az engedheti magának, akinek a stílusismerete, a műveltsége biztos, és mást is képes mondani, mint olcsó közhelyeket. Az opera színház, de zenés színház, talpköve a muzsika, s ha valaki nem bízik a komponistában, jobb, ha visszautasítja a fölkérést.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem musicalképzőjének hallgatói baromfiudvarként, A katona történetében pedig mozgalmi reminiszcenciákat ébresztő szavalókórusként is a színpadon tolonganak. Kár, hogy ebben az előadásban szocializálódnak, az Operaházban amúgy is kevesen értenek hozzá, hogy a kart és statisztériát dramaturgiailag célszerűen mozgassák. Bár az előadások magyar nyelvűek, a sokat próbált énekesek alig érthetők A rókában és a Mavrában. Kivétel Nyári Zoltán, akinek érdemes lenne most már határozottan az opera műfaja mellett voksolni.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely