Haydn: D-dúr szimfónia, No. 1
Szymanowski: I. hegedűverseny, op. 35
Brahms: I. szimfónia
Km.: Christian Tetzlaff (hegedű), karmester: Antonio Pappano

Antoni Pappano Természetes interpretáció © Gramofon

Antonio Pappano, a zenekar közelmúltban kinevezett karmester-igazgatója zenekarépítő munkáját (egy százéves együttesnél is szükség van az ilyesmire) alig egy éve folytatja. Budapesti koncertje jó alkalmat kínált, hogy az eddig végzett munkáról képet alkossunk. Egy korai (sorszáma szerint az első) Haydn-szimfóniával kezdte a műsort; olyan kompozícióval, melynek megszólaltatására manapság kizárólag historikus stílusban játszó együttesek vállalkoznak. Pappano nagyszerűen nyúlt a darabhoz, frissen, „ropogósan” tálalta a művet, úgy gondolom, hogy a hagyományos koncertprogramok sablonja szerint ezt szánta az est nyitányának. Ezen túl azonban két fontos dolgot is közölt a karmester. A zenekari hangzás magjának az ápolt, tiszta, egységes és karakteres vonószenekari játékot, az együttes muzsikálás alapjának pedig a kamarazenei érzékenységet tekinti. Mindkét karmesteri elvárásnak tökéletesen megfelelt a produkció, rég hallottam már ilyen természetes Haydn-interpretációt.

Christian Tetzlaff © Gramofon

A bőkezű nyitány után következett a versenymű, de ezúttal nem egy agyonjátszott, virtuóz „penzumdarabot” hallhattunk, hanem Karol Szymanowski (1882–1937) I. hegedűversenyét. Mint afféle Szymanowski-fan, nem hallgathatom el, hogy a hegedűverseny-irodalom egyik legcsodálatosabb darabjáról van szó, s fájdalommal kell tudomásul vennem, hogy hazai hegedűseink mily rég óta adósak a darab felfedezésével. Az igen magas színvonalú előadásról tulajdonképpen elég lenne annyit mondani, hogy a kompozíció értékeiről mindenkit meggyőzött, de a hegedűszólista (Christian Tetzlaff) és a rövid átállás alatt mamutméretűvé duzzadó Santa Cecilia Zenekar olyan együttest alkotott, olyan zenei minőséget jelenített meg, melyet nem lehet szó nélkül hagyni. Tetzlaff rendkívüli tisztasággal, befelé fordulva, de nem zárkózottan adta elő szólamát, mely szinte végig a hegedű legmagasabb, éteri regiszterében mozgott. Az első pillanatban feltűnt, hogy Tetzlaff magas hangjaiból teljesen hiányzott az élesség, a hidegség; minél feljebb tornázta magát az „üveghangok” régiójába, annál inkább lágy, puha és meleg lett hangszerének tónusa. Ez a különleges tónus a hangerő forszírozása nélkül is tökéletesen érvényesült a gazdagon hangszerelt zenekari anyag mellett, sőt: végig a pazar hangszerelés egyik jellegzetes és meghatározó színezetét képviselte. Tetzlaff rendkívüli érzékenységgel illeszkedett Szymanowski impresszionista, misztikus hangulatot sugárzó zenekarába; úgy tűnt, hogy egyként képes a cseleszta, a hárfa, a zongora, a klarinét, az oboa vagy akár a kürt hangjára rezonálni, továbbzengeni. A felolvadás (átlényegülés) határozta meg Tetzlaff magatartását is. Ha éppen nem játszott, mozdulatlanul, lehunyt szemekkel, oldalra leengedett hegedűvel várt. A művet tökéletes technikával, magabiztosan, ám a kotta biztonságot adó jelenlétében adta elő, biztosak lehettünk benne, hogy minden hang szent és sérthetetlen. Hallhatóan Pappanóval közösen kidolgozott, részletekbe menően végiggondolt előadást kaptunk. Olyan zenét, ami után már csak Bach jöhet. Bárcsak minden kívánságom így teljesülne: Tetzlaff ráadásként egy Bach-tételt játszott, megindítóan egyszerűen, salaktalan hangon, mintha nem is hegedűt hallottunk volna.

A szünet után Pappano Brahms I. szimfóniájában megmutatta, hogy elsősorban operakarmester (jelenleg a Covent Garden zeneigazgatója), s ha nem ismernénk operafelvételeit, akkor paradox módon ez a Brahms-tolmácsolás is elegendő lett volna a megállapításhoz: elsőrangú. Intés-technikája furcsának hatott, olyan volt, mintha egy énekes és a zenekar között közvetítetne. Előadása lélegzett, minden részletnek pontosan kiszabta a tartamát, a zenei anyagot szétszálazta, mindig döntött a legfontosabb és a kevésbé fontos szólamok között, interpretációját elsősorban a befogadói képességekre alapozta. Aznap este másodszor is teljesült a kritikus óhaja, hiszen Pappano a legvégén, ráadásnak, elvezényelt egy opera-nyitányt (Verdi: A végzet hatalma). De sajnos nem kezdődött el egy újabb koncert, Pappano egyértelmű mozdulattal jelezte: menjünk aludni.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely