Orbán Viktor újabb eufémizmussal örvendeztette meg a világot. Miután a Vlagyimir Putyin orosz államfővel folytatott néhány nappal ezelőtti pekingi tárgyaláson – a hivatalos moszkvai szóhasználatot átvéve – katonai akciónak nevezte az Ukrajna ellen több mint másfél éve zajló véres orosz agressziót, most a Türk Államok Szervezetének kazahsztáni csúcstalálkozóján Ilham Aliyev azeri elnöknek gratulált a „térség stabilizálása érdekékében végzett munkájához és a karabahi újjáépítési munkálatokhoz”.

A térség stabilizálása ebben az esetben azt jelentette, hogy Azerbajdzsán szeptemberben előbb villámháborúval visszafoglalta az ország területén lévő, örmények lakta Karabahot, majd tevékenyen asszisztált ahhoz, hogy az azeri kézre került térségből az összes, több mint százezer örmény elmeneküljön. Bár Bakuban azt mondták, az örmények nyugodtan maradhatnak, a senki által el nem ismert Karabahi Köztársaság örmény vezetőinek szisztematikus őrizetbe vételével azért megmutatták, mire számíthatnak az örmények a „stabilizált Karabahban”. Az örmények – akik emlékeznek azokra a bakui mondatokra, melyek szerint örményt ölni nem bűn, értettek a letartóztatásokból és nem várták meg, amíg ők is sorra kerülnek.

Megfigyelőből sztár

Az asztanai csúcson a csupán megfigyelői státussal rendelkező Magyarországot képviselő Orbánt a tenyerükön hordták a valóban türk államférfiak: díszruhát kapott egy hetyke kucsmával és mindenki szívesen fotózkodott a csúcson megjelent egyetlen EU-s miniszterelnökkel. A mostani találkozó egyáltalán nem lóg ki a magyar külpolitikát egy évtizede jellemző trendből. A hivatalos cél az, hogy Magyarország diverzifikálja külkapcsolatait és külkereskedelmét, utóbbin belül elsősorban a szénhidrogén beszerzési forrásokat.

Az utóbbi években több megállapodás is született Kazahsztánnal és Azerbajdzsánnal – valamint a nem türk Katarral és más államokkal is – a kőolaj- és földgázszállításokról, Orbánék abban bíznak, hogy hosszabb távon sikerül felszámolni az orosz fosszilis energiahordozóktól való komoly függőséget. Ez önmagában helyeslendő cél, ám a türk nemzetekhez fűződő viszonyt majdnem ugyanaz a kritikátlan önfeladás jellemzi, mint a magyar-orosz kapcsolatokat.

Ahogy Magyarország sorra teszi a gesztusokat Moszkvának – például az Oroszországot elítélő EU-s nyilatkozatok vétójával, az Ukrajnával kapcsolatos orosz álláspont elfogadásával, illetve a Kremlnek kedves személyek szankciós listákról való levételével, ahogy például Kirill pátriárka, az orosz ortodox egyház ex-KGB-s feje esetében –, úgy a magyar politikusok feltűnően egyoldalúan  tekintenek a türk államokra, Türkmenisztánra, Üzbegisztánra, Azerbajdzsánra, Törökországra, Kazahsztánra és Kirgizisztánra. Az üldözött keresztényeket világszerte – de elsősorban az EU-ban - védelmező magyar kormányzatot a jelek szerint egyáltalán nem zavarja, hogy a többségében muszlimok lakta türk államokban valódi intézményesített vagy nem hivatalos keresztényüldözés folyik. Az sem különösebben okozott fejfájást a magyar kormánynak, hogy a karabahi „stabilitás” megteremtése – azaz a háború – az ugyancsak keresztény örmények tömeges meneküléséhez vezetett.

Egyoldalú szemlélet

A türk államok nem csak a keresztényüldözéssel foglalkozó szégyenlistákon szerepelnek, a térségben igazi illiberalizmus uralkodik, így a türk országok nem teljesítenek jól a demokrácia helyzetét értékelő elemzésekben. Az államfői tisztség több helyen – Azerbajdzsánban és Türkmenisztánban – már dinasztikus elv alapján öröklődik és a többi köztársaságban is súlyos a demokráciadeficit: Üzbegisztánban a 2016-ban elhunyt Iszlam Karimovot váltó, egy ideig elődjénél demokratábbnak tűnő Savkat Mirzijojevről derül ki egyre inkább, hogy ő is autoriter megoldásokhoz folyamodik és Orbán ankarai barátját, Recep Tayyip Erdogant is a demokrácia elveinek lábbal taposásával vádolja a törökországi ellenzék. Egyébként Erdogan az asztanai csúcson arról beszélt, hogy Orbánék másik jó barátja, Benjamin Netanjahu október hetedike óta folytatólagosan emberiség elleni emberi bűncselekményeket követ el a gázai övezetben.

Valószínűnek tűnik, hogy Orbán ebben a társaságban inkább otthon érzi magát, mint az EU-ban, ahol a csúcstalálkozókon inkább a bírálatok, mintsem a baráti hátba veregetések jellemzik a beszélgetéseket. Minden bizonnyal idén augusztus 20-án is azért érkeztek Orbánhoz Budapestre az illiberális türk és nem türk vendégek, hogy a magyar miniszterelnököt az EU-s kollégákkal folytatott tárgyalások után pozitív élmények is érjék.  Az is mutatja a türk országokhoz való közeledést, hogy az EU-ban egyre inkább elszigetelődő magyar miniszterelnök már „testvéreinek” hívja a türk államok vezető politikusait.

A türk államokkal barátkozás másik indoka az lehet, hogy az Orbán-kormány ezen relációval is igyekszik azt bizonyítani, hogy az „EU-n kívül is van élet”. Még akkor is, ha a számok nem feltétlenül ezt bizonyítják. A keleti nyitás előtti években a magyar export 22,5 százaléka irányult az EU-n kívülre, most ez az arány 21 százalék körül van, azaz semmiképpen sem látszik az „áttörés”. A türk nemzetek többségével elhanyagolható és nem növekvő trendet mutató kereskedelmi forgalmat bonyolít le Magyarország, egyedül Kazahsztán – és néhány évben Üzbegisztán – az, amellyel valóban élénk az export és importforgalom. Még a 2021-ben nagy hírveréssel megnyitott üzbegisztáni közös magyar-üzbég burgonyafejlesztő központ sem hozott igazi fellendülést, az utóbbi több mint két évben alig lehetett hallani az új és minden korábbinál jobb nemesített fajtákról. Egyébként a magyar külkereskedelmi és külgazdasági statisztikákból az is kiderült, hogy a partnerek felmagasztalása nem hoz számokban kimuatható többletet: az EU-n kívüli demokratikus világ országaival - például Japánnal és Dél-Koreával - úgyanúgy, ha nem jobban fejlődnek  a gazdasági kapcsolatok, mint a "testvéri" türk államokkal.