Sok személyes, illetve globális problémát megoldhatnánk azzal, ha több könyvet olvasnánk, többször mennénk ki az erdőbe, inkább a zöldségféléket fogyasztanánk és közelebb kerülnénk a természethez.

Maja Lunde félig viccesen így fogalmazza meg, hogyan is oldhatnánk fel egyszerre szorongásunk és tehetnénk az azt kiváltó klímaváltozás ellen. Ami a norvég írónőt illeti, ő maga az írásban találta meg az eszközt arra, hogy enyhítsen szorongásán. Témái pedig igencsak aktuálisak, bár elsőre futurisztikus mesének tűnnek Klímakvartettjének történetei.

Norvégiában azt szoktuk mondani, hogy arról írjunk, ami éget és fáj

– mondja, hozzátéve azért, reméli, nem jutunk el egy olyan jövőbe, amilyet a könyveiben felvázol. „Számomra mind a négy regény a remény kereséséről szól, és sokszor felvetettem már a kérdést magamban, hogy mi, emberek vajon képesek vagyunk-e arra, hogy helyrehozzunk dolgokat, és van-e bennünk kellő elszántság és bátorság, hogy változtassunk?”

Maja Lunde világhírű Klímakvartettjének történetei elsőre futurisztikus történetnek tűnnek. A négyrészesre tervezett regénysorozat eddig megjelent darabjai közül az első, a nálunk Patat Bence fordításában megjelent A méhek története a klímaválságra hívja fel az olvasók figyelmét, a Kékség a vízhiányra világít rá, Az utolsó vadlovak pedig arról mesél, hogy egy kihalófélben lévő fajt miként lehet újra feléleszteni.

Cselekvésre ösztönöz, ha arról olvasunk, milyen lesz az elképzelt, sivár jövőben élni

A klímafikció azt mutatja meg, hogy milyen lesz az életünk, ha az éghajlati katasztrófa valóban bekövetkezik. A méhek története című regényében az évszázad végére az emberek végzik saját kezükkel a fák beporzását, mivel a méhek már régen eltűntek a földről. Azt, hogy ez mennyire nem fikció egy kínai történeten keresztül mutattuk be korábban.

Ahol végleg eltűntek a méhek: kézi beporzás Kínában

Ami számunkra a távoli jövő, a kínai Jiuxiangban a szürreális jelen: a vegyszeres gazdálkodás következményeként méhek nélkül maradt földművesek a puszta kezükkel, tollseprű segítségével végzik el a rovarok munkáját. A kézi beporzásról Fercsik Mariann fotóművész készített riportot, ő írt róla a hvg.hu-nak is.

„Mindegyik könyv a sérülékenységről, a kiszolgáltatottságról szól, aminek ilyen mértéke a 2. világháború óta született generációk számára ismeretlen” – ecseteli. Az olvasók pedig leginkább megköszönik, hogy ilyen témákhoz nyúl az írónő. „Egyedül érzik magukat ezeket a gondolatokkal és érzésekkel, úgy érzik, hogy a könyvben leírtak visszatükrözik az érzéseiket, ugyanis a szépirodalom alkalmas arra, hogy beleéljük magunkat a jövőben élő szereplők helyzetébe.” Ez ösztönözheti a klímaszorongással küzdőket, hogy cselekedjenek a jelenben.

Ugyanis az ösztönözhet a leginkább, ha nem akarjuk, hogy olyan legyen a jövő, amilyennek a regényben leírom.

A norvég írónő arra a következtetésre jut, hogy a szépirodalom sokkal többre képes, mint akár a politikai beszédek vagy tudományos jelentések.

A kulcs az, hogy hihető legyen a jövőben játszódó történet

Maja Lunde szerint ihletet különféle beszélgetésekből, tudományos írásokból és jelentésekből merít, de sokszor a szépirodalmat is segítségül hívja. Legutóbbi regénye 19. századi részének írásakor Charles Dickens köteteit olvasta, de Tolsztoj műveiből is merített az Oroszországban játszódó részekhez.

Maja Lunde

Fazekas István

Már gyerekkorában tudta, hogy a természet nagyon fontos neki: bár városban nőtt fel, sokszor elbiciklizett az Oslo nyugati oldalán található Bygdøy félszigetére, ahol virágokat és gyógynövényeket gyűjtött. Emellett már kiskorában, a vacsoraasztalnál általános téma volt náluk a környezetvédelem, ami később is fontos része maradt az életének.

Regényeinek írásakor nem az üzenetből indul ki, hanem inkább az a fontos számára, hogy hű maradjon a szereplőkhöz, a történethez, és számára is hihető regény jöjjön létre. Mint mondja, „az üzenet mindig az olvasón múlik, annyiféleképpen lehet olvasni egy-egy regényt, ahány olvasója van.”

Összeomló méhkolóniák, kiszáradó folyók inspirálják, mégis lát reményt

A méhek története című regényhez az adta az ötletet, amikor látott egy dokumentumfilmet a kolónia-összeomlásról. A méhcsaládok összeomlása során a kolóniában dolgozó méhek hirtelen nagy számban eltűnnek, míg az anya, a fiatal méhek és a virágpor megmaradnak. A jelenséget a kutatók és környezetvédők szerint a mezőgazdaságban előszeretettel használt kémiai növényvédőszerek (különféle rovarölőszerek, gombaölőszerek és gyomirtószerek) okozzák.

A Kékség c. regényt az hívta életre, amikor látott egy képet egy kiszáradt tájon maga elé meredő emberről, majd egy áradó folyónál sétáló nőről, és meg akarta érteni, hogy miként ér össze a történetük. Az utolsó vadlovak című regényt pedig az inspirálta, hogy 13 egyedből hogyan sikerült feltámasztani és életképessé tenni egy fajt: „Nincs még egy faj a Földön, mint az ember, aki el tudja határozni, hogy megment egy másik fajt, csak azért, mert megérdemli, hogy itt legyen, nem pedig azért, mert hasznos a számára.”

Fontos, hogy reményt adjunk a fiatal generációknak is

„Ha olyan könyveket írunk, amiket gyerekek is olvasnak, mernünk kell komoly kérdéseket is felvetni, hiszen ők is ebben a világban élnek, és az internet révén ki vannak téve rengeteg információnak, így semmiképpen nem fogjuk tudni őket megvédeni ezektől a dolgoktól” – magyarázza Maja Lunde.

Fazekas István

Mint mondja, a gyerekek is ugyanúgy megtapasztalják a szomorúságot, a félelmet, így fontos, hogy olyan történeteket adjunk a kezükbe, amik segítenek ezeknek az érzelmeknek a kezelésében, és tudjunk velük beszélgetni ezekről a dolgokról, mert a világ nem csak fényes dolgokból áll.

Emellett az írónő azt is fontosnak tartja, hogy reményt adjunk a gyerekeknek, érezzék, hogy ők is tudnak tenni valamit, és hozzá tudnak járulni a dolgok alakulásához.

Emiatt a gyerekkönyveknek mindig pozitív a vége.

Azonban a gyerekkönyvei sem csak a gyerekeknek szólnak: a Magyarországon is megjelent Hónővér és A Nap őrzője című műveit nagyon sok felnőtt is olvasta.