Hiába 9,5 százalékos az infláció, az emberek 22 százalékos áremelkedést érzékelnek – erről adott ki nemrég egy kutatást a GKI Gazdaságkutató, mire válaszul a KSH közleményt írt arról, hogy a GKI téves módszertanból indul ki. Pedig valójában mindkét félnek igaza lehet úgy, hogy egymásra nem cáfolnak rá:

megbízható kutatások mutatták ki azt, hogy ha megkérdezik az embereket, mekkorának érzik az inflációt, körülbelül a valós szám dupláját mondják, teljesen függetlenül attól, melyik országban élnek, és mekkora az infláció.

Túry Gergely

Az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság kutatói 2003 és 2015 az eurózóna minden országában, minden hónapban készítettek egy reprezentatív felmérést, amelyben azt kérdezték, mekkora az infláció. A megvizsgált 13 év nagy részében 2 százalék körüli volt az eurózóna éves inflációja, az átlagos érték 1,94 százalék volt, ehhez képest a válaszok között a középső, medián érték 4 százalék volt, az átlag pedig majdnem 10 százalék, annyira felhúzta néhány extrémen nagy inflációról szóló válasz. Az Egyesült Államokban a University of Michigan 1978 óta készít havi rendszerességgel mérést az inflációérzékelésről, ott is hasonló mértékben lőnek félre a megkérdezettek.

De mi lehet ennek az oka? Hacsak nem feltételezzük, hogy a nyugati világ minden statisztikai hivatala pontosan ugyanott rontja el a módszertanát, akkor is van erre válasz. A legfontosabb az:

sokkal könnyebben vesszük észre azt, ami rossz.

Különösen igaz ez akkor, amikor az ételek sokkal durvábban drágulnak, mint bármi más (átlagosan 15,6 százalékkal kerülnek most többe, mint tavaly ilyenkor), mert ez elől nem lehet elbújni. Egy bútor vásárlását elhalaszthatja az ember, enni viszont muszáj, mindenkinek. Sőt, ételt sok kis tételben veszünk, ezért még jobban feltűnik a drágulása, mint ha mondjuk egy bútorért egyszer kifizetünk egy nagyobb összeget.

Reviczky Zsolt

A KSH úgy számolja ki az inflációt, hogy a fogyasztás adatai alapján súlyozza, milyen termék mekkora arányban van ott a magyarok kiadásainál. Ennek az inflációs kosárnak most a 13,6 százaléka olyan tétel, amelynek vagy semennyit nem változott az ára (mint az áram, a vezetékes gáz vagy a vízdíj), vagy csak 1 százalék alatt drágult (szerencsejáték, számítógépek, telefonok), esetleg még olcsóbb is lett, például a helyi tömegközlekedés vagy az internetdíj. További 13,7 százaléka a teljes fogyasztói kosárnak olyan áru, amely 1–4 százalék között drágult. Az igazán fontos ezek közül a dohányáruk és a gyógyszerek, de a női felsőruházat, a cipők, a csokoládé és kakaó is ide tartozik. Vagyis fogyasztói kosár több mint negyedét összeraktuk, és még mindig semmi nem drágult 4 százaléknál jobban.

Csakhogy ezt az egészet nem lehet annyival elintézni, hogy megállapítjuk, téves az érzékelés. Az infláció ugyanis egy nagyon fontos részletében különbözik minden más makrogazdasági mutatótól: alaposan befolyásolja az, hogy mekkorának érzékelik az emberek, és mit várnak, mekkora lesz.

Az például teljesen mindegy, hogy mit gondolunk, mekkora lesz jövőre ilyenkor a GDP-növekedés, nem függ ettől az, hogy valójában milyen lesz az adat. Egészen más a helyzet akkor, ha például tömegek gondolják úgy, hogy még 2023 elején is 10 százalék környéki lesz az infláció. Ha ez történik, akkor a cégek jobban emelik az áraikat, mert azt gondolják, hogy a beszállítóiktól majd drágábban vehetik az alapanyagot és az energiához is több pénzért juthatnak csak hozzá. Az újonnan felvett dolgozók magasabb fizetésért jönnek csak, mert azt gondolják, úgyis minden drágulni fog, a már ott lévő munkások pedig fizetésemelést kérhetnek, különben elmennek máshova, erre válaszul a cég termékeinek árát még jobban fel kell emelni, hogy a bérköltséget kigazdálkodják. És mivel mindenki azt látja, hogy az árak nőnek, ez csak megerősíti őket abban, hogy igazuk volt, amikor nagy inflációval számoltak.

Fülöp Máté

Hogy ez mennyire igaz, azt egész jól sikerült számszerűsíteni. Milton Friedman tette meg azt a nagy felfedezést még az 1960-as években, hogy nagyon sok, az infláció hatását vizsgáló közgazdasági modell sokkal jobban működik, ha nem a valódi inflációval számolnak benne, hanem az inflációs várakozással. Az azóta eltelt évtizedekben sokkal precízebben lehetett már mérni a várakozásokat, és a felmérések igazolták ezt a gondolatot. Ez az egyik fő oka annak, hogy amikor egy országban elszállni készül az infláció, akkor nem csak a népszerűségi mutatóikra érzékeny politikusok, hanem a jegybank vezetői is azonnal azt próbálják megértetni – vagy rosszabb esetben csak elhitetni – mindenkivel, hogy kontroll alatt tartják a helyzetet.

És még egy fontos hatása lehet annak, ha mindenki magas inflációt vár: a cégek ilyenkor minden másnál kreatívabb módon tehetnek meg olyan lépéseket, amelyet máskor jobban büntetnének a fogyasztók. Az Economist készített erről egy összeállítást, e szerint amikor nagy az infláció, a cégek nem csak a korábban elhalasztott áremeléseikre keríthetnek sort, hanem a prémium termékeiket még drágábbra árazhatják, élelmiszergyártók kisebb kiszerelésre válthatnak ugyanazt az árat megtartva, a Renault pedig azzal próbálkozik, hogy a Daciát kevesebb alkatrészből állítsa össze, így kevesebb beszállítóval kelljen kapcsolatban lennie. A Coca-Cola példáját is felhozta a lap: Amerika bizonyos részein a visszaváltható üvegekkel vagy épp újratölthető palackokkal kísérleteznek, most a spórolás jegyében, de ha bejön az ötlet, maradhat akkor is, amikor már kisebb lesz az infláció.