Amikor a miniszterelnök, még márciusban, kihirdette a rendkívüli jogrendet – na nem mintha az azt megelőző ne lett volna rendkívüli –, s betiltatta a száz, majd az ötven főnél nagyobb rendezvényeket, bejelentette a kijárási korlátozást, bezáratta az iskolákat és vendéglátóipari egységeket, rengeteg ember elvesztette a munkáját. 

Abba a vitába, hogy a járványügyi intézkedések mennyire észszerűek és a valós veszéllyel arányosak, itt és most nem fogok belemenni. Abba fogok belemenni, hogy mikor a munkádat elveszíted, a megélhetésedet veszíted el. Amikor a megélhetésedet veszíted el, az életed kerül veszélybe, meg a rád bízottaké, akik jellemzően gyerekek. Meggyőződésem (és ez világnézeti kérdés), hogy soha, senkivel nem kéne ennek megtörténni. Békeidőben sem. De békeidőben, ha megtörténik, elmész valahová máshová dolgozni. Most nem tudsz elmenni, nincs hová.

A papír-Magyarország és az igazi

Orbán Viktor viszont megígérte a minap, hogy három hónap múlva mindenkinek lesz munkája Magyarországon. Azt is világossá tette, milyen alapokon áll a jóslata. Adatokból dolgozunk, mondta, meg is nevezte közelebbről a forrást: a KSH adatai alapján. Mármost az adatok azt mutatják, hogy márciusban ötvenhatezer ember veszítette el a munkáját, ebből kétezren kerültek be a munkaügyi központok nyilvántartásába. Májusban majd megkapjuk az áprilisi (vagyis mostani) adatokat is, amikből már el lehetne kezdeni valamilyen prognózis felállítását.

Csakhogy Magyarország látencia-állam, ahol az emberek az adatokon túli valóságban élnek. Van a hivatalos, lepapírozott Magyarország, és van az igazi. Amit Orbán képzel (pontosabban: állít) Magyarországról, az szinte mindig a retusált verzió. Amikor – mondjuk  – ötezer fertőzött van hivatalosan, akkor a valós szám ennek minimum a tízszerese, és szorzó napról napra növekszik. (Ahogy a hétezer hajléktalan valójában hetvenezer vagy több, a csaknem egymillió alkoholista valójában több mint kétmillió, nem beszélve a „nincsenek várólisták” vagy „nincs gyermekéhezés” típusú kijelentésekről, etc. )

Az adatokon túli valóság az, hogy márciusban tízezrek rohanták meg a munkaügyi központokat, de zárt ajtók és biztonsági őrök fogadták őket. Online időpontegyeztetésre volt lehetőség, de a visszajelzésre heteket kellett várni. Aztán: rengetegen dolgoztak feketén, tehát bejelentés nélkül, főleg az elsőként összeomló ágazatokban, vagyis a turizmusban és a vendéglátásban. Nem azért, mintha ezek az emberek sundámbundám szélhámosok volnának, hanem azért, mert nem volt más lehetősége a magas járulékok miatt sem a munkáltatónak, sem a munkavállalónak. Az építőiparban aztán főleg ez a helyzet.

És akkor még nem szóltunk azon vállalkozók tömegeiről, akik nem váltak ugyan a szó klasszikus értelmében munkanélkülivé, csupán megszűnt a tevékenységük iránti kereslet, és a találomra kiosztott katamentesség hatálya alá sem tartoznak; ilyenek például a kiskereskedők.

A hivatalos adatok rohamos romlást, de azért talán kezelhető helyzetet mutatnak Orbán Viktornak. A valódi tények azonban tragikusak. Nem ötvenhatezer, hanem több százezer embernek megszűnt, vagy a megélhetéshez elegendő szint alá zuhant jövedelme, néhány röpke hét alatt. A megoldás, ami három hónap múlva Orbán Viktor elénk fog tárni, papíron rendben lesz, vagy legalábbis majdnem. „A piac és az állam fog kínálni munkahelyeket mindenki számára”, mondja Orbán, mintha ez Magyarországon két külön entitás lenne. De egyáltalán, milyen piacról beszél? 

Lobognak bizonyos remények

Vállalkozások ezrei dőlnek be még, és ha májustól valamiféle újrakezdés lesz, a dolog nem úgy működik, hogy „kedves kiskereskedő, aki bezártál pár hónapra, van egy jó hírünk, most kinyithatsz újra”. A kedves kiskereskedő ugyanis elvesztette közben a vevőköre jó részét, hiszen azok szintén tönkrementek. Néhány hónap alatt bizony csődbe tud jutni egy vállalkozás, amit évek, vagy évtizedek munkája volt felépíteni. Egy kínálat-, kereslet- és tőkehiányos piac pedig nem indul újra csak úgy, a karmesteri pálca intésére. Amíg a magyar gazdaság úgy-ahogy rendbe jön (nota bene, rendben azért nem volt a válság előtt sem, de kétségkívül – a maga elképesztő aránytalanságaiban is – konjunktúra jellemezte), az nem három hónap, hanem hosszú évek kemény munkája. Még egy józan, minden ténytorzító trükköt és számmisztikát messze kerülő, a valóságra koncentráló gazdaságpolitika esetén is. Ami pedig nincs.

Lobognak bizonyos remények arra vonatkozóan, hogy a fogyasztók, például a kreatívipar területén, most épp kivárnak, és ki vannak éhezve; ó, mekkorákat bulizunk majd, ha újra lesznek fesztiválok! Ó, hogy megtelnek majd a mozik, a sörteraszok, a színházak, micsoda sorok állnak majd a könyves standoknál!

Valószínűleg, sajnos, ez sem így lesz. Minden bizonnyal „fékezett habzású rendezvényekre” (by Demeter Szilárd) lehet számítani, azokra is csak augusztus közepétől. Elő lesz írva, hány négyzetméterre hány látogató juthat. És, minden bizonnyal, kevesebb pénzük lesz az embereknek kultúrára, vagy nem lesz rá pénzük egyáltalán. Mert ha az a kérdés, hogy kenyeret vegyünk vagy koncertjegyet, akkor kenyeret veszünk.

Az állam által kínált munkalehetőségek terén pedig már ismerjük az orbáni receptet. Kibővítik a közmunkaprogramnak csúfolt zsákutcaprogramot, amiből persze nem lehet odatalálni az úgynevezett munkaerőpiacra, lehet viszont megalázó sárgamellényben lapátot támasztani havi nettó ötvenezerért. Van még a munkanélküli segély, amit álláskereső járuléknak neveznek a pozitív konnotáció végett: a bajba jutottaknak csak szűk köre veheti igénybe, ráadásul a rendszer egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy az állástalan pl. hány gyermeket nevel. Papíron persze nem mutat rosszul, de a valóságban a túléléshez éppen, hogy elég. 

Túlélni vagy megélni, ez itt a kérdés

És itt álljunk meg egy pillanatra. Nem túlzó igény, ha az ember a XXI. századi Magyarországon nem túlélni, hanem normálisan megélni kíván. Nem az az elfogadható cél, hogy ne dögöljünk éhen, hanem az, hogy értelmes munkával megteremtsünk a magunk és gyermekeink anyagi biztonságát, urambocsá’ jólétét: értem ezalatt, hogy hozzájuthassunk mindahhoz, amire a testnek és léleknek szüksége van. Ehess, ihass, ölelhess, alhass; ne legyen probléma, ha szemüveget kell csináltatni, le kell cserélni az autógumikat, és ki tudd hívni a szerelőt, ha elromlott a hűtő, sőt: előfizethess néhány folyóiratra, elmehess néha moziba, vagy a kedveseddel vacsorázni, vagy a családoddal olykor ebédelni egy étterembe.

Létezne elvileg a létminimum fogalma. Ennek mérését az Orbán-kormány felügyelte KSH 2014-ben leállította. Az utolsó, 2014-es adat szerint a létminimum két felnőtt és két gyermek esetén 253 318 forint. Ez a valóságban nagyon-nagyon kevés, de ennyit az átlag magyar család a válság előtt sem gazdálkodott ki, főleg nem közmunkából. Azóta az árak bő harminc százalékot emelkedtek, tehát a kétgyermekes családnak legalább 320 ezer Ft havi nettó bevételre volna szüksége, de ez még, hangsúlyozom, csak a túléléshez (kaja, rezsi, turkálós ruházat) elegendő. Az elmúlt egy évben a forintromlás mellett az áremelkedés is tovább gyorsult. De a 2020-as nettó minimálbér – havi negyven ledogozott óráért – 107 065 Ft.

Ezekből az adatokból néhány dolog máris kitetszik:

• Az egyik, hogy az úgynevezett közmunka, ami bruttó 75 ezer forint, nem éri el a minimálbér összegét, tehát nem lehet eléggé felháborodni azon, hogy a kormány ezt a munkanélküliség felszámolásaként emlegeti,
• a másik, hogy a minimálbér sem éri el a létminimum összegét, vagyis a legkisebb adható jövedelmekből, amivel a kormány kalkulál, nem lehet megélni.

Látom már előre a bősz fideszes kommenteket: miről beszél ez itt, hát az átlagkereset 364 ezer forint volt idén januárban, olyan rossz az?

Igen, annyi volt, megint csak a KSH szerint. Csakhogy ez egyrészt bruttó bér, aminek a nettó maradványa (két gyermek esetén) 242 060 Ft; másrészt ez az adat-trükközés tipikus esete. Ahhoz ugyanis, hogy a valós képünk legyen a helyzetről, nem elegendő az összes bért elosztani a keresők létszámával, hiszen az így kapott átlagból pont a legfontosabb nem derül ki hogy ti. mennyien vannak a nagyon magas és mennyien nagyon alacsony jövedelműek, és milyen szélesre nyílt a „jövedelmi olló”. Az úgynevezett közép- vagy mediánértékkel már valamivel többre mennénk, de azt a KSH (vajon miért?) (igen, azért) nem adja meg.

Szóval ki lehet trükközni dekontextualizált adatokkal három hónap múlva, hogy lám, megoldottuk a válságot méghozzá hipergyorsan. Miközben – nyilván – rohamos további elszegényedés lesz, főleg a végeken. Orbán munkaalapú társadalomról beszél akkor, amikor az emberek tömegeinek nincs és nem is lesz munkájuk. Lobogtatni fogja három hónap múlva a manipulált adatokat, de az a vérfagyasztó, hogy az igazi célt –ؘ vagyis, hogy az emberek a munkájukból tisztességgel megélhessenek – soha nem akarta elérni, és nem akarja ezután sem. Lófasz fog itt folyni, sajnos, nem acél.