Scharle Ágota a vitaindítójában a társadalmi kilátásokat egy igen letisztult modellben mérlegeli: alapvetően a mesterséges intelligenciák és a robotika fejlődését tekinti a jövő társadalmi változásainak legfontosabb mozgatójának, „független változójának”, és három forgatókönyvben a jóléti szakpolitikák (oktatás, nyugdíj és szociális politikák, foglalkoztatáspolitika) lehetséges reakcióit és azok kimeneteit mérlegeli, mint a jövő társadalmát meghatározó kimeneteket.

Ha a modelljét elfogadom, akkor fejtegetései körültekintőek, konklúziói logikusak, és az oktatás, az expanzió szükségességének középpontba állításával messzemenőkig szimpatizálok. A kritikám tehát nem Scharle saját modelljén belüli következetlenségeire vonatkozik (mert ilyenek nincsenek vázlatában), hanem részben a kiindulópontja megválasztására, részben a modellje, a sémája felállítására.

Egyrészt amellett fogok érvelni, hogy nem a robotizáció és a technikai fejlődés tekinthető a legjelentősebb társadalmi változásnak és kihívásnak. Másrészt arra, hogy téves koncepciónak vélem azt, hogy modellje a jóléti szakpolitikák kereteibe igyekszik beilleszteni az általa vázolt társadalmi változásokat, miközben, szerintem a manapság zajló társadalmi változások épp azért is jeleznek súlyos válságot, mert a szakpolitikai koncepciók mind a leírások, mind a magyarázatok, mind a politikai kezelésmódok tekintetében inadekvátak a jelenleg zajló folyamatok értelmezésére és „kezelésére”.

A „közép és felsőközép” lecsúszása

Piketty korszakos könyvének teoretikus és politikai következtetéseit sokan és jó okkal vitatják, de a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedésének történeti igazolását mindenki jelentős eredménynek tekinti. Az általa elemzett folyamat nem csupán az átfogó jövedelmi egyenlőtlenség növekedését igazolja, hanem azt is, hogy az elmúlt évtizedek egyenlőtlenségének növekedésben a döntő tényező nem az, ami a jövedelmi ollók nyílását korábban eredményezte, tehát nem a szegények leszakadása, hanem a leggazdagabbak kiugró gyarapodása volt.

Ugyanannak a jelenségnek csak az utóbbi években kezdték el elemezni „az érme másik oldalát” is, nevezetesen azt, hogy a leggazdagabbak felfelé történő „elszakadása” a társadalmak többségét képező középrétegek, első sorban a felső középrétegek relatív lecsúszását is jelentette. Az általánosan megfigyelhető új szakadás mértéke különböző volt, az angol nyelvű világban erőteljesebb, Európában, különösen az északi országokban kisebb mértékű. Magyarországon a „felső szakadás” erőteljesebb volt, azzal a másoktól való különleges eltéréssel, hogy nálunk kevésbé a piaci gazdaság, mint inkább a Fidesz kormány jövedelempolitikája állította elő ezt a szakadást.

Az „új társadalmi szakadás”, bár kétség kívül jelentős feszültségekkel járt, amelyeket felerősített a gazdasági és pénzügyi válság, ám a szokásos jóléti koncepciók szerint önmagában nem tűnt túl drámai jelenségnek. Ma számos ok miatt mindenki számára annak tűnik.

Egyrészt már maga az is válságtünet, hogy a jelenség nem tűnt fel. Ariely és Norton mutattak rá arra, hogy az USA társadalma nemcsak teljes illúzióban él a társadalmi egyenlőtlenségek mértékéről, hanem még a a valóságosnál lényegesen kisebbnek vélt egyenlőtlenségeket is túl igazságtalannak, túl nagynak tartja.

Ugyancsak a válság jele, hogy a társadalmi többség jövedelmi megrázkódtatásait, így a pénzügyi válságot nemhogy nem tudta előre jelezni a gazdaságelmélet és a közgazdaságtudomány, de még utólag is fény derült a hagyományos gazdasági és társadalmi elméletek és magyarázatok gyengeségeire.

A piac, így a pénzpiac vagy a médiapiac önszabályozó erejébe vetett hitek összedőltek, a többség jólétét megszorításokkal támogató államkincstárak számolatlanul fizettek az adófizető polgár pénzéből a bankok megmentésére; kiderült, hogy az ingatlan- és értékpapírpiac ár- és értéknövekedése nem számít bele a nemzeti számlákba és a GDP kalkulációjába; vagy, hogy a tőzsdei árfolyamokat nem a cégek profitja vagy profitnövekedése határozza meg. (Pl. Besos vagy Musk úgy kerültek a világ leggazdagabbjai közé, hogy az Amazon vagy a Tesla nem mutattak ki profitot.)

Amint erre Antony Atkinson rámutat, a leggazdagabbak gazdagodását nem annyira a hagyományos piaci sikerek alapozták meg, így pl. a legtöbb országban a baby-boomerek nyugdíjmegtakarításai miatt a tőkejövedelmeknek inkább kiegyenlítő szerepük volt, és bármily furcsa, de a „munkajövedelmek” ennél jobban hozzájárultak az egyenlőtlenségi ollók nyílásához. (Vannak kivételek, pl. a német egyenlőtlenségek viszonylag mérsékelt növekedése egyértelműen az osztalékok hatása.)

Az elbizonytalanodás döntő tényezője az, amit a társadalmi többség a saját bőrén és pénztárcáján megérzett, és, amire a gazdaság- és társadalomtudomány, a józan és racionális ésszerűség nem tudott és nem tud számukra magyarázattal szolgálni. De ennél súlyosabb a helyzet azzal, hogy maga a tudomány egyre veszít a hitelességéből, és egyre kevésbé képes megbízható világértelmezésekkel szolgálni. A józan hétköznapi ember számára a tudományos eredmények nemhogy egyre kevésbé érthetőek, de egyre inkább összemosódnak a sci-fi és az okkult ezotéria magyarázataival.

Amin még tovább ront az, hogy hétről hétre jellennek meg újabb botrányok arról, hogy híres tudósok a saját karrierjük érdekében szemérmetlenül csaltak eredményeik prezentálásakor, vagy arról, hogy közönséges hoaxok és blöffök képesek a megjelenésig átmenni mérvadó tudományos folyóiratok bírálati mechanizmusain, és azokra számos további „tudományos” publikáció hivatkozik. A világ, benne a gazdaság és a társadalom egyre érthetetlenebbé válik.

A társadalmi többség, a közép elbizonytalanodásának következményei és hatásai

A világ kiismerhetetlensége és az élet megmagyarázatlan minőségi romlása frusztrálttá és csalódottá tette az embereket. Tíz évvel a korábbi válságok után a társadalmak mindig visszanyerték az optimizmusukat és magabiztosságukat abban, hogy van kiút – ma, tíz évvel a válság után is, az emberek egyre elégedetlenebbek az életükkel. Két norvég epidemiológus 2017-ben az Unió átfogó, 300 ezer emberre kiterjedő vizsgálata (European Social Survay) adatai alapján nem csupán azt állapította meg, hogy az élettel való elégedettség továbbra is romlik. Hanem ezen belül is azt mutatták ki, hogy ez a romlás nem „alulról”, a szegények és munkanélküliek felől jön, hanem náluk sokkal jobban romló a középrétegek, különösen a felsőfokú végzettségű, felső középrétegeknek a saját életükkel való elégedettség romlása.

Harari új könyvét beharangozó interjújában ezt a jelenséget úgy foglalja össze, hogy az emberek egyre inkább attól félnek, hogy elveszítik a jelentőségüket. Mindez különösen a képzettebb, felsőközéprétegek önbizalmát és önbecsülését roncsolja. Ennek egyfajta megnyilvánulása maga a mesterséges intelligenciától és robotikától való félelem is.

AFP / Hauke-Christian Dittrich

Tim Harford egy teljes könyvnyi példatárat ad arról, hogy minden technikai-technológiai innováció elvette bizonyos emberek munkáját, ami számukra akkor is súlyos megrázkódtatásokkal járt, ha amúgy az emberiség egészének haladását szolgálta, jellemzően több új munkahelyet teremtve a korábbiaknál. Az ő szemüvegén keresztül az AI fejlődése nem biztos, hogy jelentősebb átrendeződést (félelmeket, megrázkódtatást, fejlődést, stb.) hoz a világra, mint mondjuk az atomenergia elterjedése. Viszont, minden más korábbi innovációhoz képest van egy igen jelentős sajátossága: szemben a korábbiakkal, amelyek az alsóbb, kétkezi munkát váltották ki korszerűbb technikákkal-technológiákkal, az új technikai forradalom a felsőbb osztályok, a felsőbb középrétegek munkáját veszélyezteti. (Hogy úgy ne mondjam: a hozzánk hasonlóan okoskodók és barátaik munkáját.)

Harari az új könyvében ezt azzal a remek példával érzékelteti, hogy az interneten keresztül elküldött, orvosi laborok számszerűsített és képalkotó diagnosztikái számos orvos munkáját már rövid távon is feleslegessé teszik, amely veszély nem fenyegeti az ápolónőket: infúziót még jó darabig ők, és nem robotok fognak belénk kötni…

Van azonban a tömeges elbizonytalanodásnak egy sokkal általánosabb, nem réteg-specifikus társadalmi következménye is. Kahneman, Tversky, Mullainathan, Shafir, Ariely és a magatartási közgazdaságtan számos más szerzője igen meggyőzően igazolja azt, hogy bizonytalan helyzetekben, különösen ha az emberek szűkösségeket élnek meg – akkor egyre kevésbé képesek a józan, racionális eszük alapján dönteni. Nemcsak az igaz, hogy ilyen helyzetekben türelmetlenek, gyorsan, csípőből tüzelve, érzelmeiket és zsigereiket követve döntenek, hanem még az is, hogy a horizontjaikat beszűkített, csőlátó állapotukban az intellektuális teljesítményük is romlik.

Mindez kiváló melegágya mindenféle manipulációnak, üzleti átverésnek és politikai populizmusnak is. A tömeges elbizonytalanodás, amely erősen fertőzi a képzettebb rétegeket is véget vet annak a demokratikus eszménynek, amelyet a politológia a szociológiailag középrétegeknek leírható csoportjait „középosztályként” idealizálja. Olyan, a társadalom többségét képező tömbnek, amely az államtól független, a világban autonóm módon tájékozódni képes, nemcsak a saját ügyeiben, hanem a közügyekben, a politikában, a választásokon is bölcs, racionális döntéseket képes meghozni.

Ez az elbizonytalanodás legfontosabb társadalmi következménye: a józan ész jelentőségének elolvadása, a szabadnak, saját preferenciáikat megformálni és érvényesíteni képesnek képzelt individuumok manipulálhatóvá, megvezethetővé, átverhetővé válása. És, ha úgy tetszik, ez a másik jelentős veszélye a mesterséges intelligenciáknak: mindehhez elképzelhetetlenül erős és hatékony eszközt jelentenek akkor, ha gazemberek kezébe kerülnek.

Kételyek arról, hogy merre „fejlődik” a társadalom?

A helyzet egyelőre eléggé elkeserítő. A mainstream politikai erők és mérvadó szakértői hátországaik nem is képesek felfogni egyelőre a saját gondolkodási és politikacsinálási sémáik korlátait és inadekvát mondandóit. Nem értik például, hogy igaz az, hogy a II. világháború óta a jóléti állam jó teljesítménye okozta az egyenlőtlenségek csökkenését, de az már nem igaz, hogy a mostani egyenlőtlenség-növekedést nem a jóléti állam romló teljesítménye okozta.

Így pl. a jóléti állam „egyenlősítő teljesítményét” gyakran szokás azzal mérni, hogy az adózás és a szociális transzferek mennyivel csökkentették az „adózás és transzferek előtti”, azok nélkül számított jövedelemegyenlőtlenségeket. Ha az egyenlőtlenségeket a szokásoknak megfelelően, a GINI koefficienssel mérjük, akkor legalábbis az OECD szerint, legalábbis a 90-es évektől a válság időszakáig (erről van adatom….) nem romlott a jóléti állam teljesítménye, lásd az alábbi ábrát:

(Az egyes országokat jelző pontok azt mutatják, hogy, ha a pont az egyenes felett van, akkor romlott, ha alatta, akkor javult a jövedelmeket kiegyenlítő teljesítménye az adott országnak. Minden információ azt sejteti, így Atkinson 2015-ben megjelent könyve is azt mondja, hogy mindez máig igaz.)

Ugyancsak Atkinson (és sokak mások) fejtegetéseit folytatva, az egyenlőtlenségek növekedésének rejtélyét nem a korábbi politikák működő szakpolitikáinak kudarcaiban kell keresnünk, hanem mindabban, ami korábban a felszín alatt, reflektálatlanul alakította a társadalmi viszonyokat.

Ennek vannak viszonylag jól megragadható elemei, mondjuk, amennyire az adózással a politika viszonylag transzparenssé tette és „kezelte” a jövedelmi viszonyokat, annyira gőze sincsen a vagyonról. Sem annak megoszlásáról nem tud semmit, sem annak befolyásolására nincsenek szabályai vagy intézményei. Ismét, itt is fókuszba állítható az informatika is, de a tudományos fejlesztések egyéb területei is: az állami pénzen fejlesztett tudások és eszközök szinte kivétel nélkül, valahogyan „szellemi tulajdonként” már jellemzően monopolisztikus magánvagyonokká váltak.

Valószínű, hogy épp ez a jövő egyik legnagyobb társadalmi kérdése is: vajon a tudásalapú gazdaság és társadalom korában miképpen fognak megoszlani a társadalom különféle rétegei és tagjai közötti tudások, benne intellektuális tulajdonok? Milyen tudások válnak szabadon hozzáférhető, internetről mindenki által letölthető szellemi vagyonok, és a technikai fejlődés (különösen: az állami pénzekkel kistafírozott fejlesztések közül) mi válik privát privilégiummá és előjoggá?

Mindez persze egy sokkal általánosabb társadalmi problémát tesz a jövő legnagyobb kérdésévé. Nevezetesen azt, hogy folytatódik-e a gazdasági és politikai hatalom koncentrálódása, hogy tovább erőtlenednek és gyengülnek-e a gazdasági és hatalmi monopóliumokkal szemben ellensúlyt és ellenállást kifejteni képes társadalmi erők, az őket megjelenítő társadalmi csoportok?

A hatalommegosztás kérdése nem újdonság a történelemben, minden társadalmi átalakulás a hatalmi viszonyok átrendeződésével függött össze. Az is igaz, hogy a hatalom formái és hatásmechanizmusai mindig mások voltak, a történelem ebben sem nagyon ismételte önmagát. Ma még igazából nem is ismerjük azokat a hatalmi hatásmechanizmusokat (így a manipuláció képességében és mechanizmusaiban érvényesülőket), amelyek akárcsak az eddigiekben alakították a társadalmat. Ha ismernénk, akkor talán még az érzelmekre, zsigerekre, gyűlöletekre ható erők társadalomalakító hatásait is okosabban, racionálisabban tudnánk megérteni, mérlegelni.

Azok befolyásolására még ezen felül, talán ezek után – de, tisztességes és bölcs politikusokra is szükség lenne. Mindezektől messze vagyunk.

A szerző szociológus.