Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A mostani világválság nem olyan, mint a 2000-es, amikor pár egymást követő negyedévben volt csak visszaesés. Ennek a válságnak az alapvető mozgatóereje a hitelek leépülése, amikor az adósok csak visszafizetnek, a hitelezők adósságokat írnak le, új hitelek kihelyezése pedig nemigen történik. A mostani 10-15 éves folyamat útját reálgazdasági áldozatok jelölik - mondta a hvg.hu-nak Jaksity György, a Concorde Értékpapír Zrt. elnöke, a tőzsde egykori első embere.
hvg.hu: Videóüzenetében egy évvel ezelőtt azt jósolta, hogy 2011-ben eljön az igazság pillanata: a költségvetési hiányokat és adósságokat meg kell kezdeni leépíteni, és ez a piacokat is kijózanítja. Így is lett, nem?
Jaksity Görgy: A 2010-es év a felhőtlen optimizmus hangulatában telt, nagyon jól teljesítettek a tőzsdeindexek. Ilyenkor az emberben felmerül a dilemma, hogy vajon mi vagyunk-e a hülyék, vagy a piac mérte fel rosszul a helyzetet. Tavaly aztán az indexek gyenge teljesítményei azt tükrözték, ami a valóság. Vagyis, hogy a fejlett világ jelentős adósságproblémával küzd, és ez kihat a fejlődő országok dinamikájára is. Az intézkedések pedig, amelyek az adósság elinflálásával próbálják a problémát kezelni, a fejlődő országok egy részénél komoly gazdasági és társadalmi feszültségekhez vezettek. Úgyhogy a 2011-es év abszolút megválaszolta ezt a dilemmát.
hvg.hu.: A válság a német recepttel megoldható? A tavalyi év inkább azt igazolta, hogy a megszorítás és a költségvetési tervezések összehangolása az euróövezeten belül, valamint az ezekért cserében nyújtott pénzügyi segítség nem elégséges és nem megfelelő megoldás.
J. Gy.: Onnan kezdem a választ, hogy van az adósságnak egy fenntartható, csökkenthető és egy megoldhatatlan szintje. Ez korszakonként, történelmi helyzetenként és országonként változik. Görögország és az eurózóna nagy része, sajnos, a válság során már túlkerült azon a szinten, ami megoldható különösebb veszteségek nélkül. Ebben a helyzetben el kell fogadni, hogy a különböző stakeholder-ek veszteséget fognak elszenvedni, mire az adósság reálszintje visszakerül az elfogadható mérték közelébe. Rosszul jár a hitelező, aki nem kapja vissza a tartozás egy részét. Vesztenek rajta az egyes társadalmi csoportok, melyek drágábban vagy korlátozottabban részesülnek a közszolgáltatásokból. Mit jelent ez? Csökkenő reálértékű nyugdíjakat, gyengébb szociális ellátást, romló közbiztonságot stb. De vesztenek az adófizetők is, akiknek a terhei nőhetnek.
hvg.hu: Mi tekinthető elfogadható szintnek?
J. Gy.: Lehet vitatkozni, hogy ötven és nyolcvan százalék között hol van ez a szint, hiszen például Argentína úgy ment csődbe 2001-ben, hogy a GDP-arányos államadósság hatvan százalék alatt volt. De 100-150 százalékos szinten járva nincs az a gazdasági modell, amivel ki lehetne gazdálkodni az államadósságnak akárcsak a szinten tartását is.
hvg.hu: Vagyis a Görögországnak megrajzolt útiterv, hogy brutális megszorításokkal, adósságai legkevesebb felének az elengedésével, valamint európai pénzügyi mentőcsomagokkal érje el 2020-ra az adóssága a 120 százalékos szintet, nem is nyújt érdemi alternatívát?
J. Gy.: Nem. Teljesen reménytelen. Jól látszik, hogy az ötven százalékos „önkéntes” adósságcsökkentés mítosz. Most már 70-75 százaléknál tartunk, és azon se lepődnék meg, ha a végén 90 százalékos adósságleírás lenne a cech.
hvg.hu.: Ha a csomagból kivesszük Görögországot, akkor mi a járható út az adósság leépítésére?
J. Gy.: Ha azt feltételezzük, hogy egy adott gazdaságban egy adott szintű adósság menedzselhető, akkor két út van. Az egyik a fiskális megszorítóké. Ők azt vallják, hogy annyira le kell vinni a költségvetési deficiteket, hogy olyan szintű többlet jöjjön létre, amivel valamilyen ütemben az államadósság konszolidálható. Ez akkor működik, ha az államháztartás keresletcsökkenése nem hat annyira negatívan a gazdasági aktivitásra, hogy az már az államháztartási bevételek olyan mértékű visszaeséséhez vezet, ami miatt az államadósság is nőni kezd (de legalábbis nem csökken). És amúgy a gazdaság recesszióba süllyed. Aztán vannak olyanok, akik szerint valamilyen szinten továbbra is az államnak kell pótolnia a kieső privátszférabeli beruházásokat és fogyasztást. Ők arra hivatkoznak, hogy az állam nem teheti meg, hogy csökkentse a keresletet, amikor a privátszféra is nagy adósságleépítésben van. Akik ezt vallják, azok szerint a fiskális konszolidáció egy szinten túl nagyobb válsághoz vezet, mint az állami eladósodás. Ezt az utat járta Japán, amely két konszolidációs időszaktól eltekintve az elmúlt 20 évben folyamatosan megpróbálta ellensúlyozni a privát szféra hitelleépülését azzzal, hogy megnövelte az állam hitelfelvételét. Ez a kettő nagyjából kiütötte egymást, így lényegi GDP-veszteség reálértéken nem következett be, csak a GDP-arányos bruttó államadósság szökött fel 220 százalékra. Japán esetében is nagy kérdés, mitől fog lecsökkenni az adósság 60-80 százalékra, de a japán agóniát meghosszabbítja, hogy egy százalék körüli kamat mellett finanszírozza magát, tehát egyelőre a magánszféra kényelmesen képes megfinanszírozni még ezt a magas államadósságot is. De mit szóljon Olaszország, ahol az államadósság 120 százalék, viszont a mai hozamszinten 5-6 százalékon finanszírozza magát és stagnál a GDP? Az eurózóna adóssága átlagosan 90 százalék körül mozog és növekszik. Ebben a helyzetben igencsak valós veszély, hogy a megszorítások, melyek a német hozzáállást tükrözik, igazából már nem hoznak adósságcsökkenést, és hogy az eurózóna belépett abba az adósságspirálba, amikor az adósság csökkentésére irányuló kísérletek (leszámítva azt, amikor nem fizetnek az adósoknak) már nem a csökkenést, hanem az adósság növekedését eredményezik.
hvg.hu: Egyre többen mondják, hogy valamilyen Marshall-tervhez hasonló segélyre lenne szükség.
J. Gy.: De ki adja? A százszázalékos GDP-arányos adóssággal küzdő USA? Vagy a kínaiak? Ma is finanszírozzák az Egyesült Államok és az eurózóna adósságát azon keresztül, hogy fizetésimérleg-aktívumot építenek fel mindkét zónával szemben, és ezt az aktívumot (vagyis a kapott eurókat és dollárokat) arra fordítják, hogy eurózóna-beli és amerikai államadósságot vesznek. De mit tudnak még ezen kívül tenni? Legfeljebb azt, hogy eladják az amerikait és megveszik az európai papírokat: ez részben megfigyelhető, részben viszont vannak korlátai, hiszen egy mértéken túl kockázatos, hogy a befolyó eurókból nem európapírokat, a dollárból pedig nem dollárkötvényeket vásárolnak (devizamismatch). Az itt élő gazdaságok zárt rendszerek. Amíg nem találunk a világűrben egy gyarmatosítható és megfelelő erőforrásokkal rendelkező új szereplőt, addig nincs hová nyúlni.
hvg.hu: Tehát nagyon durva alkalmazkodási időszak várható, aminek a hosszát is nehéz megmondani.
J. Gy.: Jól látható, hogy a privátszféra adósságcsökkentése kényszerpálya, ebben nincs mozgástér. Nulla százalék a referenciakamat Amerikában, az emberek mégis visszafizetik az adósságaikat és nem akarnak újabb hiteleket felvenni. Európa időben kicsit el van csúszva, de itt is törvényszerűnek lehet tekinteni, hogy csökkenni fog a privátszféra adóssága. Spanyolországban, Írországban ezt a gazdasági kényszer már elindította. Nyilván, ahol az állam ellensúlyozni tudja ezt a folyamatot nagyobb államadósság növekedés nélkül (vagy ennek vállalásával), ott az ezzel kapcsolatos dilemma kisebb. Csak hát nagyon kevés ország van ilyen helyzetben. Az USA, az eurózóna egy része, az egész periféria biztosan nincs. Vagyis tényleg nem evidens, hogy mi a megoldás. Ez nem olyan, mint a 2000-es válság, amikor pár egymást követő negyedévben volt csak visszaesés. Ennek a válságnak az alapvető mozgatóereje a hitelek leépülése, illetve az arra való reagálás. Tíz-tizenöt éves folyamatról beszélhetünk, melynek útját legtöbbször a reálgazdasági áldozatok jelölik. Csak rossz vagy rosszabb forgatókönyvek között lehet választani.
| Jaksity György |
A Concorde Értékpapír Zrt. alapítója, az igazgatóság elnöke. A Concorde megalapítása előtt négy évig különböző helyi és nemzetközi pénzügyi társaságoknál dolgozott. Részt vett a Budapesti Értéktőzsde megalapításában, 2002-től 2004-ig elnöke is volt. A Befektetési Szolgáltatók Szövetsége elnökségének tagja. Az elmúlt két évtizedben a Bankárképző, a Corvinus egyetem és más felsőoktatási intézmények rendszeres előadója, több szakkönyv szerzője. 2004-ben a Financial Times a 25 legígéretesebb fiatal európai üzletember közé választotta, 2008-ban elnyerte az Ernst &Young Év üzletembere 2007 díjat. Vállalatvezetői és szakmai tevékenységén túl számos non-profit szervezet munkáját segíti: többek között az ő nevéhez fűződik a Mosoly Alapítvány elindítása és több, a Mosoly által alapított további szervezet segítése. Egyetemi diplomáját a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen szerezte nemzetközi közgazdaságtan szakon 1991-ben. (Forrás: www.concordert.hu) |
hvg.hu: Mi lesz így az Európai Unióval és az európai intézményekkel?
J. Gy.: Én csak azt tudom elmondani, hogy mi tűnik racionálisnak. De nem biztos, hogy ebben az irányban is haladnak a dolgok. Idén világszerte 40 országban tartanak országgyűlési választásokat vagy elnökválasztást. Európában nyilván a francia elnökválasztás a legfontosabb, ennek hatása már most látszik az ügyek intézésén. Ami racionálisnak tűnik, hogy az Európai Unió szétesése nem érdeke Európának. Ezen belül az euró szétesése azért nem, mert az EU kohézióját adó egyik legfontosabb, egyben legfrissebb elem szűnne meg. Ezeket én axiomatikus állításként kezelem, ahogy szerintem minden felelős európai politikus így kezeli: az évtizedek óta tartó európai stabilitásban és fejlődésben az európai integrációnak kulcsszerepe volt. A problémák ott kezdődnek, amikor az eurózóna jövőjéről kezdünk beszélni, mert ezeket erősen befolyásolják a tagok közötti fejlettségbeli, kulturális, hagyománybeli különbségek, és az ebből következő eltérő politikai érdekek, vagy hogy az országokban például mikor van választás. Jól látszik, hogy az eurózónának a legnagyobb hiányossága, hogy miközben van közös monetáris politika (leegyszerűsítve: van közös pénz), nincs közös fiskális politika (nincs közös költségvetés). Arra nincs itt az idő, hogy az Európai Központi Bankhoz (EKB) hasonló fiskális intézmény jöjjön létre, hiszen években mérhető egyeztetésekre lenne ehhez szükség. Ami gyorsan beállítható a rendszerbe, az valamilyen euróövezeti szintű konszenzus a költségvetési fegyelem harmonizációjáról, valamint azok a stabilizációs mechanizmusok, mint amilyenek már léteznek, illetve amilyeneket az Európai Központi Bank „on the job” napról-napra kikísérletezik. De a nyomás irtózatos, hiszen nem tudják megoldani a görögök problémáját már három éve, miközben itt kopogtat az olasz, a spanyol és megint az ír, valamint a portugál probléma. Amennyiben ezek válsággá alakulnak, akkor súlyosan megrengetik még a jó adósként definiált Franciaországot is és a németeket is a végén. Az pedig nyilván nem megoldás, hogy mindenki eladja a perifériakötvényt és a még biztonságosnak tűnő németet veszi, hiszen egyre inkább az adósságválságba sodrodó periféria megtakarítói finanszírozzák a sokkal jobb helyzetben lévő német államadósságot negatív reálhozammal. Amíg a politikusok tudják, próbálják halogatni a választók szempontjából negatív döntéseket. Amikor már nem lehet tovább, jobb vagy rosszabb döntések fognak következni.
hvg.hu: Magyarország esetében is az a kérdés, mint a periféria legtöbb országában: hogyan lehet leghatékonyabban államadósságot csökkenteni?
J. Gy.: Egész pontosan, hogy mivel teszünk nagyobb kárt: ha továbbra is erőltetjük a még több megszorítással járó lépéseket, és elszenvedjük ennek a negatív költségvetési hatását, aminek az a veszélye, hogy recesszióba süllyedünk, ami miatt az államadósság jelenlegi szintjét sem tudjuk tartani. Vagy átmenetileg hagyjuk az adósság további növekedését kisebb fiskális szigor mellett. Őszintén szólva nem tudnék állást foglalni egyik megoldás mellett sem, noha egyértelműen az államadósság radikális csökkentésének vagyok a híve, csak úgy tűnik, ez a hajó elment.
hvg.hu: Az a kérdés, hogy melyik úton haladjunk, nem dőlt el azzal, hogy mi a trend az EU-ban?
J. Gy.: Magyarország speciális helyzetben van. Miközben az EU több országában tavaly sem következett be lényeges fiskális kiigazítás, nálunk ez már hat éve folyamatosan zajlik. Egyre nagyobb a reformszkepszis a társadalomban. Görögország példáján látni, hogy mit jelent az, ha a társadalom nem partner a szükséges lépések megtételében. Ugyanez az ellenállás bárhol máshol is kialakulhat: egyszerűen a társadalom elfárad a folytonos negatív alkalmazkodásban és elfogynak az erőforrásai. A magyar mutatókon ugyanakkor nincs mit szépíteni: az államadósság tavaly nőtt, a GDP-növekedés csökkent, gyakorlatilag haladunk a recesszió felé, a devizaadósság is emelkedett a devizaárfolyam-változás miatt, ami szerintem a legkritikusabb probléma ma Magyarországon, mind az állam, mind a magántartozók szempontjából. Ebben a helyzetben nem is nagyon várható el, hogy bármilyen strukturális változás történjen. Igaz, nincsenek is ebbe az irányba mutató lépések. A kérdés, hogy mi az, ami ebben a helyzetben egyáltalán pozitívan változtatható. Nem könnyű a feladvány: ülünk egy nemzetközi kontextusban, ami sajnos Magyarország számára rendkívül negatív, hiszen a gazdaságunk az európai exporton áll vagy bukik, és a fene se tudja, hogyan kellene ennek az európai gazdaságnak a problémáit megoldani.
hvg.hu: Mennyit rontott a helyzeten a kormány gazdaságpolitikája?
J.Gy.: Az érdekes az, hogy minden intézkedésében a kiindulóponton volt ráció. Például az adórendszer egyszerűsítése: ki ne tudna egyetérteni ezzel? Magas adókulcsok lehetőség szerinti csökkentése, a gazdaság fehérítése: gyerünk, hurrá! A kiindulópont abszolút támadhatatlan közgazdasági logikát tükrözött, ugyanakkor a megvalósítás gyakorlatilag majdnem minden sebéből vérzik. Az egykulcsos adó, amely egyébként nagyon sok országban modellértékűen sikeres volt az adott pillanatban, nálunk azért sikertelen, mert nem teremtett új munkahelyet, nem fehérítette ki a gazdaságot, miközben társadalmilag igazságtalan és óriási lyukat ütött a költségvetésen. Tehát van egy jó felismeréseken alapuló, jó szándékú változtatni akarás, ami a nem megfelelően átgondolt végrehajtás és időzítés miatt több kárt okoz, mint amennyi a haszna. Az összes többi intézkedésen ugyanúgy végig tudunk menni. Ha csoda történik, mert ehhez mérhető szerencsénk kell, hogy legyen, akkor egy IMF-megállapodással és a következő években talán javuló globális környezettel leevickélhetünk az adósság kritikus szintjéről egy már fenntartható szintre. Utána jöhetnek azok a kérdések, hogy ez az ország hogyan tudja legjobban kihasználni a fejlődési lehetőségeit.
hvg.hu: Lassan eltelik két év a második Orbán-kormány idejéből, a ciklus második felében pedig már nem nagyon szoktak nagy modernizációs csomagokat keresztülvinni. (Orbán a Le Monde-nak nyilatkozva beszélt először arról, hogy a felpörgetett törvényhozási munkát követően a rendszer konszolidációja jön, tehát nagy reformokra már nem igen lehet számítani.)
J. Gy.: Nekem hosszú évek óta vesszőparipám, hogy amíg a társadalom viszonya a körülötte lévő világhoz a lényeges rendszerek mikéntjére vonatkozóan nem változik, addig nem lesz előrelépés. Addig az lesz, ami zajlik: két vagy több politikai tömörülés az emberek félelmeire, informálatlanságára és vágyaira építve játszik a választók érzelmeivel és próbál a számára gyümölcsözőbb eredményt elérni. De valós megoldások nem születnek. Nyilván megindítanak valamilyen szintű változtatást az ellátórendszerekben, oktatásban stb., ami leginkább látszat jellegű lesz, hiszen az egész egy látszatjátékból indul ki, amiről a politika szól. Négy év nem elég arra, hogy valamit konzisztensen végigvigyünk, és még az eredményeit is tapasztaljuk. Főleg, ha még társadalmi konszenzus sincs mögötte, akkor az ország modernizációja csak álom marad. Márpedig azt, hogy Magyarország a globális világban egy korszerűtlen, felkészületlen, versenyképtelen, hogy ne mondjam, beteg társadalom és gazdaság, azt ma már tanulmányok és adathalmazok sora bizonyítja.
A kormányra hiába számít, aki korszerűsítené az otthonát, de akad pár lehetőség
Nehéz helyzetben van a költségvetés, ezért a kormány a falusi csok és a babaváró kivételével kivezette az ingatlancélú támogatásokat. Az uniós helyreállítási alapból esetleg még sor kerülhet mintegy 20 ezer ingatlan felújítására. Mindenki másnak maradnak a piaci megoldások.
