Bagdad erődítményre emlékeztető repülőterének hivatali épületében beszélgetünk Bacsó Bélával, a Toifor helyi menedzserével. „Juhász sajtótájékoztatón kérte hozzátartozóinkat, hívjanak haza minket Irakból, mert itt nem biztonságos”. Ám az ötven magyar alkalmazott közül egy sem akadt, aki összepakolt volna. Úgy tűnik, Juhász túlbecsülte rábeszélő képességét a hatvani anyósra, a pécsi nagynénire.



Juhász kérése a kormány dilemmájára utalt. Az elharapódzó túszszedések nyomán joggal merült fel, hogy egy kinn dolgozó magyar elfogásával az emberrablók kínos helyzetbe hozhatják a magyar vezetést: vagy enged a zsarolásnak, és hazahozza a 354 tagú magyar katonai kontingenst, vagy pedig sorsára hagyja a túszt, ami egyet jelentene lefejezésével. Az előbbi megoldás nyomán megromlana Budapest és Washington kapcsolata, az utóbbi mellett való döntés viszont tovább rontaná az MSZP-SZDSZ koalíció választási esélyeit 2006-ban, hiszen a magyar közvélemény döntő többsége elutasítja az iraki szerepvállalást.



„Világos, a kormány, azzal, hogy hazahív bennünket, leveszi a felelősséget a válláról, és ha valami történik, majd mossa kezeit, és azzal fog érvelni, hogy ’mi idejében szóltunk’ —fejtegeti Bacsó. „Hozzátartozóink éppen eléggé aggódnak, nem kell, hogy a hadügyminiszter tovább idegesítse őket” – teszi hozzá.



Megpróbáltunk valamilyen magyarázatot kapni a bagdadi magyar követségtől. Ám az alaposan megerősített épületben tett látogatásunk eredménytelenül zárult. Egy középkorú iraki hölgy közölte, a követség a sajtónak nem nyilatkozik. Ha valamit akarnak, hívják a budapesti külügyminisztériumot. Ám a magyar külügy öt napot kért arra, hogy néhány egyszerű kérdésre válaszoljon, ennyi időnk pedig nem volt.



A Toifor mindenesetre legalább olyan szolgálatot tesz az Irakban harcoló koalíciónak, mint az al-Hillában állomásozó magyar katonák. Bacsó nem szívesen szolgáltat adatokat a cég tevékenységéről, tekintettel a területen folyó éles versenyre, de azért elmondja, hogy a mintegy 5000 hordozható árnyékszéket gondoznak szerte az országban, ürítésük, illetve rendben tartásuk vécénként mintegy 5-15 dollárba kerül naponta, a kiürítés gyakoriságától függően. A napi átlagbevétel mintegy 50 ezer dollár, amire, Bacsó szerint, alaposan rászolgálnak. Egyéb szolgáltatásaikat, a szennyvíz- és szemétszállítást is figyelembe véve, nyereséges üzletágról beszélhetünk, olyan üzletágról, ahol a Toifor piacvezető Irakban. Bárhová is veti a sors az utazót, bármelyik katonai bázisra, a cég barátságos zöld bódéi ott sorakoznak mindenütt.



A cég alkalmazottai egyébként nem aggódnak túlságosan. A 32 éves Varga Mária 9 hónapja csatlakozott a csoporthoz, hogy együtt lehessen kedvesével, a Toifor tagbaszakadt biztonsági őrével. Együtt élnek egy 10 négyzetméternyi, klimatizált acélkonténerben. A hölgy elégedettnek tűnik, mint mondja, a csoport összetart, és nincs szándékukban hazamenni.



A hőmérő higanyszála 50 fokot mutat, de Bacsónak ez meg sem kottyan. Veteránnak számit, tavaly május óta van Irakban, nem sokkal a koalíciós erők után érkezett ide. „A nyarat kivéve, nem panaszkodom az időjárásra, és a szabadidőt is jól eltöltjük: sportolunk, gulyás-partikat szervezünk, sőt, tervbe vettük, hogy egy bárral is színesíteni fogjuk életünket. Ha engedélyezik, megelégszünk a sör fogyasztásával is. Az itteni körülmények sem olyan rizikósak, mint otthon elképzelik, hiszen a munka nagy részét 800 iraki alkalmazott végzi, mi csak ritkán, akkor is katonai kísértettel hagyjuk el a többszörösen megerősített bázist – mondja a menedzser.



A jelek szerint a Toifor embereit keményebb anyagból gyúrták, mint a magyar kormányt. Ez az itt harcoló koalíciós erők szerencséje. A Toifor helytáll és végzi dolgát, párhuzamosan a koalíciós erőkkel. Úgy tűnik, a Toifor marad, folytatja a munkát, még az sem izgatja őket, hogy a magyar csapatokat, mandátumuk lejártával, december 31-ével esetleg hazahívják Irakból. (www.neil-barnett.com)