Gazdasági válságról hagyományosan akkor szokás beszélni, ha legalább két egymást követő negyedévben csökken a bruttó hazai termék (GDP). Erről szó sincs: a Központi Statisztikai Hivatal idei első negyedéves adatai szerint a GDP 2,7 százalékkal nőtt az előző év azonos időszakához viszonyítva, és még az előző negyedévhez képest is 0,5 százalékos többletet produkált. Más kérdés, hogy a tavalyi negyedik negyedévben a növekedési ütem még 3,7 százalék volt, no de azóta elköltözött Székesfehérvárról az IBM Storage Products Kft. önmagában csaknem egy százaléknyi bruttó termelési értéket Ázsiába helyezve, s az állami megrendelések megnyirbálása következtében visszaeső építőipar is csaknem ugyannyival járul hozzá a tempóvesztéshez. S ha ennek ellenére a KSH növekedést mutat, még nem lehet túl drámai a helyzet.
Csakhogy a tendencia igenis nyugtalanító: romlanak a külső egyensúlyi mutatók, nő a behozatali többlet, a tőke nem befelé jön, hanem kifelé áramlik, s a brutálisan magas kamatszínvonal még annak is elveszi a kedvét a hitelből történő beruházástól, aki esetleg merész álmaiban ilyesmire merne gondolni. A növekedés gyorsulásának feltételei pedig szinte kivétel nélkül kedvezőtlenül alakulnak.
A húzóerőt jelentő nyugat-európai konjunktúra késik. A külső kereslet pótlására tavaly felpumpált, rekordméretű államháztartási hiányt az idén apasztani kényszerült a büdzsé, így nem többletkeresletet, hanem kereslet-szűkítést okoz. Egyébként is, az állami költekezéssel végrehajtott gazdaságélénkítés csak időleges lehet: azonos növekedés csak az állami kereslet állandó fokozásával, egyre nagyobb dózissal tartható fenn, aminek a vége óriási eladósodás, s végül: kidurranó lufi.
A belső keresletélénkítés másik tényezője, a bérek 2001 óta tapasztalható robbanásszerű, kétszámjegyű növekedése sem hozott többletteljesítményt. A megtakarításokat felszívta a lakáspiac, a lakossági fogyasztás bővülése pedig pusztán az import megugrásával járt. S ha a belső megtakarítások nem fedezik az államkassza pénzigényét, mint most történik, vagy a külföldnek kell ezt megtennie, vagy jöhet a bankóprés. Ami, persze, nem jöhet.
Kifejezetten gátolja a növekedést az árfolyam-politika, ezt azoknak a vállalkozóknak nem kell különösebben bizonyítani, akik két éve még 300 forintot kaptak egy dollárért, ma legfeljebb 230-at. S egy euróért sem kapnak annyit, mint 2001 tavaszán, holott azóta csaknem 15 százalékot romlott belföldön a forint. Mi több, a Magyar Nemzeti Bank ambiciózus céljai szerint még 260 forintot sem „érdemelnének” a magyar cégek – ma ennyi az euró –, hanem mindössze s maximum 250-et. Az érem másik oldala, hogy az import is egyre olcsóbb, s ez alaposan megcsapolja a magyar és magyarországi vállalkozások profitját az építőipartól a vegyiparig, a kohászattól a ruházati iparig. Ehhez adódik a teljesítményjavulást jócskán felülmúló bérkiáramlás, ami – az árfolyammal együtt – alaposan lerontotta a magyar versenyképességet, s ezzel elvette a külföldi befektetők kedvét is a további beruházásoktól.
Lehetne elmélkedni azon, hogy ha a nemzetközi dekonjunktúra idején nem mesterséges forint-erősítéssel, hanem exportot segítő árfolyam-politikával kísérletezik a kormány és a Magyar Nemzeti Bank, minden bizonnyal jobb lenne a helyzet. S akkor is, ha nem a bruttó béreket növeli, hanem – adócsökkentéssel – a nettó béreket, mert akkor úgy marad a borítékban több (erőteljes adócsökkentés esetén jóval több), hogy nem drágul a munkaerő. S ha nincs ez a mai, öncélú hajsza az inflációt mesterségesen lenyomó forintárfolyamért, akkor a kamatszint is alacsonyabb lehetne, így érdemes lenne eladósodni a fejlesztések, a termelés növelése érdekében. Mert volna remény a kölcsönök visszafizetésére. És így tovább. De nem így történt. A kormány pedig egy éve e helyzet foglya, s bár Medgyessy maga vállalt a válságelhárításra személyes garanciát, a növekedés élénkítésére az adott keretfeltételek közepette nem vállalhatott. Mert nem is lenne képes. S akkor még nem is szóltunk a Magyar Nemzeti Bankról, amely hovatovább a tavalyi kormányzati túlköltekezésnél is többet árt a magyar gazdaságnak.
Válság nincs, csak válságjelenségek – ezzel az eufemizmussal oldotta fel a kormányzati propaganda a nyolcvanas években a nagy dilemmát. Azaz: mondjunk is igazat, meg ne is. S legfőképpen senkit ne riogassunk. Most válság ugyan nincs, de a válság(el)kerülő gazdaságpolitika körvonalai sem rajzolódnak ki. Ami viszont van: politikai maszatolás. Folytatódó ígérgetési verseny kormány s ellenzéke között. Csodavárás. Várakozás a négyzeten.