Hosszas előkészítés és szervezőmunka eredményeként február 11-én este hét órára sikerült asztalt foglalnunk Ramsay-nél. Pontosan két hónappal előtte írásban, egy bankkártya és személyes adataink megadásával kellett elküldeni két személyre szóló foglalásunkat. Kártyánkon 500 font (!) letétet zároltak, s kíméletlenül le is emelnék, ha a foglalt időpontban nem jelennénk meg. A vendéglátóhely precizitására jellemző, hogy február 10-én délelőtt még telefonáltak: ugye számíthatnak ránk az egyeztetett időpontban?

Tekintse meg galériánkat!

Ha az ember ilyen kalandra vállalkozik, érdemes kicsit felkészülni a rá váró élményből, hogy teljes értékűen élvezni tudja az ott töltött idő minden percét. Mi magunk is a honlap tanulmányozásával kezdtük. Innen tudtuk meg, hogy az aktuális dresszkód alapján férfiak sötét öltönyben, hölgyek pedig kosztümben vagy koktélruhában kell, hogy megjelenjenek. Farmer, póló nem elfogadható. A legfontosabb azonban a menü felőli informálódás. Az ilyen, kulináris kalandot kínáló éttermekben sokszor nem maga választja ki az ember az egyes fogásokat, hanem előre összeállított, kóstolós menük hivatottak bemutatni a vendéglátás művészetének minél szélesebb spektrumát.

A Royal Hospital Road-on vegyes megoldással találkozhatunk. Kínálnak egy úgynevezett Prestige menüt, amely hivatalosan hét önálló fogás révén ismertet meg a séf minden tudásával, valamint választhatunk á la carte is. Az utóbbi esetében hivatalosan három fogást tartalmazó „csomagot” veszünk, amely magában foglalja a nyolc elő-, majd a nyolc főétel valamelyikét és természetesen egyet a kilenc választható desszertből. Ha valaki már magyarul is bizonytalan, mondjuk, a rombuszhal egyes részeinek pontos megnevezésében, esetleg nem lennének alapos ismeretei a konfitálás és a marinírozás eljárását illetően, annak érdemes szakfordításba kezdeni az interneten található étlap alapján. Magasan képzett angoltanárunk nélkül például biztosan nem tudtam volna rájönni, hogy az étlapon szereplő „Slow braised pied de cochon pressed then pan-fried with ham knuckle, poached quail’s egg and hollandaise sauce” valójában lassan párolt, Pied de cochon sült sonkán átpréselt, majd serpenyőben kisütött, buggyantott fürjtojást takar, hollandi mártással.

Február 11-én, este hét előtt pár perccel, sötét öltönyben és kosztümben, reményeink szerint kellően felkészülve vártuk a taxit a Hyde Park melletti Ramada Hotel előtt. Az étterem Chelsea-ben, nem messze a Temzétől, egy háromemeletes, klasszikus klinkertéglából épített, egyszerű ház földszintjén található. A szitáló eső ellenére már kint, az ajtó előtt is széles gesztusokkal köszöntenek. Amikor belépünk, a rövid közlekedő után egy előtérben találjuk magunkat. Időnk sincs körbenézni, máris ketten lépnek hozzánk. Köszöntenek, a nevünket kérdezik és természetesen elveszik a kabátunkat. Nincs biléta, nincs ruhatári cetli. Gördülékeny, figyelmes, ugyanakkor mégsem modoros vagy tolakodó fogadtatás. A lobbyban két kanapé és asztal, bárpult, amely mellől rögtön az étterem egyetlen helyiségébe lépünk. Az étteremfőnök mérhetetlen udvariassággal mutatja meg a helyünket. Ahogy gyorsan körbepillantunk, nyolc, kilenc asztalt látunk a teremben. Letisztult, egyszerű formák, fehér-fekete minden. Elegáns és semmiképp sem túlzó. Látszik, hogy nem az enteriőrre költött milliókkal akarnak maradandó benyomást tenni a kedves vendégre.

Az asztalnál szinte időnk sincs körbenézni, máris arról érdeklődnek, kérnénk-e egy pohár pezsgőt vagy valamilyen más aperitifet. Megragadom az alkalmat, és rögtön az elején jelzem, hogy az este folyamán sajnos nem fogunk alkoholt fogyasztani. Nem firtatják az okát, a legnagyobb természetességgel veszik tudomásul, pedig láthatóan ez errefelé igen ritka jelenség. A kirendelt ásványvizet azonban másodperceken belül hozzák, és olyan lelkesedéssel töltik a poharunkba, mintha legalábbis valamely komolyabb bordeaux-i grand cru lenne. Közben megkapjuk az étlapot, ami nagy szerencsénkre megegyezik a honlapon található menüvel, így nem kell a fordítással bajlódni. Ám mielőtt elmélyedhetnénk a válogatásban, megérkeznek az üdvözlő falatkák. Rögtön kétféle, mindegyik speciális, ezüst tartóban. Az első egy apró fagylaltra emlékeztet. Az ételek bemutatásra szakosodott pincér angolul, diszkrét francia akcentussal mesél a fogásokról. Mint a festő, amikor művét először mutatja be a nagyközönségnek. Lelkesen, határozottan, de nem szájbarágósan. Leheletvékony, de láthatóan kézzel formázott tölcsérek avokádókrémmel töltve, a tetejükön paradicsomos, bazsalikomos ágyon milliméteres kockákra vágott homár. Állítólag fenséges, de tekintettel a tenger gyümölcseire való allergiámra, nem kóstolom meg, nem kockáztatom, hogy a főétel számomra a továbbiakban két kalciumtabletta legyen. A másik apró előétel két chipsből készült miniszendvics, intenzíven átitatva pesztóval, mozzarellával töltve. Letisztult, tiszta ízek. Nincs rohanás, az idő valahogy kezdi elveszteni a jelentőségét. Mégis ez az első olyan pillanat, amikor kicsit körbe tudunk nézni. A teríték a hely stílusához alkalmazkodó, ugyanakkor konzervatívan elegáns. Hiába, ez mégis csak Anglia. A tányérok minimalista stílusúak, az evőeszközök klasszikus ezüst készlet darabjai. Felnézve hat-nyolc pincért látunk, akik kifogástalan eleganciával, óramű pontossággal teszik a dolgukat. A logika szabályai szerint szinte ki kellene tölteniük ezt a nem túl nagy teret, ugyanakkor itt valahogy mégsem ez történik. Mintha minden előre megírt, számtalanszor elpróbált forgatókönyv szerint zajlana.

Szemlélődésünkből a főpincér nyájas érdeklődése zökkent ki. Honnan jöttünk, elégedettek vagyunk-e mindennel. Amikor megtudja, hogy Magyarországról, kifejezetten megörül. Kiderül, hogy a barátnője is magyar. Ami azonban ennél is meglepőbb, elmondja, hogy dolgozik itt egy magyar pincér. Jelzi, hogy mindjárt szól neki. Egy perc, és máris megjelenik asztalunknál Péter. Fiatal, legfeljebb 25 éves lehet, alig több mint három hónapja dolgozik Ramsay-nél. A felvételi nem volt nehéz, mondta, inkább a bennmaradás jelent nagyobb kihívást. Az igazság, hogy nem is tudta pontosan, hova jelentkezett, csupán valami felszolgálói munkát keresett, amikor a herendi porcelángyár vendéglőjét otthagyván, kijött Londonba a bébiszitterkedő barátnője után. Kérdésünkre elárulja, hogy nem találkozott még magyarokkal ebben az étteremben. Mi persze még inkább kiválasztottnak érezzük magunkat.

Leadjuk a rendelésünket – először csak az elő- és a főételre –, újabb pincér lép az asztalunkhoz, és arról érdeklődik, hogy sós vagy natúr házi köpülésű vajat szeretnénk-e az étvágycsináló kenyérhez. A sósat választjuk. A kenyereket ismét külön személyzet szervírozza. Ezüst tálcáról, csipesszel emeli át a tányérunkra. Négyféle házi péksütemény a választék. Az aszalt paradicsomos és az olívás mellett döntünk. A rozmaringos és mézes félbarna ezúttal kimarad. A poharainkban eközben mintha állandósulna a vízszint. Követhetetlen, hogy mikor és ki tölti mérnöki pontossággal feléig a vizet a pohárba. Nincs időnk ezen gondolkodni, mert érkezik a következő meglepetés: egy legfeljebb egy deci űrtartalmú, levesestál hatású edényben egy szem kicsi tortellini lapul. A pincér gondos mozdulatokkal, kis kiöntőből sűrű narancssárga lével locsolja körbe az apró csodát. Mint elmondja, francia sajttal töltött tortellinink fehérrépaágyon van elhelyezve, és sütőtökkrémmel körbe öntve. Az íze egyszerűen pazar! Képzavar, de mintha beleharaphatnánk a sütőtök illatába. Nincs semmi felesleges fűszer, túlzott ízesítés. Első osztályú.

Tekintse meg galériánkat!

Szerencsére ezt követően már az előételeinket hozzák. Ramsay szerint a rendeléstől számított 15 percen belül az asztalon kell lennie az előételnek, és a vendég addig sem unatkozhat, mert ha nem történik semmi, akkor szeme automatikusan a hibákat kezdi el keresni. És aki keres, az esetleg találhat is. Fogásaink: préselt libamájpástétom konfitált csirkével, prérigordi szarvasgomba és párolt zeller biztató társaságában,valamint fürj- és libamájpástétom pithiver vad gombával, konfitált lábszár és zeller remulade. A vizuális és ízélmény egyaránt leírhatatlan. Érezhetően csak a legmagasabb minőségű alapanyagokból készült költeményeink minden elképzelhető élményt felülmúlnak! Az ízek harmonikus egészet alkotva kerülnek a szánkba, hogy megrágva apró, letisztult egységekre hulljanak, majd az utolsó pillanatba ismét összeálljanak, mielőtt végleg elhagyják felajzott ízlelőbimbóink birodalmát. A legnagyobb gondunk, hogy kezdünk igencsak jóllakni, pedig érezzük, még sehol sem tartunk.

A főételek meglepően nagy adag benyomását keltik: sült Berber kacsamell tejszínes kelkáposztával, céklával, karamellizált mogyoróhagymával és madeiramártással; valamint pörkölt felföldi szarvasgerinc, pirított sütőtökkel, birssel, párolt vöröskáposztával, muskotályszőlővel. Bár sok összehasonlítási alapom nincsen, így is ki merem jelenteni, hogy a világ gasztronómiai csúcsteljesítményével randevúzunk. Amit ember ételből ki tud hozni, az ki van hozva, és mindez ott hever a lábaink, pontosabban inkább a szájunk előtt. Tökéletes.

Muszáj azonban egy kicsit pihenni. Szerencsére a desszertet nem rendeltük meg az elején, így szusszanásnyi időt nyerünk az édességek akkurátus válogatásával. Tekintettel arra, hogy mindketten immáron legalább kétszer jóllaktunk az este folyamán, csak a legkönnyebb desszertekre merünk gondolni. Pedig fájdalmasan izgató fantáziák szerepelnek még az étlapon, nem beszélve a termen többször végigguruló, sajtválogatást kínáló zsúrkocsiról. Döntésünk azonban előrelátónak bizonyul. Mielőtt leadjuk a rendelésünket, a semmiből ismét egy pincér terem az asztalunknál, és modern formájú tálalószettben kifogástalan créme brulée-t és friss zöldalmás apró italfélét tesz elénk, mintegy műsoron kívül. Őszintén mondom, hogy becsületből egy kiskanállal megkóstolok, de nem tudok többet enni, főleg annak tudatában, hogy a választott desszert még előttünk van.

Ekkor a személyzet mintha észrevenné, hogy a minőség kezd átcsapni bennünk mennyiséggé, egy kicsit hosszabbra nyújtja a pihenőt a desszert előtt. Sokat azonban így sem várakozunk.

A fagylaltos, illetve a gyümölcsös vonalat véltük a legkönnyebbnek. Így kerülnek az egyik tálra szorbetek és fagylalt, a másikra marinált ananász-ravioli, mangóval és málnával. Bűn, de teljesen elfogyasztani ezt sem sikerül, pedig fenomenális. A műsor természetesen ezzel még nem ér véget. Először kézi készítésű bonbonok érkeznek, mintegy lombkoronaként ráfűzve egy ezüst fára. Pazar látvány, és még pazarabb ízek. Ha innék este kávét, e mellé biztos dukálna. S a varázslat még folytatódik. Egy apró ezüst szelencéből látványos füst gomolyog. Szárazjég. Amint felszáll a köd, kiderül, hogy újabb bonbonokat rejt a tégely. Fagylaltgolyócskák fehér csokoládéval bevonva. Elképzelhetetlen, hogyan készíthetik. Mitől nem olvad el a fagylalt, amikor a forró csokoládéba mártják? Hiába, ezek az apró műhelytitkok teszik oly különlegessé London egyetlen három Michelin-csillagos éttermét.

Kezdünk végkép eltelni, ízlelőbimbóink lassan felmondják a szolgálatot. Kérjük a számlát. Természetesen ez sem érkezhet önmagában, valamilyen petit fours (étkezést záró aprósütemény) nélkül. A japán kultúrát idéző tányérkákon pár szem zselékocka sorakozik. Megkóstolva kiderül, hogy habkönnyű rózsavizes zselé. Légies könnyedségével hatásosan csökkenti az eddigre jócskán kialakult telítettségérzésünket. Fizetünk. A végösszeg a számított 12 százalékos felszolgálási díjjal: 207 font. A bankkártya lehúzását követően a telefonomra érkező sms alapján, aznapi árfolyamon 68 ezer forint, vagyis 34 ezer fejenként. Ha belegondolok, hogy – igaz, bort is fogyasztva – közel ennyit Magyarországon is fizettem már, egy egészen más kategóriájú étteremben, nem is olyan drága. Az élmény pedig megfizethetetlen.

Ha megpróbálnék felrajzolni egy tengelyt, amelynek egyik végpontján a vasárnapi húsleves - rántott hús - palacsinta szentháromság található, a másik végpontján pedig (bizarr módon) valamely francia avantgárd szerző költészete, és ezen az egyenesen megpróbálom elhelyezni a Royal Hospital Road-on szerzett élményeinket, úgy hiszem, meglepő eredmény születne. A világ egyik legjobb séfjének tartott Gordon Ramsay csúcséttermében töltött néhány óra jóval közelebb áll az avantgárd költészethez, mint a vasárnapi ebédhez. Ám nehéz eldönteni, lehetne- e csupán lázadó költészettel „jóllakni” minden vasárnap.

Gyorgyevics Bence