Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egyetlen napról szól a Január 2. című magyar film, amelyen véget ér egy házasság – ami valójában már rég véget ért. A Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be, most már itthon is látható Szilágyi Zsófia új filmje.
„Biztosak abban, hogy szakítanunk kéne / De én nem szakítok, tizenhat éve / Beszélni róla nem fekete mágia / Mégsem elég az a párterápia.” A Carson Coma Feldobom a követ című dalának soraival kezdődik Szilágyi Zsófia, a mesteri Egy nap rendezőjének új filmje, a Január 2., és egy tüntetés képei után kevéssel ér véget, ami felveti azt a kérdést, hogy kinek kivel – vagy mivel – is kéne szakítania. De ne szaladjunk ennyire előre.
A Január 2. egy különköltözés története, és megint csak egy nap alatt játszódik, mint Szilágyi előző filmje, sőt: megint egy sorsfordító napon, persze miről is kéne filmet készíteni, ha nem a sorsfordító napokról? De ez a nap máshogy sorsfordító: épp az a furcsa benne, hogy tulajdonképpen már semmi újdonság nem történik benne, mégis mindent megváltoztat, egyúttal visszavonhatatlanná tesz.
A házaspár tagjai már rég kimondták, hogy különválnak, foghíjasok a könyvespolcok annak a jeleként, hogy már megvolt a nagy osztozkodás is, a polcról kivett kötetek helyén már csak a veszekedések és a lemondások emléke porosodik, a kocsiba pedig mindent be kéne zsúfolni, de az öreg, kölcsönkért Peugeot csomagtere mindig pont pár centivel kisebb, mint az élet fele, mindig épp kilóg egy emlék vagy egy csalódás, amire nem lehet rácsukni az ajtót. Az ember minden fordulóval távolabb kerül a saját életétől, és minden érkezéskor az új, kisebb, kicsit nyomorult lakásba egyre közelebb kerül ahhoz, hogy elfogadja: amit kopott, kiszakadt szatyrokban odapakol a penészes sarokba, az hiába tűnik valaki másénak, mégis az ő jövője. Levenni még könnyű volt a polcról azt a porcelánfigurát, szembesülni azzal, hogy az új lakásban nincs helye, sokkal nehezebb. Eltelik egy nap, és véget ért egy házasság. Lehet, hogy a bíróság még nem mondta ki, a pecsét mégis rákerült a döntésre, a költöztetőautó keréknyomából.
Ezeket az utakat – hét fordulót – mutatja meg a film: Ági, a barátnő reggel nyolckor beáll Klári és (hamarosan) exférje háza elé az anyukája kocsijával, és elkezdik kipakolni a már előre bekészített dobozokat, szatyrokat, fikuszokat, székeket, kisasztalokat, nagy asztalokat és mindent, ami a nőé volt, vagy amiről pár kínos veszekedés árán sikerült megegyezni az előző napokban. Bepakolnak az új, baráti áron szerzett, cserébe kicsit beázott és büdös lakásba, Ági és a többi, a pakolásban segítő rokon pedig diszkréten a kertből hallgatják Klári és férje menetrendszerű veszekedéseit arról, hogy miért kellett kirakni a porba a dobozokat, meg összekavarni, ami már szét lett válogatva.
Nem történik semmi, csak pont kerül egy szomorú mondat végére.
Szilágyi Zsófia és a színészek apró gesztusokkal tudják ismerőssé tenni a szituációt, legyen szó Pallag Márton (a férj) egy-egy egyszerre gyilkos és csalódott tekintetéről, ami a padlóról pattan vissza a feleségére, Jóvári Csenge (Ági) pillantásáról, ami olyan lapos, mintha a padló alá próbálna bújni általa, hogy ne kelljen jelen lennie a legkínosabb szituációkban, vagy a feleséget játszó Konrád Zsuzsanna bármelyik jelenetéről, hiszen benne mindvégig keverednek az érzelmek, az új pasi miatti önfeledt, szinte gyermeteg boldogság és a kiábrándultság amiatt, hogy ő is tudja, nem ilyen férfira vágyna, és talán nem is ment volna bele a kapcsolatba, ha nem egy friss csalódás után lenne; vagy ahogy keveredik az arcán az optimizmus a ha nehéz is, de mégiscsak általa választott jövő miatt, és a pesszimizmus, amikor engedi beszűrődni a valóságot.
Ebben erős igazán a film: hogy közel hozza azokat a pillanatokat, amiket valószínűleg már mind átéltünk valamilyen szituációban, jobb esetben mi voltunk az az ember ott a kertben, aki úgy tesz, mintha nem hallaná a veszekedést, rosszabb esetben mi veszekedtünk vagy velünk veszekedtek, vagy mi éreztük úgy, hogy velünk veszekednek, noha valójában mi csináltuk. Amikor már lehetetlen az értelmes vita, mert arra a kérdésre, hogy milyen ellenérv van a tökéletesen logikus ötletre, annyi a válasz, hogy „az, hogy én nem akarom”, ami a „mert csak” eggyel hosszabb verziója. Amikor az ember olyanon vezeti le a feszültségen, aki igazából nem is tett semmi rosszat, például az anyóson, aki csak segíteni próbált a pakolással, de minek nyúl hozzá és egyébként is minek veszi ki, ami már el volt rakva. De nemcsak az ilyenek tűnnek egészen kézzelfoghatónak a vásznon, de az olyan apró részletek is, mint a betontömb, amivel a nyolcadik kerületi bérházban ki lehet támasztani a kaput, a telepakolt banános dobozok feliratai, az após, aki nem bírja nem egymilliószor elmondani, hogy „szedd alá!”, amikor minden rosszindulat nélkül, mégis idegesítően muszáj instruálnia a sofőrt, hogy hogyan kell kitolatni a garázsából.
Az író-rendező Szilágyi Zsófiának ahhoz is tehetsége van – nem mintha ez az Egy nap után kétséges lett volna –, hogy pár szóval írjon le nagyon pontosan hosszú folyamatokat; például azzal, hogy a férj eleinte még rászólt az anyjára, amiért az minden látogatásakor rendet tett, mintha a menye nem csinálná elég jól – aztán egy idő után már ráhagyta a mamára. Ági történetszála is hasonlóan épül fel: a lány annyit mond, szilveszterkor összevesztek a pasijával, amikor az megkérdezte, a barátnője undorodik-e tőle, és a lány nem tudott nemet mondani – de azért együtt akar maradni vele. „Biztosak abban, hogy szakítanunk kéne.”
És az ilyen mondatokon kívül még ott van néhány, szintén a fentieket – nem is árnyaló, inkább – újra kifejező szimbólum, például hogy a zárak sosem akarnak kinyílni, hiába ügyeskednek a főszereplők a kulccsal, vagy hogy a kertvárosból kiköltözni kényszerülő Klára folyton arról beszél, melyik belvárosi utcákban vannak, de inkább nincsenek fák a járdaszéleken.
Az atmoszféra tehát épp olyan, amilyennek lennie kell, azaz amilyennek jó lenne, ha soha nem kellene lennie. De egy idő után azért úgy érezni, ez nem elég: szépek és okosak a visszafogott utalások, minden szereplő kapcsán el lehet gondolkodni, miért szakít vagy miért nem szakít azzal, akivel éppen van, és miért nem pont úgy szeret senki, ahogyan kéne: kicsit jobban, kicsit kevésbé, kicsit máshogy, vagy aranyos nagyon, de miért beszél ennyit a porszívóvásárlásról.
Mégis, hiányzik az a valami, ami leírásból regénnyé változtatná a filmet.
Mert jó, ha egy filmes el tudja érni, hogy minden pont olyan legyen, mint a hétköznapokon, de még jobb, ha emellé ad valami kevésbé hétköznapit is, ami felráz, megráz, felkavar, fejbe vág, összeszorítja a szívet. Valamit, ami hangosabb annál a halk sóhajnál, ami a Január 2.
Hacsak nem gondoljuk azt, hogy nem véletlenül épp a Carson Coma társadalomkritikus, kivándorlásról és a kormánnyal való elégedetlenségről is szóló dalával kezd és egy kormányellenes tüntetéssel zárul a film. Hacsak nem akarjuk belelátni, hogy a film alapgondolata, miszerint nagyon nehéz véget vetni valaminek, mert mindig félelmetes, hogy mi jön utána, és könnyen lehet, hogy sok szempontból az rosszabb lesz még akkor is, ha a végeredmény alapvetően jobbá is teszi az életünket – nemcsak a párkapcsolatokra vonatkozik, hanem a politikára, a társadalomra is. Hacsak nem gondoljuk, hogy a szakítás lehet metaforája annak is, hogy a fennálló rendszer ellen is ki lehetne állni még akkor is, ha ez túl nagy lépésnek tűnik.
Nem lehet azt mondani, hogy Szilágyi Zsófia erről forgatott volna filmet, hiszen ez csak egy dal és egy párperces – igaz, máskülönben némiképp indokolatlan – jelenet, ami politikus filmhez kevés. Inkább azt lehet mondani, hogy ha akarjuk, leszűrhetjük magunknak ezt a tanulságot is. Hogy minden ország és a kormánya kapcsolata olyasmi, mint egy házasság. Ha rosszul működik, valahogyan véget lehet vetni neki.
