Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mind a mai napig működnek Amerikában a zűrös tinigyerekek problémáit „kikezelni” hivatott táborok, amelyek jó részéről már rég kiderült, hogy azokban mindennaposak az abúzusok, a szexuális zaklatások, a testi és lelki fenyítések, sőt több haláleset is kapcsolódik a programokhoz. Most egy dokumentumfilm mutatja be a „problémás tiniiparágat”.
„Húsz évig nem hagyott aludni a fizikai erőszak emléke, a magányosság érzése. A társaim elvesztése pörgött le előttem, ha lehunytam a szemem. Ez nem alvászavar volt, ez trauma. Ahogy titeket, engem is bezártak egy ilyen intézménybe”
– állt ki az ismert színész-énekes-celeb, Paris Hilton a ma is működő tini átnevelő táborok bezárását és az egész problémás tiniiparág (a szakirodalom troubled teen industry-nak, vagy rövidítve TTI-nek írja ezt – a szerk.) felszámolását követelő egyik tüntetésen. Ő már csak tudja, miről beszél, hiszen 17 évesen az egyik hírhedt táborba került, ott közel egy évig élt túl szörnyű megaláztatásokat, fizikai és lelki erőszakot, szexuális abúzust.
És ő volt az, aki pár éve először a szélesebb nyilvánosság elé tárta a már több évtizede működő táborok valódi arcát a This is Paris című dokumentumfilmben, majd ezután több más leleplező filmhez, demonstrációhoz is adta a nevét, ismertségét, sőt Joe Biden elnöknél is járt ez ügyben.
A filmes sorba illeszkedik be Tara Malone-nak a Maxre nemrég felkerült háromrészes dokumentumfilm-sorozata, a magyarul nagyon suta címmel futó Tinik tortúrája is. Ez a sorozat is idézi Hilton nagy hatású beszédét, valamint egy sor ismert (mint például Bhad Bhabie rapper) és ismeretlen, következetesen túlélőnek nevezett egykori táborlakó osztja meg durva, vérlázító, gyomorforgató emlékeit a nézőkkel, és mutatja be mai elkeseredett küzdelmét az iparág ellen.
Nemcsak visszaemlékezéseket látunk, hanem eredeti felvételeket és dramatizált jeleneteket is az – egy kormányzat számára készült jelentés szerint is az – észak-koreai átnevelő táborokhoz hasonló elven működő, általában a „keresztény szeretet nevében” létrehozott „családsegítő szolgáltatások” mindennapjaiból.
A film legmegrázóbb pillanatai nem is ezek, hanem azok az amatőr felvételek, amelyeken normál, szerető családokat látunk, épp csak a szokásos módon kajla kamaszokkal. Van, hogy a gyerekek táborba vonulása előtti búcsú pillanatait mutatják, ezeket a megható, sírós jeleneteket nehéz feledni. Hiszen tudjuk: a szeretet és az aggódás miatt a megtévesztett szülők a legjobb szándékkal küldik saját gyerekeiket a pokolba. (Ezt a hasonlatot több túlélő emlegette.) Ezek a képsorok még talán azoknál is durvábbak, mint amikor fejvadászok, rendőri intézkedés segítségével, bilincsben viszik el a megszokott környezetükből a megjavítani való delikvenseket (nyilván ott is a szülők tudtával).
Van, akinek segített
A film egyébként nem hallgatja el, hogy volt számos olyan gyerek, akiken segített egy-egy ilyen tábor, akik úgy érezték, tényleg visszakapták az addig félrecsúszott életüket. Sajnos, ezekre a történetekre csak elmondásokkal utal Tara Malone, jó lett volna, ha a teljesebb kép érdekében megszólaltat ilyen élménnyel kikerült alanyokat is.
Ott van például Drew Barrymore, aki épp Paris Hiltonnak mondta el a saját a talk-showjában, hogy neki használt a tábor. „Persze azt nem szerettem, amikor magánzárkába csuktak, de azt kell mondanom, nagyon lázadó voltam. Sok hozzám hasonló fiatal élt ott, az anyám pedig nem tudott mit kezdeni velem. Drogoztam. Kezelhetetlen voltam. Széttárta a kezét, és betett oda, mert már nem tudott hova fordulni. Az a hely végül rengeteget segített.”
A háromrészes film inkább a táborok sötét oldalát emeli ki, miközben bemutatja azok gazdasági-politikai hátterét is. Kiemeli a kontroll és a felelősségre vonás hiányát. Azt már mi tesszük hozzá, hogy e tekintetben Philip Zimbardo Lucifer-hatás című alapművének tankönyvi alátámasztása a film, hiszen abban a szociálpszichológus a börtönökben, zárt rendszerekben előforduló kegyetlenkedésekért az egyén felelőssége mellett az állandóan a felelősséget elkenő és önfényező rendszert is vádolja, ami ellenőrizetlenül magára hagyja a börtönőröket, egyéb szereplőket.
Jelen esetben ez fiatalok százainak tragédiáját és tízezreinek az örök életre szóló traumáját idézte elő.
Pedig elvileg a problémás tinik számára kialakított táborok modellje a családokat segíti, hiszen azoknak a szülőknek kínál fel alternatívát, akik nem bírnak a saját, problémás tinédzser gyerekeikkel. Tulajdonképpen egy szolgáltatást vásárolnak meg, aminek a lényege, hogy jó pénzért átvállalja a gyerek nevelését egy-egy ilyen bentlakásos intézmény.
„Az átnevelő táborok olyanok, mint a zsákbamacska” – mondja a filmben egy másik túlélő. „Sokféle program épül arra az ötletre, hogy bármi áron megtanítjuk a gyerekeknek a szabályokat, mert anélkül veszélyesen élnek.” A program része a vadonterápia, vannak a csizmatáborok, ahol egy farm segédmunkáit végzik az átnevelendők, van egy sor kifejezetten vallásos bentlakásos iskola és így tovább. Közös bennük, hogy a „kemény szeretet” nevében sokszor szexuálisan, mentálisan, verbálisan és fizikailag is bántalmazzák a fiatalokat, vagy kemény fizikai munkára kényszerítik őket, esetleg arra, hogy egymással verekedjenek. Ha nem engedelmeskednek, vagy szökni próbálnak, jön a magánzárka, a gyógyszeres kezelés, vagy egyéb horrorisztikus (leginkább a börtönfilmekből ismert) büntetés.
Igény volt rá. És van is mind a mai napig.
Kiszervezett pofonok Magyarországon
Nem csak Amerikában van igény a gyerekek családból kiszervezett kemény nevelésére. 2011-ben például Magyarországon azt ígérte egy szolgáltatás, hogy pár ezer forintért átvállalnak egy-egy pofont, vagy egyéb testi fenyítést a szülőktől (egy pofon 5 ezerbe, de egy lekötözés, hideg zuhany például már többe fájt) nevelési célzattal. Erről ugyan kiderült, hogy csak médiahekk volt (épp a gyerekek elleni testi fenyítés elleni kampány része), de sokan komolyan vették, voltak szülők, akik szívesen áldoztak volna erre pénzt, és volt jelentkező a fenyítés lebonyolítására is.
Azt csak remélni tudjuk, hogy a katonai jellegű táborok nem ilyen indíttatás miatt lettek az utóbbi évek nyári slágerei itthon, az viszont biztos, hogy hol valamely politikus (például Márki-Zay Péter vagy Orbán Vikor), hol egy celebműsor, hol az oktatási törvények vitái állandó beszédtémává emelik a „néhány pofon még nem ártott senkinek” mottóval leírható „fekete pedagógiát”.
Elnöki támogatás
De térjünk vissza Amerikába, ahol az ötvenes évek végén Kaliforniában létrejött egy, először a függő tagjainak rehabilitációt ígérő szervezet, amely később egy erőszakos szektává vált. A Synanon az úgynevezett „kemény szeretet” módszerével kezelte a tagjait. Amikor kiderült, hogy az ünnepelt szervezet szörnyű dolgokat művel, megszüntették, de a romjain létrejött egy hasonló, a Seed. Ez éppúgy drogrehabilitációval foglalkozott az úgynevezett extrém viselkedésterápia módszerével, és éppúgy „csodaszernek” tekintették egy darabig a drog elleni küzdelemben, mint az elődjét. Olyannyira, hogy a bíróságok börtön helyett oda küldték a fiatalokat, de maga Nixon elnök is propagálta. Aztán erről is kiderült, hogy leginkább agymosást művel, és tömegével roppantak bele a programba lelkileg a gyerekek. Ezt is megszüntették. Majd feltűnt egy újabb és újabb, a legkülönbözőbb formákban reinkarnálódtak ugyanezek.
Hosszasan mutatja be a film a táborok sehova nem tartó gonosz evolúcióját, mint ahogy azt is, mekkora üzlet a TTI, amely mögött nagy politikai befolyással is bíró üzletemberek és médiaszemélyiségek állnak. Az egész egyik kulcsfigurája például George Bush elnök jó barátja, Melvin Sembler volt, de Mitt Romney, a 2012-es republikánus elnökjelölt cége is üzemeltetett ilyen tábort.
Nem véletlenül kapcsolódott össze több republikánus elnök (Bush mellett például Ronald Reagan) idején a drog elleni állami küzdelem az igen jól jövedelmező, ellenőrizetlen magánvállalkozások tulajdonában dübörgő bentlakásos táborokkal. Ezek sokszor kis városok mellett épültek ki, amelyeknek munkahelyeket, gazdasági előnyöket jelentenek. És ez a kis szimbiózis persze tuti védettséget nyújt a táboroknak szinte minden túlkapás, probléma ellen.
Mivel nincs ellenőrzés, és sok államban egyáltalán nincs törvényi szabályozás sem ezekről az intézményekről, nem is nagyon derülhetnek ki a problémák. Sok példát mutat a film arról, hogy
senki nem hitt a gyerekeknek, viszont, ha kiderül bármelyikről, hogy megpróbált panaszkodni akár a szülőknek, akár a hatóságoknak vagy orvosoknak, annak súlyos következményei voltak.
Így volt ez a Lakeland Lányakadémián is, ahol a súlyos beteg tinilányok sem fordulhattak orvoshoz, a „Jézus majd meggyógyít” – jelszó miatt, ám ebbe a hozzáállásba egy lány belehalt. Ekkor lázadás tört ki ott, az esetet felkapta a média, tüntetéseket szerveztek.
Más helyekről is szivárogtak információk, végül a túlélők egy csoportja összefogva elért kisebb eredményeket. (Tulajdonképpen kicsit aktivista szerepben, ezeknek a csoportoknak a munkáját követi végig a film, ami felvet azért némi hitelességi aggályt.)
Eredmény volt például azt, hogy bezártak egyes táborokat. Vagy hogy Missouri állam elfogadta a bentlakásos intézményekről szóló és a gyerekbántalmazás elleni törvényeket, ami után az állam ellenőrizhette az érintett intézményeket (lett is hirtelen egy sor eljárás, felelősségre vonás).
Ám számos intézmény ma is működik, sok államban továbbra is ellenőrizetlenül. Számos megnevezett, a kegyetlen bánásmódjáról elhíresült „nevelő” ma is ilyen helyeket vezet vagy ilyen helyeken dolgozik.
A dokumentumfilm szerint évi százezer fiatal kerül be az Egyesült Államokban működő mintegy ezer intézménybe. Évi 30-60 ezer dollárt fizetnek a „gyógyítandó” gyerekek ellátásáért a szülők, és persze, ha nem gyógyulnak, akkor újabb 30-60 ezreket. A szakértő szerint egyes államokban az egészségügyi szektor egyre nagyobb hányadát teszik ki ezek az intézmények, amelyek azért is vonzóak a befektetőknek, mert nincs ellenőrzés, ezért kevés és ki tudja, milyen hátterű (mint kiderült, többször akár szociopata) szakképzetlen munkaerőt alkalmazhat.
Túl nagy üzlet, és politikailag is rendre hivatkozási alap a táborok „helyes erkölcsi nevelés és fegyelem” ígérete, és persze szülői oldalról is óriási az igény ezek iránt.
A filmben bemutatott, a túlélőkből álló aktivista csapat viszont azért küzd, hogy soha többet ne kelljen átélnie egyetlen gyereknek, tininek sem azt, amit nekik kellett.
A gyerekvédelem jelszóval elkövetett súlyos gyermekbántalmazásokat.
