Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A hírt Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója közölte.
Hosszantartó betegség után meghalt Tompos Kátya Jászai Mari-díjas színművész. Betegségét csendben viselte, a sajtóban nem nyilatkozott róla. A Centrál Színház saját halottjának tekinti.
Május elején kapott nyilvánosságot a Fábián Juli Emlékalapítvány posztja nyomán, hogy Tompos Kátya évek óta szenved ritka daganatos betegségben, amit csak külföldön tudnak kezelni. Miután betegsége mégis nyilvánossá vált, egy ország fogott össze érte. A színésznőnek 2024. május 25-én jótékonysági gálát szerveztek, amelynek teljes bevételét a gyógykezelési alapjába szánták. A pénz össze is gyűlt, ám úgy tűnik, sajnos már későn.
Orosz anya (Valentyina Szigyelnyikova) és magyar apa (Tompos Károly villamosmérnök) gyermekeként született 1983-ban Budapesten.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem musical szakán végzett 2001–2005 között. A József Attila Színház (2005–2007) és a Bárka Színház (2007–2008) után, 2008–2018 között a Nemzeti Színház tagja volt.
Országos ismeretségre tett szert a Vacka Rádió folytatásos mese-hangjáték főszerepével. 2013 novemberében Keresztül Európán címmel jelent meg első szólólemeze, amely zenei utazás Angliától Oroszországig, dalok angol, francia, bolgár, magyar és orosz nyelven. A dalokat Hrutka Róbert zenésítette meg.
Neve hivatalosan Katalin, de mivel anyai nagyanyja oroszosan Kátyának hívta, ezt választotta művésznevének. Folyékonyan beszélt oroszul.
Számos nagyszerű színpadi alakítása mellett több filmben is szerepelt, többek között a Valami Amerika 2. és 3. részében, a Poligamyban, a Coming outban.
„Úgy nőttem fel, hogy a szüleim kicsi koromtól kezdve magyarul és oroszul is beszéltek hozzám. Én akkor gyerekként úgy gondoltam, minden családban ezt a két nyelvet beszélik, és simán átváltottam oroszra az óvodában. Ott szembesültem először a ‘másságommal’, mivel ilyenkor nem értettek meg a gyerekek. Aztán a későbbiekben ez a tudás értelemszerűen előnnyé változott az életemben” – nyilatkozta a hvg.hu-nak 2018-ban, amikor az egyik filmjéről, a Coming out című vígjátékról beszélgettünk vele.
A 7óra7-nek egy 2016-os beszélgetésben mesélt a pályája kezdeteiről: „Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy melyik színpadi műfaj érdekel – legfőképpen talán azért, mert nem is gondoltam, hogy mindezt hivatásként is lehetne űzni. Az én környezetem is a szokásost mondta: ‘kislányom, legyen valami normális szakmád, aztán hobbiként lehet művészettel foglalkozni’. Anyukám – aki, ha több lehetősége van és kevésbé lámpalázas, lehetséges, hogy hasonló pályán kötött volna ki – szerintem titkon szerette volna, ha mégis ilyen irányba indulok. Színészet, ének, tánc – mindez csak kavargott bennem. Azt mondták rólam: ‘a gyerek muzikális’, mert énekeltem a fürdőkádban. Emellett még a képzőművészet is nagyon érdekelt”.
Azt is hozzátette, hogy amikor felvették a Színművészeti musical szakára, a nagy elvárások miatt sokáig nem élvezte a színészetet, a zenélést viszont mindig.
Az új kihívásokkal kapcsolatban ugyanebben az interjúban elmondta: „Azt látom, hogy a kollégáim nagyon be tudnak zárkózni a saját színházi világukba, vagy nemet mondanak feladatokra, mert ‘az gagyi’, vagy nem értenek vele egyet. Én nagyon kíváncsi vagyok, és kipróbálok mindent, legfeljebb utólag azt mondom, hogy ‘ezt is kipróbáltam, de ennyi elég volt’. Sokan egyenesen elítélik a másikat, csak mert mást csinál – szerintem be lehet bizonyítani, hogy van átfedés az eltérő gondolkodások között is, amiből épülni lehet.”
A műfajok közötti váltásokról úgy vélte, nehéz szembemenni az előítéletekkel. „Ha például kimondod azt, hogy ‘operett’, sokan összerándulnak, én is ilyen voltam az egyetemen. Kell egy kis bölcsesség és belátás, hogy meglásd, sok műfajt érdemes kipróbálni – ha abban találsz számodra értékes felfedeznivalókat -, és az alapjait ismerni, és hogy szinte mindenben lehet minőségit létrehozni. A zsigeri elutasítással emiatt nem tudok egyetérteni.”
Orosz származásával kapcsolatban arról beszélt a Magyar Narancsnak még 2009-ben, hogy szerinte ez segít neki, amikor orosz szerzők darabjaiban játszik: „Úgy gondolom, hogy többet tudok adni ezáltal”. A drámai szerepek rutinból való eljátszásáról azt mondta: számára az a fontos, hogy a színpadon történnie is kell valaminek.
„És én nem is vagyok az a típus, akinek semmiség egy komoly szerepet eljátszani, én nem tudok jól hazudni, az rögtön meglátszik rajtam. A másik út gyötrelmesebb, mégis jó érzés, amikor kiszabadulnak belőled a feszültségek, megszabadulsz egy csomó negatív energiától, a végére kellemesen elfáradsz, és azt mondod, hogy ez ma jól ment, jól sikerült. Akkor kaptak belőle a nézők is. Ilyenkor nagyon jólesnek a pozitív visszajelzések, mert azt sugallják, hogy nem volt hiábavaló, hogy nem ‘szenvedtem’ hiába, akkor látom, hogy mindez másokat is megérintett.”
A pályája során több társulatnak volt tagja, röviddel a főiskolás évek után már három nagyszínházat megjárt. Erről így gondolkodott: „Mindig bennem volt az az érzés, hogy milyen jó is lenne csak egyvalahová tartozni, de eddig még nem volt olyan, ami egymagában kielégített volna. Szeretem, hogy ilyen sok produkcióban veszek részt egyszerre, hogy ilyen színes a repertoárom; volt például, hogy egyik nap komoly drámát játszottam, másnap pedig egy revüben táncoltam, és bár most többet vagyok a Nemzetiben, még játszom a bárkás előadásokban is. Ha áthívnak az egyik helyről egy másikra, mindig úgy érzem, hogy bár nagyon megszerettem már itt az embereket, asszimilálódtam is talán, de van egy új lehetőség, mi van, ha nem próbálom ki? Nem vagyok még ötvenéves, hogy azt mondhassam, már kitapostam a helyem; megbánnám, szégyellném magam, ha nem használnám ki a lehetőségeket.”
