Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Annak ellenére, hogy az ukrán drónos hadviselés megteremtése is egy nő nevéhez fűződik, a hadsereg még csak most tanulja, hogyan kell a női katonáknak a férfiakkal azonos jogokat és felszerelést biztosítani. Csatári Flóra Dóra riportja Ukrajnából, ahol a drónok anyjaként emlegetett Marija Berlinszkával is találkozott.
„Amikor először jártam visszafoglalt területen, sírva borult a nyakamba egy nő. Ennyit jelentett az, hogy végre láthatott egy női katonát, ukrán egyenruhában. Szexuális erőszak áldozata volt, de ekkor még szavai sem voltak arra, hogy ezt kimondja” – mesélte Nagyija Hárán. A 28 éves nő, akivel Kijevben találkoztam, épp egészségügyi eltávon volt. Korábban az ukrán hadsereg őrmestereként egy kis rádiós egységet vezetett Liszicsanszkban, Szoledarban és Bahmutban.
Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy megismétlődjön egy, a fentihez hasonló jelenet Kelet-Ukrajnában, de azért ritkaságnak számít. Ahogy néhány nappal korábban egy szintén 30 alatti nő, Gyijana Bucko, a Hromagyszke ukrán hírportál haditudósítója fogalmazott:
a nagyjából 900 ezer aktív főt számláló ukrán seregben 56 ezer nő szolgál, és közülük nagyjából 16 ezren vannak a fronton, így még akkor is kell némi szerencse, hogy az ember női katonával találkozzon a fronton, ha hozzám hasonlón sűrűn, néhány hetente jár ott.
Volodimir Zelenszkij az orosz invázió második évfordulóján azt közölte, hogy 31 ezer ukrán katona esett el a háborúban, és további 15 ezernek nyoma veszett. A még mindig számottevő orosz túlerővel szemben hősiesen küzdő Ukrajna egyik legsúlyosabb, külső segítséggel meg nem oldható problémája jelenleg a mozgósítás. Olyannyira, hogy emiatt az ukrán elnök és a korábbi főparancsnok között olyan feloldhatatlan konfliktus alakult ki, ami miatt Zelenszkij végül le is váltotta Valerij Zaluzsnijt.
Ebben a helyzetben, amikor már minden olyan férfi a fronton van, aki önként vállalta a harcot, egyre többen látnak „aranytartalékot” az ukrán nőkben, sőt a női sorkötelezettség témája is újra meg újra felmerül.
Ugyanakkor az, hogy az ukrán hadsereg hogyan viszonyul a női katonákhoz, nemcsak az emberhiányról, illetve a háború brutális léptékéről árulkodik, arról is képet ad, hogy a fiatal ukrán demokrácia képes-e a nők számára is igazságosabb és egyenlőbb világot teremteni, miközben a saját fennmaradását is fegyverrel kell védenie.
Erről meséltek nekünk Ukrajnában nők, akik katonaként és szakértőként egyszerre harcolnak két fronton: az oroszok és a szexizmus ellen.
Még Olgának is szüksége van páncélra
Az ukrán főváros egyik meghatározó szimbóluma a Szent Mihály-székesegyház előtt álló Olga kijevi fejedelemasszonyt ábrázoló szobor, amiből először akkor lett háborús jelkép, amikor 2022 februárjában nyolc méter magasan körbebástyázták homokzsákokkal, hogy így védjék meg az orosz támadásoktól. Bár azóta kicsomagolták, én sem teljesen védtelen állapotában láttam, amikor két évvel később ott jártam. Most ugyanis egy hatalmas golyóálló mellényt viselt, amelyen ez a felirat szerepel: „neki is szüksége van páncélra”.
Persze egy esetleges orosz rakétatámadástól ez a mellény aligha óvná meg az Olga-szobrot. De nem is ez a célja, hanem az, hogy a Kijev védőszentjéről elnevezett templom előtt magasodó szimbólumnak egy újabb jelentésréteget adjon: a fejedelemasszony ezzel a védőöltözettel hívja fel a figyelmet az ukrán seregben szolgáló nők faramuci helyzetére.
Arra, hogy hiába szolgálnak a fronton legalább egy évtizede, a mai napig nem biztosítanak nekik megfelelő védőfelszerelést.
A hadsereg szabványos, 15 kilós golyóálló mellényét férfiakra tervezték. Annak ellenére, hogy ez a mellény nem illeszkedik a nők felsőtestére, a fronton nekik is ezt kötelező viselniük. Ez nemcsak azt eredményezi, hogy a női katonák jóval védtelenebbek, mint a férfi társaik, a mozgásukat is jelentősen korlátozza a nem megfelelő mellény viselése, ez pedig egy feloldhatatlan dilemma elé állítja őket.
Ha leveszem a katonai páncélt, és megsebesülök vagy megölnek, nem jár kártérítés sem nekem, sem a családomnak
– magyarázta a 29 éves Alina, hangsúlyozva, hogy az élete és a biztonsága múlik azon, hogy milyen felszereléssel küldik őt harcba.
A hadsereg most azt ígéri, hogy idén nyáron már biztosítani fognak női katonákra szabott páncélzatot. De nem sietik el a dolgot más téren sem, női egyenruhát is csak idén január óta varratnak saját hatáskörben. Vagyis a női katonákat a háború első két évében kizárólag civil szervezetek látták el, ráadásul nemcsak nekik méretben megfelelő ruhadarabokkal, bakancsokkal, dzsekikkel, hanem menstruációs eszközökkel is.
A Veteranka nevű női veteránszervezet például saját varrodát hozott létre, ezzel átképzési lehetőséget biztosítva harcképtelenné vált katonáknak. A műhelyeikben ők gyártják három különböző női egyenruha prototípusait, amelyek alapján eddig 500 elkészült uniformist ki is tudtak osztani. Ezenfelül magánadományokból vett női higiéniai termékekkel összesen 85 különböző katonai brigád több mint 5000 igényét teljesítették.
Egy másik civil szervezet, a Zemljacski (ami nagyjából az ugyanonnan származó, helybéli értelemben vett „földi” női verziója ukránul) volt az első, amely elkezdett azzal foglalkozni, hogy a seregben szolgáló nők megfelelő alsóneműt kapjanak, és ne férfibokszert kelljen viselniük. A férfifehérneműk ugyanis nem kompatibilisek például az egészségügyi betétekkel sem.
Már elnézést, de hogyan ragasszak bármit a férfibokszeralsóra?
– világította meg korábban a helyzetet Anasztaszia, egy húsz év körüli katona, aki azt is hozzátette, hogy ha a férfiaknak kellene melltartót viselve harcolniuk, egyből értenék, hogy milyen kényelmetlen, ha az egyenruhájuk nem a testi adottságaikra lett kitalálva.
A Zemljacski másfél év alatt 8500 doboz női egészségügyi terméket, 3000 nőknek alkalmas páncélzatot, 5000 női egyenruhát és 260 sisakot biztosított női katonáknak.
Mindezek ismeretében talán furcsának hathat, hogy Gyijana Bucko, a cikk elején már idézett haditudósító úgy véli, hogy az orosz–ukrán háború elmúlt két éve „bizonyos mértékig a nők javát szolgálta, mivel egyre több nő csatlakozik a katonasághoz”. Ő viszont szilárdan hisz abban, hogy hiába igaz a világ szinte minden hadseregére, hogy kifejezetten „régimódi” gondolkodást képviselnek,
minél több nő mutatja meg, hogy képesek vagyunk ugyanúgy a harcra, mint a férfiak, annál kevésbé lesz patriarchális a hadsereg felépítése.
Ahhoz, hogy megértsük, mekkora utat járt be az ukrán hadsereg nőjogi szempontból, vissza kell ugranunk több mint egy évtizedet az időben.
A drónok anyja, aki az ukrán államot beperelve vívta ki a női katonák elismerését
Marija Berlinszka, akit Ukrajnában csak „a drónok anyjaként” emlegetnek, és világszerte elismert hadászati szakértőnek számít, épp csak befejezte az egyetemet történelem szakon, amikor 2013-ban, 25 évesen csatlakozott az Euromajdan-tüntetésekhez, hogy aztán végigküzdje a Méltóság Forradalmát: adatbázist állított össze a kórházakban fekvő sérültekről, barikádokat épített, vizet és önvédelmi röplapokat osztogatott. Amikor a férfi tüntetők részéről nemi diszkriminációval találkozott, akkor pedig a nők jogairól tartott beszédeket.
Miután 2014 februárjában megbukott Viktor Janukovics akkori ukrán elnök, a forradalom véget ért, Kelet-Ukrajnában ugyanakkor megkezdődtek az oroszbarát, szeparatista harcok, ezért Berlinszka úgy döntött, hogy ideje Donbaszba utaznia, hogy ott folytassa a küzdelmet. Önkéntesként akart csatlakozni az ukrán hadsereghez, de ekkoriban még nem volt legális módja annak, hogy nőket alkalmazzanak tényleges katonai pozíciókban. Ez nem azt jelenti, hogy nem is harcoltak nők, hanem azt, hogy egyrészt az adott brigádok parancsnokainak a kegyére voltak utalva, másrészt papíron általában szakácsként, egészségügyi személyzetként vagy könyvelőként vették fel őket, még akkor is, ha felderítőként, mesterlövészként vagy tüzérként szolgáltak.
Berlinszka 2014-ben sorra hívta fel a katonai egységeket, de szinte mindenhonnan elutasították arra hivatkozva, hogy nő. Végül egy teljesen önkéntes alakulatról, az Ájdár zászlóaljról kiderült, hogy szükségük lenne valakire, aki ért a drónkezeléshez, mert ez megkönnyítené számukra az ellenséges katonák mozgásának felderítését. Miután Kijevben javarészt internetes tananyagok alapján kitanulta a drónkezelés alapjait, 2015 szeptemberében érkezett meg először a keleti frontra, ahol éveket dolgozott felderítőként, „Marie Curie” fedőnéven, miközben még a fronton viselt ruháit (terepmintás pólókat és khakiszínű nadrágokat) is maga vásárolta meg, hétköznapi divatáruházak kínálatából.
Az ukránok ma már úgy látják, Berlinszka a legelsők között ismerte fel, milyen fontos szerepük van az eredetileg lakossági felhasználásra szánt technikai eszközöknek.
Egyszerűen fogalmazva, a drónok a mi szemünk a háborúban
– magyarázta már évekkel azelőtt, hogy Oroszország egész Ukrajna ellen offenzívát indított volna. Szilárd meggyőződése, hogy a 21. századi háborúk már nem a lövészárkokban dőlnek el, és ehhez úgy kell alkalmazkodni, hogy az elérhető technológia használatára a civil lakosságot is meg kell tanítani. Ebből az elképzelésből nőtte ki magát a Victory Drones projekt, amely Berlinszka vezetésével képez felderítő drónkezelőket, miközben adományokat is gyűjt, és az elmúlt két évben több mint 75 millió dollár értékben szerzett be drónokat a hadseregnek.
Ezzel párhuzamosan a saját tapasztalataiból kiindulva a drónszakértő a női katonák helyzetének javítását is a zászlajára tűzte.
Együtt szolgálunk a fegyveres férfi testvéreinkkel, szóval egyforma jogokat érdemlünk. Ne diszkrimináljatok minket, nem fogjuk elfogadni a posztszovjet megközelítést, ami visszaküldene minket a konyhába, meg a gyerekek mellé.
Mikor Kijevben találkoztunk, azt mondta nekem, hogy ezt az üzenetet akarta képviselni az ukrán vezetéssel szemben, amikor 2015-ben többedmagával megalapította a Veteranka női veteránszervezetet. Szerinte, ha az ember egy politikussal akar megértetni valamit, akkor úgy kell fogalmaznia, mintha egy ötéves gyerekhez beszélne, és úgy tűnik, hosszú távon működik a stratégiája.
2017-ben bíróságon próbálta meg kikényszeríteni, hogy hivatalosan is ismerjék el a harcokban vállalt szerepét. Fényképek és videófelvételek is bizonyították, hogy a seregben szolgált, és első fokon nyert is. Végül a jogerős ítélet mégis elfogadta az ukrán védelmi minisztérium érvelését, miszerint Berlinszka nem volt katona, mivel nem kapott írásos parancsot. Bár hivatalosan nem nyert, a pernek, illetve a Veteranka által indított, „Láthatatlan Zászlóalj” elnevezésű, fronton harcoló női katonákat bemutató projektjének kulcsszerepe volt abban, hogy az ukrán törvényhozás elismerje a női katonák szerepvállalását, és ezzel javítson a seregben betöltött helyzetükön.
Berlinszka 2018-ban társzerzője lett a hadseregen belüli női esélyegyenlőség megteremtését célzó törvénynek, amely az első lépcsőfoka volt azoknak a változásoknak, amelyeknek köszönhetően ma már a nők is hivatalosan szolgálhatnak 68 különböző katonai pozícióban, és a fronton is legálisan elismerve harcolhatnak.
Családtervezés katonaként
A jogszabályi változások eredményeként az ukrán hadseregben szolgáló nők száma 40 százalékkal nőtt Oroszország teljes körű invázióját követően. Két éve kifejezetten sok nő jelentkezett a seregbe önként, azóta azonban egyrészt a már szolgálatot teljesítő nők tapasztalatai, másrészt az elhúzódó háborús hétköznapok munkamegosztása egyre inkább távol tartja a nőket attól, hogy katonának akarjanak állni.
Az egyik ilyen kardinális kérdés a családtervezés. Az ukrán fiatalok között a háború hatására megnőtt nemcsak a házasodási hajlandóság, hanem a gyermekvállalási kedv is. Ez a háború okozta bizonytalanság közepette tűnhetne akár furcsának is, de nekem több nő is beszélt arról, hol viccesen, hol komolyabb felhanggal, hogy épp az orosz megszállás miatt érzi kvázi kötelességének, hogy megszülje azt az új generációt, amely biztosíthatja az ukrán kultúra továbbélését.
Margaréta Rivcsacsenkó 2022 februárja előtt soha nem gondolt arra, hogy bevonuljon katonai szolgálatra, de amikor az oroszok megtámadták Kijevet, úgy érezte, ez az egyetlen módja annak, hogy hasznossá tegye magát. Azt tapasztalta, hogy a sorozáskor senkit nem érdekelt, hogy az önként jelentkező ukránok nők vagy férfiak, mindenkit azonnal felvettek a seregbe.
Először is fizikailag kell felkészülni, katonai, egészségügyi és taktikai alapkiképzést kell kapni. Valamint arra is fel kell készülni, hogy az életed több évig nem a tiéd.
Rivcsacsenkó két év szolgálat után úgy látja, ezt lenne a legfontosabb tudnia bármelyik nőtársának, aki most fontolgatja, hogy csatlakozna a katonasághoz.
Mivel ő a hadsereg előtt a médiában dolgozott, és angolul, illetve spanyolul is jól beszél, a bevonulás után sajtótiszt és szóvivő lett, de így sem volt messze a frontvonaltól, négy hónapot szolgált az orosz ostrom alatt álló Harkivban.
A pozíciója miatt Rivcsacsenkó hamar az ukrán sereg egyik legismertebb női arca lett, az Instagramját ma már több mint 25 ezren követik, azonban hamarosan ott fogja hagyni a sereget, ugyanis várandós. Mivel az utolsó trimeszter végén járt már, mikor Kijevben voltam, csak online interjút vállalt. Azt mondta, hogy a felettes tisztjeivel azonnal közölte, hogy gyereket vár, amint pozitív lett az első tesztje, bár ekkor épp a frontra készült, megváltoztatták a feladatkörét, hogy nagyobb biztonságban legyen.
Ebből a szempontból szerencséje volt, a terhes katonanőket ugyanis egyelőre nem védik speciális szabályok. A hivatásos katonáknak a várandósság hetedik hónapjáig szolgálniuk kell, arról, hogy hová helyezzék őket a parancsnokaik, saját belátásuk alapján döntenek. Akik önkéntesként szolgálnak a seregben, azok bármikor otthagyhatják a katonaságot, sőt bármikor el is bocsáthatják őket, ha kiderül, hogy várandósak, de ha emiatt távoznak, nem jogosultak semmiféle veteránellátásra.
Rivcsacsenkónak a terhessége első 4 hónapjában még rövidebb kiküldetései voltak, azóta azonban már csak a fővárosból dolgozik. Mikor arról kérdeztem, hogy tervez-e visszatérni a katonaságba, ha megszületett a gyereke, azt válaszolta:
Nem tervezek visszatérni, mert amíg az embernek karon ülő gyermeke van, a hadseregben nincs lehetőség a szolgálat és a család összeegyeztetésére.
A terve az, hogy visszatér a korábbi szakmájához, úgy látja ugyanis, hogy PR-szakemberként képes lesz egyszerre dolgozni és gyereket nevelni. Mást nem is nagyon tehet,
hiszen a férjem is katona, és valakinek gondoskodnia kell a gyermekről, miközben háború van.
A katonafeleségeknek egyébként akkor is nagyon nehéz dolguk van, ha maguk nem szolgáltak a seregben.
Ahogy a Veteran Hub elnevezésű veteránszervezet alapítója, Ivona Kosztina fogalmazott, a katonafeleségek két világ között élnek: nem élvezhetik a civil élet viszonylagos nyugalmát, de a fronton harcolókkal ellentétben úgy vannak jelen a háború legsötétebb borzalmai a mindennapjaikban, hogy esélyük sincs alakítani a történéseket. Kosztina, aki maga is katonafeleség, azt hangsúlyozza, hogy
a házastársak működtetik a fronton szolgálók szó szerinti háttérországát, azt a helyet, ahová és amiért érdemes lesz hazajönni.
Tartanak a kényszersorozástól az ukrán nők?
Bár újra meg újra felmerül a médiában, hogy Ukrajna nők sorozására készülhet, és a katonai alkalmassági korhatárt a nők esetében ugyanúgy felemelték 40-ről 60 éves korra, mint a férfiaknál, azok a katonanők, újságírók és szakértők, akik nekem Kijevben nyilatkoztak, egyöntetűen úgy vélik, hogy ennek nincs itt az ideje. Szerintük egyelőre inkább arra kellene fókuszálnia az ukrán seregnek, hogy megteremtsék a minimumkövetelményeket:
felszerelést, szabályzatot, olyan rendszert, amely hatékonyan védi a seregben szolgáló nőket, nemcsak az ellenségtől, de az ukrán katonák között is.
A cikk bevezetőjében idézett őrmester, Nagyija Hárán úgy látja, hogy azon is komolyan kellene dolgoznia az ukrán hadseregnek, hogy az önként jelentkező nőket ne riassza el a toborzáskor a bürokratikus és régimódi hozzáállás.
Még mindig az az első gondolat, ami felmerül, ha egy fiatal nő jelentkezik, hogy »nem érdemes a kiképzésével vesződni, mert úgyis hamarosan szülni fog«
– magyarázta, hozzátéve, hogy ezt ő is megkapta, amikor 2017-ben jelentkezett, aztán ebből nőtt ki az egyik kedvenc saját katonatörténete. „Nagyon tisztelem, sőt barátomnak tekintem azt a tisztet, aki nekem ezt mondta, majd rögtön ezután elment egy tengerentúli misszióba, és külföldön töltött két évet. Amíg távol volt, bizonyos feladatait én láttam el, így mikor visszatért Ukrajnába, csak annyit kérdeztem tőle, hogy
na uram, ön két évig volt távol, miért is aggódik akkor a szülési szabadság miatt? Erre ő megrázta a kezemet, és azt mondta: maga régebben van itt, mint én, hivatalosan is visszaszívom a korábbi megjegyzésemet.
A haditudósító Bucko szerint egyelőre nem merült fel komolyan a női sorozás, de hogy ez hosszú távon is így marad-e, az „attól is függ, hogy meddig fog tartani a háború, ha még két év múlva is, akkor már nem tartanám elképzelhetetlennek”.
Vannak olyan, főleg egészségügyi szakmák, amelyek képviselőinek már most is el kell menniük és regisztrálniuk kell a sorozóirodákban nőként. Ez pedig erősíti azt az utcán többektől hallott elképzelést, miszerint, ha lesz is a férfiakéhoz hasonló kényszersorozás az ukrán nőkre vonatkozóan, akkor először a háttérmunkákban részt vevő férfiakat próbálják meg női munkaerővel tehermentesíteni, hogy a most még nem a fronton harcoló katonaférfiak közül lehessen minél több embert konkrétan harcba küldeni.
Mi jönnénk harcolni, de per pillanat férfialsógatyában szolgálunk, és nem biztosítanak ránk való páncélzatot sem
– fogalmazott a veteránszakértő Kosztina, arra utalva, hogy a női sorozás lehetőségéről nem lehet beszélni addig, amíg a legalapvetőbb felszerelést sem tudja biztosítani az ukrán sereg a női katonák számára. Ő, mikor arról kérdezik, hogy van-e helye a feminizmusnak a háborús időkben, mindig határozottan azt feleli, hogy „soha nincs megfelelő időpont arra, hogy csak az emancipációra koncentráljunk, de szerintem egy olyan országot kell teremtenünk, amiért megéri harcolni is”.
