Néhány nap leforgása alatt két fájó vereséget szenvedett el a magyar válogatott: előbb női kosárlabdázóink az olimpiai selejtezőben kaptak ki 22 pontos előnyről, majd férfi vízilabdásaink 7–3-as vezetés után estek ki Franciaország ellen a dohai világbajnokság negyeddöntőjében. Előbbi után Székely Norbert szövetségi kapitány azt nyilatkozta, hogy „elvileg büszkének kellene lennünk arra, hogy világszínvonalú ellenfelekkel vívtunk szoros meccset, de ne legyünk büszkék arra, hogy nem jutottunk ki az olimpiára, mert ez borzalmas. Ott volt a kezünkben a lehetőség, csak meg kellett volna ragadni, de nem tudtuk. Béklyók voltak a lábakon és kezeken, nem fizikailag fáradtunk el, ez mentális jellegű probléma volt”.

A történtek után Nagy Sándor sportpszichológus (aki korábban többek közt a magyar labdarúgó-válogatottal, a fradi focicsapatával, a női kézilabda-válogatottal és Babos Tímeával is dolgozott együtt) segítségét kértük, hogy kicsit átfogóbb képet kapjunk arról, mi okozhatta ezt a látszólag érhetetlen összezuhanást. (Beszélgetésünket a női kosárcsapat veresége után készítettük, a franciák elleni kiesést így nem érintik a kérdések.)

hvg.hu: Mi az oka annak, hogy fontos, sorsdöntőnek kikiáltott meccseken béklyók kerülnek a magyar kezekre és lábakra?

Nagy Sándor: Érdekes ez a kifejezés, ahogy az edzőt idézte, „béklyók voltak a kezeken és a lábakon”. Az a kérdés, hogy konkrétan ő mire gondol, vagy, hogy tudja-e, mint edző, hogy mitől lehet ez. Nyilván én is hallottam nyilatkozatokat a játékosoktól. Egyikük például azt mondta, „a nagyszünet után egyáltalán nem akartunk futni”, ez ugye a fizikai problémákra vonatkozik. Én azt vallom sportpszichológusként, hogy a játékosok nemcsak fizikálisan, vagy csak mentálisan fáradnak el, hanem egyénileg és csapatszinten is jelentkezik egyfajta fáradtság, ami miatt valami nem működik jól abban a kritikus szakaszban és olyankor kellene változtatni. Nagyon gyakori törvényszerűség, hogy nagy előny birtokában jön egy automatikus motivációcsökkenés, ezt úgy is nevezzük, hogy csökken a motivációs feszültség, ilyenkor nem éreznek a játékosok olyan erős késztetést, mint a mérkőzés elején. Ekkora előnynél óhatatlanul romlik a koncentráció, és ha ebből egy hibasorozat lesz, amiben nem történik valamilyen változás, akkor jön egy pánikszerű reakció, ami együtt jár a kapkodással. Ilyenkor már nehéz mit kezdeni a helyzettel, pláne, hogy az ellenfélnek nincsen veszíteni valója, teljesen felszabadultan játszhat, és egyre inkább bejönnek a dolgai. Ilyenkor szokott megfordulni egy meccs. Ezt a jelenséget láthattuk itt is, ami egy tipikus mentális hibának mondható.

 

hvg.hu: Mit lehet ilyenkor tenni?

N. S.: Egy ilyen helyzetben stratégiát vagy taktikát is lehet változtatni, ha folyamatosan nem működik valami. Ehhez higgadtság, kreativitás és felkészültség szükséges, hogy ott legyen a fejünkben egy ilyen forgatókönyv lehetősége is. Egy profi csapat egyformán jól kezeli a különböző mérkőzés-pozíciókat: ha előnyben, vagy hátrányban van, illetve, ha döntetlen körüli az eredmény. Ezek a mérkőzésmentalitás alappillérei, amelyeket tudatosítani kell a sportolókban, mert téthelyzetben ezek ritkán jutnak eszükbe.

hvg.hu: Lehet-e egy sportpszichológusnak ilyen módon befolyása, hogy akár már a felkészülési időszakban jelzi az edzőnek, kik azok a játékosok, akik egy ilyen helyzetben alkalmasak arra, hogy pályán legyenek?

N. S.: Ehhez egy bizalmi kapcsolatnak kell kialakulnia. Az edzőnek ismernie kell a saját határait, és tudnia kell, hogy ő nem egy pszichológus. Ez egy másik szakma. Ha kialakul egy jó munkakapcsolat, akkor fontos, hogy az edző fogadja el a szakember véleményét és vizsgálati eredményeit. Ez persze nem jelenti azt, hogy a pszichológusból lesz az edző, de a mai, korszerű csapatoknál is jól látszik, hogy a sportcsapat mögött dolgozik egy másik csapat. Ott van például a Manchester City labdarúgásban, amely Bajnokok Ligája-győztes. Guardiolának is van egy stábja, nagyjából 16-18 ember, különböző szakterületek képviselőivel, mint a pályaedző, kapusedző, egészségügyi személyzet, csapatorvos, vagy a mentális felkészülést segítő személyzet. Ő áll ott az oldalvonal mellett és övé a dicsőség egy győzelem esetén, na meg persze a játékosoké, de nem szabad elfelejteni, hogy mögöttük is áll egy csapat. A mai profi világban ez egy elfogadott szokás a csapatoknál, de már egy egyéni versenyző mögött is nagyobb csapat áll, e nélkül nem lehet komoly eredményeket elérni magas szinten.

hvg.hu: Tapasztalatai szerint mennyire gyakori jelenség, hogy a téthelyzet összenyomja a sportolókat?

N. S.: A téthelyzetek kezelése gyakran problémát tud okozni, így az is, hogy ekkora előnyből összeomlik a csapat. Ennek mélylélektani háttere is van, úgy nevezi ezt a pszichológia, hogy félelem a sikertől. Ez egy tudattalan folyamat és olyanokkal is megtörténhet, akik egyébként jó képességű, sikeres sportolók. E szerint az elmélet szerint nagyon gyakori, hogy a sportoló úgy érzi, nem érdemli meg a sikert, vagy nem képes rá. Nyilván erről nem beszélnek, nem mondják ki, mert ez egy tudattalan folyamat, csak a cselekvésben realizálódik. Ez az élet más területein is előjön, nem csak a sportban. Nagy karriert befutott popsztárok, rocksztárok, akik eljutnak egy bizonyos szintig, népszerűek lesznek, majd hirtelen depresszióba esnek, nem tudnak mit kezdeni a sikerrel és lecsúsznak. Ahogy növekszik a nyomás, a tét, egyre nagyobb a hibák valószínűsége is.

hvg.hu: Lehet-e különbséget tenni, hogy kiben mennyire van meg a győzelemtől való félelem? Gondolok itt férfi és női sportolókra, vagy különböző országok atlétáira.

N. S.: Biztos, hogy vannak egyéni különbségek is, de a nemek között nem látok akkora eltérést. Ugyanúgy előfordulhat női vagy férfi sportolókkal és egyéni vagy csapatsportolókkal is. Különböző országok sportolói között is lehetnek különbségek. Szociálpszichológiai vizsgálatok is vannak erre, amikor etnikai jellemvonásokat tanulmányoznak. Ebben vannak sztereotip jellemzők: a latin népek temperamentumosak, a skandinávok nyugodtak, hűvösek, a balkániak harcosak, küzdők. Lehetnek egy-egy népcsoportnak főbb jellemzői, de a sportban mindre szükség van. A magyarok például kreatívak.

Összetett kérdés, de nem mondanám, hogy magyar betegség, ez más országok sportolóival is előfordulhat. Csak ugye mi a tragédiaként átélt kudarcokat magunkénak tekintjük. Itt is már hangoztatták, hogy 44 éve nem jutott ki magyar női kosárcsapat az olimpiára. Nem biztos, hogy jó ezt mondogatni a meccs előtt. Mert ugye annak a 44 évvel ezelőtti eseménynek a mostanihoz semmi köze, mégis a kollektív tudatban átöröklődik. Fociban a mai napig halljuk, hogy 1986 óta nem jutottunk ki világbajnokságra. Most már ugye az Eb-n ott vagyunk, de vb-n ’86 óta nem voltunk kint. A ’86-os csapatnak azonban a mostanihoz gyakorlatilag semmi köze, független a kettő egymástól. Függetlennek kéne lenni ezektől, a jelenben maradni, és a mostani lehetőségekből kihozni a maximumot.

hvg.hu: Ön szerint elmondható-e az a magyar sportolókról, hogy sokszor negatívak, pesszimisták?

N. S.: Biztos, hogy egy részükről igen. A magyarokra gyakran jellemző a negatív beállítottságra való hajlam. Nyilván sok mindenből adódik: életkörülmények, élettel való elégedettség, az aktuális sikerek/sikertelenségek, a jövőbe vetett hit. Ezek mind-mind befolyásoló tényezők, és ez a sportban ugyanúgy leképződik. A sportok, főleg a csapatsportok nagyon jól tükrözik egy adott társadalom működését. Ha támogató a sportközeg, akkor ki lehet alakítani egy pozitív légkört. Csak ez lehet a jó megoldás.

hvg.hu: Remek példa erre a labdarúgó-válogatott.

N. S.: Így van, vagy a vízilabda-válogatott. Vannak jó példáink. Vagy a vívók. Vannak olyan sikersportágak, ahol ez működik. És ez ugyanaz a Magyarország. Még a sportági közeg sem mindegy, hogy milyen. Ezt meg lehet és meg is kell tanulni. Néha persze nehéz, mert lehet, hogy edzéseken pozitív közeg veszi körül a sportolót, viszont a civil életben már nem, és jönnek az esetleges negatív hatások.

hvg.hu: A magyar sportolóknak mintha plusz terhet jelentene a hazai pálya? Tényleg ekkora nyomást helyez a játékosokra a hazai közönség?

N. S.: Ez gyakran kétélű fegyver, a hazai pályának legalább ugyanannyi előnye van, mint hátránya. Egy nagyszámú szurkolótábor előtt megnövekszik az a nyomás, aminek meg akarnak felelni a játékosok. Az elvárások így óhatatlanul nagyobbak lesznek, ez is dolgozik a sportolókban. Készült egy nemzetközi felmérés, ahol kiemelt labdarúgó-bajnokságok csapatait és mérkőzéseit vizsgálták, többek között azt megnézve, hogy a hazai csapatok milyen arányban képesek nyerni. Esetükben a győzelmi arány 50 százalék feletti, 56-60 százalék körüli volt. A maradék 40 százalék között oszlott meg a döntetlenek és a vereségek aránya. Ebből az derült ki, hogy a hazai pálya inkább előny, mint hátrány. Ettől függetlenül lehet, hogy Magyarországon más a helyzet. A közvélemény és az annak való megfelelés, illetve az előzetes magas elvárások növelik a terhet.

hvg.hu: Ezt láthattuk például a 2022-es, hazai rendezésű kézilabda Európa-bajnokságon is.

N. S.: Ahogy én hallottam, annál a kézi Eb-nél a szövetségi kapitány elkövette azt a hibát, hogy nem modellezte, hogyan kell játszani 20 ezer néző előtt. Egy kis edzőcsarnokban készültek Telkiben, de ott nemhogy 20 ezer, még 200 néző sem fér el. Mintha szándékosan nem akartak volna bemenni az akkor újonnan épült MVM Dome-ba. Én egy-két mérkőzést játszattam volna a csapattal, akár csak úgy, hogy hangszóróról bejátszom a szurkolói zajokat, hogy mégis milyen a hanghatás, a fények, a térhatás egy ilyen arénában. Ezt a sportpszichológia „ruhapróbának” nevezi. A verseny előtt fel kell próbálni a kűrruhát, nehogy a versenyen derüljön ki, hogy szorít valahol.

hvg.hu: Sok sportoló nem tudja jól megélni a sikert, inkább a hibákra koncentrál. Ez miért lehet így?

N. S.: Ha pszichológiai szempontból nézem, akkor vannak olyanok, akik kudarckerülők, illetve olyanok, akik inkább sikerorientált beállítottságúak. Úgy kell ezt elképzelni, hogy van egy skála, egyik végén a kudarckerülők, másikon a sikerorientáltak, és a kettő között vannak átmenetek. Van, aki inkább a pozitívabb végén helyezkedik el ennek a skálának, van, aki középen, könnyen átbillen egyikből a másikba, illetve van, aki inkább a negatív részén.

hvg.hu: Akkor ez egyénenként eltér.

N. S.: Igen, de csapatszinten is nagy lehet a szórás, hiszen egy csapatban is vannak pozitívabb és negatívabb hatású játékosok. Jó esetben az előbbi dominál, így a negatívabb hozzáállásúak tudnak fejlődni. Egy sportoló, vagy csapat életében döntő fontosságú a siker és a kudarc kezelése – mert óhatatlanul is beleszaladnak a kudarcokba. Hibázhat bárki, a legnagyobb versenyző is, egy olimpiai vagy világbajnok. Csak ők azért bajnokok, mert jobban kezelik ezeket a hibákat, többet tanulnak belőle, vagy hamarabb túllépnek rajta, miután tanultak belőle. Nálunk nagyon sokszor túl akarnak lenni ezen, anélkül, hogy szembenéznének, vagy tanulnának a hibákból. Én azt szoktam mondani a sportolóimnak, hogy tanuljunk a hibánkból és aztán lépjünk tovább. Nagyon sok sportoló mondja azt, hogy felejtsük el, majd jön egy új meccs. Tanulás nélkül azonban nem lehet fejlődni.

hvg.hu: Akár ennek is köszönhető, hogy kulcspillanatokban megremegnek a kezek és a lábak?

N. S.: Igen, az ismétlődések azért fordulnak elő, mert nem történik meg a valódi tanulás, hanem belecsúsznak ezekbe a régi sémákba. Ebben tud segíteni egy szakértő, csak egyelőre még az ehhez való viszonyulással is vannak gondok, én úgy tapasztalom.

Borítóképünk illusztráció! Fotó: MTI / Kovács Anikó