Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Azt tudjuk, hogyan kell az örömben kapcsolódni, azt már nem, hogyan kapcsolódhatnánk a veszteségeken keresztül. Sem időt, sem teret nem adunk a gyásznak, aminek a megélésére sokszor még családon belül sincs engedély, pedig a gyerekeket is foglalkoztatja a veszteség, érintettek benne és nagyon sokféle módon ki tudják fejezni. Hogy ez mennyire igaz, arra egy vándorkiállítás képei között is megtalálhatjuk a választ.
Hogyan kell együtt jól gyászolni?
Ha megtörténik egy haláleset, a felnőttek és a gyerekek sokszor egyaránt sokkos helyzetben vannak, leblokkolnak, nem férnek hozzá a saját érzéseikhez. A veszteség visszavonhatatlanságában felborul a rend, mindaz, ami a világban eddig biztonságos volt. Ilyenkor a felnőtteknek is nagyon fontos önmaguk megértése, és hogy a saját gyászukhoz is tudjanak kapcsolódni, ugyanis enélkül a gyereket sem fogják tudni támogatni – mondja Kánya Kinga szociológus, gyászkísérő, a Napfogyatkozás Egyesület elnöke.
A gyerekek a társadalomban betöltött szerepüknél fogva egy veszteséghelyzetben is ki vannak szolgáltatva a felnőtteknek, a szülőknek. Korosztályonként más a tudásuk, az önkifejezési képességük, a halálhoz való viszonyuk és a haláltudatuk. „Nem az a feladatunk ilyenkor, hogy a hierarchiából adódó szerepnek megfelelően megmondjuk, hogyan gyászoljon, hanem hogy úgy legyünk jelen, hogy a korosztályának megfelelően meg tudja élni a gyászát, és ebben támogatni tudjuk”, magyarázza a szakember.
A gyerekgyász komplexitásában nem más, mint a felnőtteké. A sokféle érzéssel telítettség, a belső kontrollálhatatlanság ugyanúgy része, és ugyanúgy vannak viselkedésbeli, érzelmi, gondolatbeli, akár az élettel kapcsolatos kérdéseket felvető dimenziói. Fontos, hogy a felnőttek kimutassák, hogy mi zajlik bennük, mert azzal tudják létrehozni a gyerekben is a kapcsolódást a saját maga által megélt sokféleséghez. „Ha kíméletből nem mutatjuk előtte, hogy szomorúak vagyunk, akkor az sokkal jobban elbizonytalanítja magában, mert így nem látja, hogy másoknak is vannak nehéz érzései. Emiatt azt érezheti, hogy vele van valami probléma.”
Ne mondjuk, hogy elaludt
A kicsiknek általában egy mágikus világképük van, aminek a közepébe saját magukat helyezik, és abból indul ki az értelmezés. Ilyenkor sokszor még nem tiszta a halál fogalma, nem lehet feltétlenül racionális érvekkel elmondani, hogy mi történt. Azt viszont – a megfelelő szavak használatával – igen, hogy az élet rendje, ha valaki meghal.
Ne mondjunk olyat, hogy elaludt, ne hasonlítsuk hétköznapi élethelyzethez, mert az félelmet generálhat: ha elalszom, akkor én sem fogok felébredni? Nem véletlen, hogy a halálfélelemmel kapcsolatos szorongás a felnőttek alvásánál is be szokott rezonálni
– mutat rá Kánya Kinga.
A kisiskolásokkal már arról is lehet beszélni, hogy például a temetés mit jelent. Ha elvisszük, készítsük fel, hogy mire lehet ott számítani, de ne döntsünk a feje fölött: ne erőltessük, ha nem szeretne menni, ugyanakkor azt is tartsuk tiszteletben, ha igen. „A kihagyottság még felnőttkorban is élő emlék, ha nem dönthettünk arról, hogy megyek vagy nem. Igaz ez az elbúcsúzásra is. Azzal nem kíméljük meg a gyereket, ha nem adunk neki döntési helyzetet.”
A felsősök megélése már nagyon árnyalt, komplex, nő az önreflexivitás és a szóhasználat is változik, jellemzőek a képi fogalmak, amelyek elkezdenek intenzíven dolgozni a gyerekekben. Lehet velük beszélgetni arról, hogy mitől és hogyan hal meg valaki, megfogalmazzák a dilemmáikat, a félelmeiket, a tájékozottságuk is sokkal szélesebb körű, a médiában is sok impulzussal találkoznak a témában. Elkezdenek aggódni a szüleikért, és az is megfogalmazódik, hogy egyszer ők is meg fognak halni. Ekkor már sokaknak van konkrét tapasztalata akár idős családtag vagy kisállat elvesztéséről. Kamaszkorban az egész identitás és az élethez való viszony, az eltávolodás és az önmagunkhoz való közeledés nagyon komplikált lehet, főleg azzal együtt, ha pont akkor történik egy ilyen élethelyzet. Ugyanakkor ha egy fiatal megtapasztalja a saját gyászát, az működhet erőforrásként felnőttkorban is.
Hogyan beszéljünk velük? |
Próbáljunk meg kérdezni. A gyerek mindig annyit fog mondani, amennyi neki komfortos, és ezt fogadjuk el. Figyeljünk arra, hogy ne tegyük ki olyan helyzetnek, amikor számára kényelmetlen módon kell a gyászáról beszélni – lehet, hogy még a legjobb barátjával sem lesz ez téma. Tartsuk tiszteletben a határait és próbáljuk meg felmérni a szükségleteit. Biztosan van pár ember, akivel meg tudja osztani az érzéseit, és ne sértődjünk meg, ha nem mi vagyunk azok – lehet, hogy átmenetileg valaki mással könnyebben megy neki. Hozzunk közösen döntéseket például arról, hova kerüljön ki egy kép, vagy hogy milyen gyakran találkozzunk a nagymamával. Meg kell adnunk neki a biztonságot abban, hogy a dolgok ezek után is működnek; ha azt mondjuk, négykor érte megyünk az oviba, akkor legyünk ott négykor, mert így nem bizonytalanodik el a realitáshoz való viszonya. Ilyenkor sokan azt élik át (nem csak gyerekek, de felnőttek is), hogy ha ez megtörténik, akkor bármi megtörténhet, így ahhoz, hogy a rend vissza tudjon épülni, apró biztos pontokat kell adnunk. A gyerekek sokszor az életben maradt szülőért is aggódnak, hiszen ha vele történik valami, az a stabilitás is eltűnik, ami maradt. |
Nemecsek halála
A gyerekeknek ma más jelenti a mankót a gyászfeldolgozásban, mint mondjuk anno a szüleik generációjának, az online térben teljesen másként élik meg a közösség illúzióját, az információval való ellátottságot. Sok mindent megtudnak ezekről a helyzetekről, és sok olyasmi is eljut hozzájuk, ami a halálfélelmüket növeli, viszont korántsem biztos, hogy ezek az információk kezelhetőek számukra.
A mai kor sajátosságaihoz a Covid-járvány következményei is óhatatlanul hozzátartoznak. „A nagy lezárások időszakában a gyászolók speciális nehézségei nagyon mások voltak, ennek a gyerekeknél, kamaszoknál vannak elhúzódó hatásai. A problémakezelésük, a megélésük, a visszarendeződés is másként zajlik a korábbiakhoz képest. Bizonytalanabbak, nehezebben találják meg azokat a módokat, ahogy meg tudják magukat erősíteni, és ez a gyászban is megjelenik, abban sem nagyon találják meg magukat.”
Nemcsak a szülőknek, de a gyerekekkel közvetlen kapcsolatban lévő felnőtteknek is tudniuk kell, miként nyújtsanak segítséget. „Gyakran hívnak fel minket iskolákból, hogy mit tud tenni egy osztályfőnök, ha egy gyerek gyászol, hogy egyrészt biztonságban legyen, de kaphasson támogatást is a közösségben. Ha csak a tananyagot nézzük, akkor például a Pál utcai fiúk jó apropó lehet arra, hogy közösen beszéljünk a halálról. Ne ugorjuk át a Nemecsek haláláról szóló részt, adjunk szavakat a gyerekeknek”, tanácsolja Kánya Kinga.
A gyászoló gyerek a saját közösségeiben onnantól kezdve más, ő lesz az, akinek meghalt az anyukája vagy az apukája – ezért is számít, hogy legyenek olyan csoportok, ahol nem ebben a szerepben jelenik meg. „Jellemző, hogy ha például iskolát váltanak, az új helyen már nem mondják el, mi történt, mert szeretnék megélni a gyerekségüket, hogy ugyanolyanok, mint a többiek. Ez nem azt jelenti, hogy letagadják vagy nem dolgozták fel, de gyászoló gyerekként teljesen máshogy viszonyul hozzájuk a környezetük.”
Ha új életszakasz jön – akár a középiskola elkezdésekor vagy esküvőkor –, annak megfelelően aktivizálódik újra a gyász, újra megjelenhet egy aktuális stádiuma. Ilyenkor újra és újra megélik annak a hiányát, hogy az egyik szülő nincs ott, de a szakember szerint ez hozzátartozik az elrendeződés természetes folyamatához.
Alkotásokba is beledolgozódhat |
| Nem mindig a verbális kifejezés az, ami működik. A gyerekeknek egyrészt gyakran nincsenek még szavaik arra, amit éreznek, viszont sokat segíthet, ha teret adunk arra, hogy rajzoljanak, megfogalmazzák a kéréseiket. Az emlékezés úgy is történhet, hogy a gyerek például emlegeti a kék biciklit, amivel mindig az anyukájával ment. Fényképekkel, videókkal jóval könnyebb közösen úgy emlékezni, hogy az érzések is felszínre tudjanak kerülni. A kreatív eszközökön, meséken keresztül is kicsatornázódhatnak ezek az érzések. Idősebb gyerekek szoktak naplót írni, fényképeket raknak ki a falra vagy bizonyos tárgyakhoz ragaszkodnak. |
Sokszor még családon belül is tabu
A gyásszal kapcsolatban egyfajta normaként létezik, hogy mindenki a saját családjában próbálja megoldani ezeket az érzelmileg telített helyzeteket. Kánya Kinga úgy látja, hogy bár a családoknak van dedikálva ez a szerep, sokan pont azért járnak gyászfeldolgozó csoportba, mert a nehéz érzések kifejezése, a gyász megélése egyáltalán nem tudott megtörténni a családjukban, nem volt rá engedély. Ez részben hozzájárul a gyászolók izolálódásához is. Sorstársi közösségben ugyanakkor nem kell másokat kímélni, mindenki a saját jogán van ott, a saját gyászával, és ez társas támaszt nyújt.
A gyászolás, a feldolgozás mindig interakciókon keresztül zajlik, még akkor is, ha valakinek sokkal könnyebb, ha egyedül van, az esetek legnagyobb százalékában ugyanakkor segítség nélkül dolgozzuk fel a gyászt. Ez egy természetes folyamat, és bár nehéz, mindenkinek megvannak az erőforrásai arra, hogy keresztülmenjen rajta. Nem feltétlenül kell „külső” segítséget kérni hozzá, de nagyon fontos, hogy legyen körülöttünk egy-két támogató ember, akire számíthatunk. Természetes folyamat lévén nem is kell patologizálni – persze elképzelhető, hogy egy pszichés betegségelőzménnyel ez egy nehezebben vihető helyzet, és lehetnek olyan szomatikus tünetek, amik szintén felerősödhetnek, ilyenkor kell szakszerű segítség.
A kultúránkban nincs jelen, hogy a gyász egy hosszabb folyamat, ezért sokan nehezen élik meg, hogy a környezetük egy idő után már nem igazán nyitott arra, hogy meghallgassák őket. Furcsa ellentmondás, hogy bár azt tudjuk, hogyan kell az örömben kapcsolódni, azt már nem, hogyan kapcsolódhatnánk a veszteségeken keresztül.
Nincs idő, nincs hely, nincs felület
Ha a gyásznak van ideje és tere, akkor zajlik magától, de a modern-posztmodern társadalmunkban sokszor egyik sem adott. Maga a helyzet is eltávolodott a hétköznapjainktól. A halál, a haldoklás annyira medikalizálódott, hogy nem is igazán szembesülünk vele, és az ismereteinket is elveszítettük, noha korábban volt egy kollektív tudásunk róla. Az ismerethiány mellett a médiából rengeteg torzító, félrevezető információ jön arról, hogy néz ki, ha valaki meghal, olyan sztereotípiákat látunk erről, aminek köze sincs a valósághoz. Ráadásul rendszerint az jelenik meg, ami szélsőséges, problémás, valamiért más. Míg egyfajta szórakoztatóipari csomagolásban gyakran találkozunk a halállal, a hétköznapokban nagyon blokkolt az, ahogy beszélünk róla, és amikor valóban megtörténik, mindenki tehetetlennek, eszköztelennek érzi magát.
A gyászban óhatatlanul találkozunk a saját halálunkhoz való viszonyunkkal is, amit a hétköznapokban inkább rengeteg hárító mechanizmuson keresztül átkonvertálunk a szépségiparba, a fiatalságkultuszba vagy az utazásba.
A halálfélelemhez már csak áttételesen, szorongásokon keresztül kapcsolódunk, amit a fogyasztással csökkentünk, teszi hozzá Kánya Kinga.
A gyerekeket foglalkoztatja a veszteség, érintettek benne és nagyon sokféle módon ki tudják fejezni – ez abból is látszik, hogy az egyesület által meghirdetett pályázati felhívásra 140 alkotás érkezett be, aminek egy része vándorkiállítás formájában megnézhető az ország különböző pontjain (ősszel Sopronban és Debrecenben, 2024 első hónapjaiban Pécsen, Szegeden és Miskolcon). A képi alkotásokon kívül versekben és novellákban olvashatunk érzékletesen a gyerekek által megélt mélységekről, a gyász mellett a járvány és a háború, illetve a válás feldolgozásában is. A tabusítás miatt ugyan nincs igazán felület a kifejezésre, de ha mégis létrejön, akkor elkezd megmutatkozni az igény, az alkotások pedig lehetnek olyan médiumok, csatornák, ahol ez elkezdődik, és mindenki megtalálhatja benne vagy a jelenkori vagy éppen a gyerekkori énjének kapcsolódását.
(A nyitóképen Müller Maia Gyász című fotója)
