Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
II. Erzsébet királynő csak akkor reagált bármire, ha az tényleg elengedhetetlen volt, és akkor is röviden és lényegretörően beszélt. Az utódai megtanulták, hogy a hallgatás művészete kifizetődik, még azokban az esetekben is, amikor a legszívesebben ordítanának. Az elmúlt években nem kevés ilyen eset tette próbára őket és a hírnevüket – főleg a sussexi hercegi párnak köszönhetően –, de a királynő stratégiáját eddig sikerrel alkalmazták.
Egy éve halt meg II. Erzsébet, és bár a több mint hetven éven át tartó uralkodásának a mérlegét majd történészek fogják megvonni, az már most látszik, hogy az általa következetesen a királyi család működésébe és kommunikációjába beépített mantra, a „soha ne magyarázkodj, soha ne panaszkodj” a halála után is fontos – és hatékony – kapaszkodója a Windsoroknak. A politikai semlegesség nemcsak elvárás a brit uralkodótól, hanem a monarchia fennmaradásának is az egyik garanciája, a véleménynyilvánítás önkontrollja azonban akkor igazán látványos és tiszteletre méltó, amikor a monarchia intézményét, illetve a királyi családot ért támadásokat kell emelt fővel hárítani. Nem reagálni talán épp akkor a legnehezebb, amikor a reakciónak személyes tétje van. Márpedig ezekből bőven kijutott II. Erzsébetnek és az utódainak is.
Már életében a saját maga szobra volt - II. Erzsébet halálával egy korszak véget ér
A britek többségének nincs emléke arról, milyen volt az élet a hetven éven át uralkodó Erzsébet nélkül. A királynő halálával az ország elvesztette az egyik legfontosabb igazodási pontját.
Bár a „soha ne panaszkodj, soha ne magyarázkodj” nem számít hivatalos magatartási kódexnek, mégis jól összefoglalja a királyi család általánosan sztoikus hozzáállását a sajtóhoz, és úgy általában a külső történésekhez. A mottó Benjamin Disraeli korábbi miniszterelnöktől származik, aki 1868 és 1880 között kétszer is hivatalban volt. Később az anyakirálynő átvette ezt a hozzáállást, II. Erzsébet királynő pedig a hetvenéves uralkodása alatt tökélyre fejlesztette a királyi család vitákhoz való attitűdjét.
Az biztos, hogy Erzsébet sosem volt egy drama queen. A sztoicizmusa, a pókerarca, az önuralma különösen feltűnő volt egy olyan korban, amikor az azonnali reakciók, az egyéni kitárulkozások lettek normává. Az említett mottóhoz pedig ezernyi szállal kötődött nála az élethosszig tartó szolgálat eszménye is, és az, amilyen erővel ehhez ragaszkodott, a halála után még inkább emberfelettinek tűnt.
A királynő már-már extrémsportként hódolt ennek a mottónak: az utolsó éveiben fájdalmak között, olykor mozgásképtelenül is részt vett a rendezvényeken, mosolygott, szolgált, jelen volt – és ez tiszteletet váltott ki még azok körében is, akik nem támogatták a monarchiát. Az élethosszig tartó szolgálatot az esetében tényleg szó szerint kell értelmezni: Erzsébet a halála előtt két nappal még eleget tett uralkodói kötelességének, és fogadta az akkori új miniszterelnököt, Liz Trusst.
Az persze, hogy nem magyarázkodott és nem panaszkodott, még nem akadályozta meg abban, hogy ne vigyen át egy-egy üzenetet. Tavaly márciusban a diplomácia virágnyelvén fejezte ki a szolidaritását az Oroszország által megtámadott Ukrajnával, amikor az ukrán zászló színeiben, kékben és sárgában pompázó csokor mellett fogadta a Windsor kastélyban a londoni látogatáson tartózkodó kanadai miniszterelnököt.
De 2017-ben is megtalálta a módját, hogy kiálljon az Európai Unió mellett, akkor a parlamenti ülésszak megnyitójára egy, az uniós zászlót idéző, sárga virágokkal díszített kék kalapban jelent meg, miközben az országot a Brexit foglalkoztatta.
Korábbról is beidézhetünk hasonló gesztust: 1998-ban Balmoralban fogadta a szaúdi koronaherceget, akinek felajánlotta, hogy megmutatja a skóciai királyi birtokot. Abdullah arra nem számított, hogy maga a királynő fog a volán mellé ülni – hogyan is számíthatott volna rá, amikor Szaúd-Arábiában a nőknek rengeteg mindent megtiltottak, többek között az autóvezetést is. Valahogy így kell mesterfokon űzni a diplomáciát. És biztosra vehetjük azt is, hogy a királynő közben nagyon jól szórakozott: Nagy-Britannia volt szaúd-arábiai nagykövete a memoárjában írta meg, hogy Abdullah a tolmácsán keresztül kérte az út közben egyfolytában beszélő királynőt: lassítson, és koncentráljon az útra.
Újra meg újra felvetődik, hogy a királynői mantra felülírására szükség van-e. Történelmi léptékben legutóbb talán épp akkor jött elő a kérdés a legsürgetőbben, amikor tavaly Vilmos és Katalin karibi turnéját a rá vetített gyarmati felhangok miatt bírálták. A karibi országokban több helyen is tüntetők tiltakoztak a hercegi pár látogatása, és rajtuk keresztül a monarchia intézménye ellen, a körút végén Vilmos ezért példátlan módon nyilatkozatot adott ki, amelyben reflektált a királynő nevében tett látogatásra, és arra, ahogy ez a középpontba állította a múltat és a jövőt illető kérdéseket. A ritka nyilatkozat elmozdulást jelentett a királyi család régóta érvényes stratégiájától, miszerint soha nem kommentálják az ellenük felhozott vádakat vagy támadásokat.
A magyarázkodás és a panaszkodás azonban alapvetően továbbra sem szerepel a királyi szótárban, függetlenül attól, hogy milyen dráma vagy tragikomédia ráncigálja épp a királyi családot. A királynő halála óta eltelt egy évben Károly ebből a szempontból megugrotta a mércét, és nem reagált semmi olyasmire, ami veszélyeztette volna a hűvös távolságtartás pózát. Mindeközben pedig a királyi programokon hozta a közvetlen, kedélyes arisztokrata attitűdjét. A koronázás mellett a legnagyobb dobása és szakmai sikere az első hivatalos külföldi útja volt Németországban – feltehetően a Downing Street 10-ben is nagy sóhajjal vették tudomásul, hogy Károlyra lehet számítani a Brexittel elvágott európai szálak újrakötésében.
A királyi család mantrája azonban leginkább a belső családi ügyek kezelésében tűnt kifizetődőnek, különösen, hogy a tengerentúlról még most is szünet nélkül érkeznek a családon belüli család elleni támadások. Harry herceg és Meghan Markle már-már fülsiketítően hangosan forgatta el 180 fokkal a „soha ne panaszkodj, soha ne magyarázkodj”-mottóját, volt időszak, amikor a csapból is ők és a panaszaik folytak.
A sussexi hercegi pár minden adódó lehetőséget – könyvet, sorozatot, interjút – megragadott, hogy beküldjön egy gyomrost a királyi családnak, a másik oldalon viszont egyetlen egyszer érkezett egy rövid, bár érezhetően dühös és feszült reakció: 2021 márciusában az Oprah-interjúval bombát robbantó Sussexék állításai nyomán Vilmos herceg egy riporteri kérdésre annyit mondott: „mi nagyon nem vagyunk rasszista család”. Harry herceg két évet várt arra, hogy megossza a nyilvánossággal: ő nem is gondolja úgy, hogy rasszista lenne a családja.
Harryéket akkor sem zavarta különösebben, hogy a – mint később ők is elismerték – megalapozatlan vádjaikat épp akkor vágták a családjukhoz, amikor Fülöp herceg a kórházban fekve haldoklott, és az azóta eltelt időszakban sem volt szempont náluk, hogy tekintettel legyenek a királynő – Harry nagymamája – életének utolsó hónapjaira, vagy a halála után a család gyászára.
Ezt az időszakot Harry arra használta, hogy kipanaszkodja magát, amiért a bátyja dulakodás közben elszakította a láncát, amiért Kamilla királyné szerinte bemószerolta a feleségét, Meghan Markle-t a sajtónál, vagy amiért Katalin walesi hercegnő nem volt hajlandó megosztani a szájfényét vele. Mintha csak újra meg újra emelték volna a tétet, hogy valamilyen reakciót kicsikarjanak a családból, de Károly, Vilmos és a többiek a „méltóságteljes hallgatást” választották. Hogy emberileg mennyi fájdalmat és megpróbáltatást jelentett ez az időszak, azt csak sejteni lehet, vagy épp a finom üzenetekből kiolvasni. Például abból, hogy a hosszú idő után szeptember 7-én egy napra ismét az Egyesült Királyságba látogató Harry fogadására nem jutott idő Károly naptárában.
A királynő halála óta eltelt egy évben a király és a trónörökös lényegében minden szálat elvágott, ami a „tartalékhoz” kötötte őket és az intézményt, mindezt úgy, hogy közben nem magyarázkodott és nem panaszkodott.
A Buckingham-palota nem véletlenül vonakodik attól, hogy belefolyjon egy-egy ilyen vitába, mert ha csak egyszer is reagál, azzal a másik oldal narratívájának a tüzét szítja, ráadásul annyi állításra kellene reagálniuk, hogy sosem érnének a végére. Az idő egyelőre őket igazolja: miközben Károly, Vilmos, Katalin és a többiek a hallgatást és az önkontrollt választották, addig Harryék rákapcsoltak az önmegsemmisítésre, néhány év leforgása alatt tiszteletre méltó rebellisekből nevetség tárgyává váltak. Most már látható, hogy azok a vádak, amelyeket kínos részletekbe menően megfogalmaztak, sokkal többet ártottak nekik, mint a királyi családnak, és úgy tűnik, bármivel vagdalkoznak is a jövőben, az inkább saját maguk szabotálása lesz.
A brit királyi család közben mesteri példát mutatott abból, hogy a kommunikációs stratégiát hogy lehet hatékony hírnévmenedzsmentre fordítani. Az elmúlt egy év is bebizonyította, hogy válsághelyzetben a „ne magyarázkodj, ne panaszkodj” mottója lehetővé teszi, hogy úgy őrizzék meg a méltóságukat, hogy közben nem veszik fel a védekezés pózát, és nem tűnnek sebezhetőnek sem.
Persze ők történelmi léptékben gondolkodnak. Harryék csak tartalmat adnak el.
