Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A fenntartható divatban az az egyik legjobb dolog, hogy nem kell újabb és újabb cuccokat vásárolni, hanem a meglévőket érdemes jól használni. Jobb is, mert egy ruhát legalább 30-szor kellene viselnünk ahhoz, hogy ledolgozzuk valamennyire az ökológiai lábnyomát.
Vajon mi mindent lehet kihozni egy halom másodkézből származó nejlonharisnyából, régi terítőkből és zsebkendőkből, cipőkből, szabászati hulladékokból vagy épp kimustrált otthonkákból ahelyett, hogy a szemétben végeznék? Az ökotudatos divat és általában a fenntarthatóság témája 2016-17 környékén vált igazán az itthoni közbeszéd részévé, ma pedig szinte már fel sem kapjuk rá a fejünket, mert kis túlzással már a bankreklámok is ezt szajkózzák.
Csalár Bence divatszakértő szerint bár nagyon sokat beszélünk róla, most jött el az a pont, hogy a fogyasztóban is kialakuljon az igény az edukációra. A fenntarthatóság ugyanis közel sem csak abból áll, hogy egy felső biopamutból készült-e egy vagy sem – arról is szól többek között, hogy méltányos bérezéssel, megfelelő körülmények között, átlátható folyamatok során készült-e, és még sok másról. Az egyik legjobb dolog benne, hogy nem kell újabb és újabb ruhákat vásárolni, hanem a meglévőket érdemes jól használni.
Felnőtt egy generáció, aminek már teljesen mást jelent a szépség és a divat
Az etikus és fenntartható divat népszerűsítésével sokan és sokféleképpen foglalkoznak. A nyolcadik kerület egyik, viszonylag újdonsült (2021-től létező) közösségi helyén, a Lehetőségek terében nemrég egy hónapokon át tartó eseménysorozatot szerveztek köré; a Vállfa Projekt célja az volt, hogy fontossá tegye a középiskolások, fiatal felnőttek számára, hogy miként öltözködünk, hol készülnek a ruháink. Minden évszakra jutott egy ingyenes ruhacsere, workshopokat és előadásokat tartottak szakértők, influenszerek bevonásával, a júniusi záróesemény pedig egy alternatív divatshow volt a Molnár Ferenc téren, a Szigony utcai lakótelep paneljai és a századelőn épült „papházak” kulisszái között. Ennek során fiatal divattervezők – amatőrök, pályakezdők és profik egyaránt – mutatkoztak be kreációikkal két témakör mentén, a recycling-upcycling (vagyis az anyagában történő és az értéknövelő újrahasznosítás) és konceptuális (az üzenetközvetítő szerepre fókuszáló) kategóriákban. Utóbbiban egyébként sokan reflektáltak a globális felmelegedésre és a környezetszennyezésre, tudtuk meg a szervezőktől.
A Vállfa Feszthez, illetve magához a Vállfa Projekthez Csalár Bence is kapcsolódott zsűritagként és előadóként, az egyik alkalommal például workshopot tartott Z-generációs fiataloknak a fenntartható divatról. Szerinte valójában minden korosztály tud azonosulni azzal a fajta lelassulással, ami a szemlélet egyik alapvetése.
A szüleink, nagyszüleink főleg azzal a részével kapcsolódnak, hogy becsüljük meg, amink van, hiszen amikor ők voltak fiatalok, még nem volt ekkora ruhadömping. A mi korosztályunknak amiatt vonzó, hogy végre nem azt sulykolja, hogy mennyi mindent meg kell vennünk ahhoz, hogy az aktuális identitásunkat kifejezzük. A fiatalabb generáció szemében pedig alapjaiban és drasztikusan változott meg a szépség és a divat érzékelése
– mondja. „Egyrészt tudják, hogy az egyedi öltözködés kulcsa nem abban rejlik, hogy a Zarában hány új cuccot vesznek minél kevesebb pénzből. Míg korábban ciki volt turkálóból öltözni, másodkézből ruhát beszerezni tinédzserként, most már kifejezetten kúl dolog. Habár az ő köreikben is vannak komoly testkép- és önértékelési problémák, számukra a praktikus öltözködés nem azt jelenti, hogy rejtsük el a testünk olyan részeit, amikkel nem vagyunk kibékülve. Sokkal bátrabban vállalják a testüket, mindenféle különbözőséggel együtt, elengedték a tökéletességre való törekvést a divatban és a divat hajszolásában is. Nekik már nem az a legfontosabb, hogy a legutóbbi trendeket kövessék, mert pont az vált furává, ha valaki nem teszi bele önmagát, a személyiségét az öltözködésébe. Nyitottak arra, hogy edukálják magukat, és a reklámoknak sem annyira dőlnek be, mint az idősebbek.”
Bolyongás a fast fashion és az önismeret útvesztőiben
Az embernek két alapvető célja van, ha divatról van szó: egyszerre vágyunk arra, hogy beleolvadjunk egy adott környezetbe és elfogadjanak minket, ugyanakkor mindig van egy individualista törekvésünk is, hogy ki akarunk tűnni, egyediek akarunk lenni. „Egy öntudatos ember, aki ismeri a testét, rendben van önmagával és nem a gyorsan változó trendek mentén próbálja definiálni magát, az identitását, nem érzi szükségét annak, hogy folyamatosan vásároljon”, mondja Csalár Bence. Szerinte sokkal könnyebb a fenntartható divat iránymutatásait követni, ha felismerjük az igényeinket és elfogadjuk, hogy
a testünk egy adott állapotában ugyanúgy megérdemli a szeretetet, mint abban az állapotában, amilyenre vágyunk.
Ilyen szempontból az öltözködés és az önismeret abszolút összekapcsolódik – nem véletlen, hogy következő könyvének ez lesz a témája.
A divat általi öndefiniálás tömegessé válásához az olcsó tömegáru, így egyértelműen a fast fashion-cégek is hozzájárultak, globális térnyerésükben alapos része volt a 2008-as gazdasági válságnak is. Az Y-generáció lényegében ezzel párhuzamosan nőtt fel, abban a szellemiségben, hogy a divatnak nincs kulturális, sőt semmilyen értéke, mert eldobható. Csalár Bence A fenntartható divat kézikönyve című, tavaly megjelent könyvében ennek kapcsán idézi Li Edeelkoort holland divatszakértő nagyon is találó szavait, aki azt mondta: sok ruhadarabot olcsóbban kínálnak manapság, mint egy szendvicset, és ez így nagyon nincs rendben. „… a legrosszabb az egésznek a szimbolikája. Az árak azt sugallják, hogy ezeket a ruhákat el kell dobni, akár egy óvszert, és el kell felejteni, mielőtt megszeretnénk és megízlelnénk őket, megtanítva a fiatal fogyasztóknak, hogy a divatnak nincs értéke. Ez az egész a divatkultúra megsemmisüléséhez vezethet.”
Fenntarthatóbb lehet a ruhatárunk azzal is, ha javított, átalakított, újrahasznosított ruhát veszünk, vagy ha gardróbvásáron, bérlés vagy csere révén hozzánk került darabokat viselünk. Manapság egyre népszerűbbek az online közösségi ruhamegosztó platformok, mint például a Vinted, amelyek működése valahol a körforgásos gazdaság elvein alapul – ebben az esetben azon, hogy minél tovább tartjuk a körforgásban a divatcikket, annál esélyesebb a gyártásával járó karbonlábnyom ledolgozása. Az itt tapasztalható, brutálisan alacsony árak ugyanakkor megint csak nem azt segítik, hogy megteremtődjön vagy növekedjen a divat hozzáadott értéke.
A fast fashion-márkák megjelenése bizonyos szempontból a rendszerváltást követő divat demokratizálódásának csúcsa volt, hiszen a pozitívum benne éppen az, hogy lehetővé teszi, hogy kevés pénzből önkifejezési eszközzé tegyük az öltözködési szokásainkat. Ugyanakkor ma már az is nyilvánvaló, hogy az uniformizálás motorja lett.
A fast fashion-márkák a hiúságunkra játszanak, és nem céljuk, hogy leállj a vásárlással és rendben legyél magaddal. Nagyon manipulatívak, elég csak a rosszul bevilágított próbafülkékre vagy az össze-vissza számozásokra gondolni
– mondja Csalár Bence, hozzátéve, hogy azért nem kell őket démonizálni, és természetesen ezeknek a cégeknek is vannak törekvései, de egyik sem túl őszinte. A luxus divatházakkal is hasonló a helyzet: egy olyan rendszert, ami egy egész globális hálózatot ölel fel, teljesen transzparenssé tenni nem lehet. Szerinte fogyasztói szinten kellene változtatnunk a szokásainkon, jobban meg kellene becsülni a ruháinkat.
Indul az uniós harc a fast fashion ellen, hogy ne fulladjunk bele a textilszemétbe
Az Európai Parlament is kialakította az álláspontját a ruhaipari fast fashion üzleti modell visszaszorítása, lehetőség szerint megállítása érdekében. Mindez része az uniós zöld stratégiának, a jelenség azonban világszerte okoz egyre nagyobb környezeti problémát.
Elméletben jól hangzik, de vannak buktatói
A már említett könyvben szerepel Szentesi Réka divatkutató ugyancsak találó „definíciója” arról, hogy a legfenntarthatóbb ruhatár az, ami a szekrényedben várja, hogy viseld legalább 30-szor életed során, ezzel ledolgozva valamennyire azt az ökológiai lábnyomot, amit egy-egy ruhadarab a gyártás és szállítás során okozott. Ezért is fontos az ökotudatos szemléletben a lokális divatipar és textilipar támogatása, és az, hogy állami szinten is legyen iránta elköteleződés – Magyarország textilipara a rendszerváltás után lényegében megszűnt, leszámítva néhány túlélőt. Szintén elengedhetetlen a helyi fejlesztésekhez a saját gyártókapacitás kialakítása. E két feltétel teljesülése tenné lehetővé azt, hogy fenntartható legyen bármely magyar divatmárka, és mindez nagyobb vásárlói érdeklődést, végső soron kedvező árakat jelentene. A helyi gyártás kisebb varrodában persze megoldható lokálisan, de az alapanyagokat külföldről, leginkább Európából igyekeznek beszerezni a hazai alkotók.
Csalár Bence úgy látja, hogy a Covid kevés jó hozadéka közül az egyik az volt, hogy láthatóvá tette a magyar tervezőket, amellett persze, hogy nehéz helyzetbe is hozta őket. A magyar divatipar az elmúlt évtizedekben folyamatosan fejlődött, növekedett, a generációk mind hatottak egymásra, mostanra pedig elképesztően megszaporodtak a tervezők. (Közülük jó néhánnyal interjúzott is; érdekes közös minta, hogy sokan úgy nőttek fel, hogy az anyukájuk a Burdából varrt esténként a tévé előtt.) Egy kis márka egy idő után nem tud tovább fenntarthatóan növekedni, hiszen minél nagyobb, annál kevésbé lesz transzparens, és praktikusan is egyre nehezebb követni, betartani az ökotudatosságot.
Fogyasztói oldalról nézve a fenntartható divat egy bizonyos összegen túl nem lehet olcsóbb, hiszen ahhoz, hogy egy lokális márka csökkenteni tudja az árait, arra lenne szükség, hogy minél nagyobb mennyiségben gyártson, és ezzel vissza is tértünk a fenti problémához.
De miként tehetjük meg egyáltalán az első lépéseket ahhoz, hogy megalapozzuk a fenntartható gardróbunkat? Ahogy a divatszakértő fogalmaz: a ruhatár egy ablak arra, aki voltál, aki vagy és aki lehetsz. Így a maga részéről azzal kezdené az átalakítást, hogy kipakolná, majd három kupacba rendezné a teljes tartalmát, felmérve az arányokat. Az egyik kupac azoké a ruháké lenne, amik az elmúlt, kvázi levedlett identitásokat szimbolizálják; ide kerülnének azok a darabok, amik szép időkre emlékeztetnek, akár nosztalgiát keltenek, de már nem vennénk fel, vagy azért, mert nem jók ránk, vagy mert az életünk új szakaszával megváltozott a stílusunk. A második kupacba azokat osszuk, amiket legtöbbször és legszívesebben hordunk, a harmadik legyen a „majd egyszer” ruhák kupaca – ezek ahhoz az identitáshoz illenek, amiről el tudjuk képzelni, hogy valaha a miénk lesz. A folytatás pedig már csak tőlünk függ.
(Borítókép: Az egyik hazai fenntartható tervezői márka, a Dezső kollekciói a Vállfa Feszten. Fotó: Puszt Zsófia és Nagy Tibor)
Még több Élet+Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
