Két ember beszélget kedélyesen egy keverőpult mellett, mindezt fekete-fehérben rögzíti a kamera. És ebből - hatszor fél órában – kikerekedik egy kreativitásról szóló kurzus, ami egyben egy izgalmas Beatles-történeti anekdotagyűjtemény (nem csak rajongóknak), egy popzene-elméleti tréning (laikusoknak is), és egy érdekes bepillantás a hangszerelés titkos bugyraiba.

A beszélgetőtársak egyike a most 60 éves, nagyszakállú zenei guru, Rick Rubin, legendás, kilencszeres Grammy-díjas producer, aki olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint például a Red Hot Chili Peppers vagy a Metallica, az AC/DC, vagy Adele, Neil Diamond, Johnny Cash. Maradjunk abban, hogy amit ő nem tud a zeneiparról, a dalok megfelelő kezeléséről, az nincs. Ja, és bevallottan elvakult Beatles-rajongó.

Rick Rubin a sorozatban

Disney+ / Hulu

A másik résztvevő Paul McCartney, a Rubintól közel 20 évvel idősebb, cikkünk megjelenésekor épp a 81. születésnapját ünneplő, ma is aktív ikon, a Beatles egynegyede, a még élő beatle-k fele, a világ leggazdagabb popzenésze. A beszélgetésben ő az, aki beavatja a Rubint (és minket nézőket) néhány dal születésébe, a Beatles történetének eddig talán nem ismert részleteibe, aki időnként maga is rácsodálkozik egyik-másik dal részleteire.

„Ez nagyszerű, még a végén Beatles-rajongó leszek”

– mondja egy ízben, amikor Rubin rámutat, milyen kreatív megoldásokkal dolgoztak annak idején valamelyik dalon.

A sorozat leginkább egyébként erről a kreativitásról, és annak kiéléséről szól. Számos alkalommal hangsúlyozza McCartney, hogy annak idején a producerük, George Martin mindent megtett azért, hogy szabadon szárnyalhasson a Fab Four tagjainak képzelete, hogy kipróbálhassanak bármilyen őrültnek hangzó ötletet, hogy feszegessék a határokat, hogy nyugodtan hibázzanak is akár.

„Megvolt a szabadságunk, szórakozhattunk.”

Úgy tűnik, hogy a zseniális dalszerzői teljesítmények (továbbá a kezdeti években a sokezer órányi, klubokban, báltermekben való koncertezés közben szerzett rutin) mellett ez tette naggyá a Beatlest. Tényleg megvolt a lehetőségük, hogy minden ötletüket megvalósítsák.

Disney+ / Hulu

Az jut eszébe a nézőnek, hogy a ma divatos méregdrága kreativitás tréningek és könyvek pont arról szólnak, mint amiről ez a lovaggá ütött basszusgitáros-zongorista-énekes mesél. Nekik megadatott, hogy évekig optimális körülmények között dolgozzanak. Így születhetett meg a popzene azóta is legfontosabbnak tartott életműve.

Döntő részben a sorozatban a Beatlesről van szó, de egy-két dal erejéig érintik a poszt-Beatles korszakot is, például a Wings nevű zenekart vagy szólókarriert. („Egyszer megkérdezték: nincs kedved egy James Bond-dalt írni? Szombaton elolvastam a könyvet, vasárnap megírtam a Live And Let Die-t.”)

Ha egy olyan gitárszólót találtak ki, aminek egy részét George Harrison nem tudta lejátszani, akkor felesebességgel, egy oktávval lejjebb gitározta fel, amit aztán felgyorsítottak az eredeti tempóra (Hard Day’s Night).

Ha az ezüst kalapácsról szóló dalban kovács-üllő koppanásra volt szükség, akkor szereztek egy valódi, nehéz, öntöttvas üllőt, amit becipeltek az Abbey Road Stúdióba a felvételre (Maxwell's Silver Hammer). Ha épp ott dolgozott az akkor úttörő hangszernek tekintett, róla elnevezett szintetizátorával Robert Moog, akkor kölcsönkérték a hangszerét valamelyik dalhoz (többhöz is, például ehhez). És így tovább. McCartney az egész szabad alkotói folyamatra így emlékszik:

„mintha kutatók lettünk volna egy laboratóriumban”.

Ül a két férfi egy sötét teremben egy keverőpultnál, és néhány hangszerrel körülvéve és beszélget. Elsősorban a dalok görgetik tovább a témákat. A jól ismert Beatles-dalok, amiknek egyes sávjait kiemelik vagy lehalkítják, és ezzel újabb és újabb rétegeit fedik fel. Rubin egy-egy basszusgitárfutamra, dobtémára, vagy vokál szólamra rá-rácsodálkozik, milyen fantasztikus, McCartney pedig elmagyarázza, hogyan emlékszik a felvételre. (Időnként azért ő maga is rácsodálkozik egyes részletekre.) Nézőként pedig biztos, hogy végig ámulunk a jól ismert számokon, hogy azokban milyen kis finomságokat csempésztek az alkotók, amik soha nem tűntek fel eddig.

Disney+ / Hulu

Tanulságos az a rész, amikor Rubin például a While My Guitar Gently Weeps című dalt boncolgatja (amelybe Eric Clapton is beszállt szólózni), és kiderül, annak a derűs, kellemes, dallamos gitár és énekszólamára McCartney zörgő, fenyegető basszust játszott fel. "Szinte olyan, mintha két dal lenne, és egyszerre történne meg" – csodálkozik rá Rubin.

Ez a feszültség a két fő szerző, John Lennon és Paul McCartney között is tapasztalható volt végig. És ez is egy kifejezetten kreatív feszültség volt. "Azt hittem, hogy minden embernek szerető családja van, ahol mindenki kedves volt a másikhoz" – mondja McCartney. Lennon viszont széthullott családban nőtt fel, és ez meg is határozta a cinikus és állandóan védekező személyiségét. Rengeteg dalt írtak együtt, főleg a kezdeti időkben.

„Egyre jobb lesz" – volt McCartney jellemző hozzáállása. „Rosszabb már nem lehet" - vágott vissza Lennon.

Mindez a dalszövegekben is tetten érhető: az optimista sorokhoz Lennon mindig hozzátett valami cinikus fordulatot.

Természetesen a visszaemlékezésekbe belekeveredik egy csomó anekdota, apró mazsola, amiket nem biztos, hogy tudtak a legnagyobb Beatles-rajongók sem. Például, hogy a Dear Prudence című dalt Mia Farrow nővére ihlette, aki a szomszéd faházban lakott, amikor elvonultak az akkor már bőven világhírű zenészek, és nem akart kijönni a házból. Vagy, hogy a Beatles csúcsművének tekintett Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band címadása konkrétan egy elhalláson alapult. Egy repülőúti ebédnél kért sót és borsot („salt and pepper”) az egyik road, ezt úgy értették először, hogy „Sergant Pepper”, és gondolták, milyen jópofa lenne erre a karakterre felhúzni az albumot. (Az albumot, amit a nagy tengerentúli rivális, a Beach Boys Pet Sounds című lemeze inspirált, és amit Lennonék felül akartak múlni. És amely dalt két nappal a megjelenése után már Jimi Hendrix műsorra is tűzött egy koncerten.) A Penny Lane-ben pedig azért van pikolótrombita, mert McCartney a felvétel előtti este a tévében Bach Brandenburgi versenyműveit nézte és ott feltűnt neki ez a fura hangszer.

Sokat mesél a dalok születéséről McCartney. A legnagyobb slágerének, a világ legnépszerűbb és legtöbbet feldolgozott dalának, a Yesterday-nek a születését például egyfajta varázslatnak nevezi. Ő maga sem akarta elhinni, hogy egy reggel valaki úgy ébredjen, hogy megálmodjon egy ilyen dalt, pedig neki ott volt a fejében készen. Gyorsan zongorához ült, lejátszotta, hogy el ne felejtse, aztán átírta gitárra („zongorát mégsem vihettem magammal”), hogy megmutathassa Lennonnak, továbbá az apjának és a George Martinnak is, mert azt hitte, ez valami régi szám, ami csak felbukkant az emlékeiből. Mindenkitől kérdezte, mi is ez. Sokáig bizonygatta neki mindenki, hogy ez egy új szerzemény.

És így tovább.

Disney+ / Hulu

Két ember beszélget, miközben zenét hallgat. Közben feltárul egy korszak, feltárul, mi az, amitől utat törhet a tehetség. Megtudjuk, hogy nőtt fel McCartney, hogy lett a családi ünnepek zongoristája az apja után, megtudjuk, kik inspirálták a Beatles-t, és mi volt az oka és mit érzett McCartney a zenekar felbomlásakor (dühös volt). Elmagyarázzák, mitől volt különleges Ringo Starr dobolása vagy George Harrison gitárjátéka, nagyon sokat bemutatnak a abból, hogy dolgoztak a stúdióban (a legendás Abbey Road Stúdióban, ami a kor legjobb stúdiója volt, és ahol ők bármit megtehettek), vagy hogy miért is várt nagyon tudatosan a már egyébként elég népszerű Beatles az amerikai úttal sokáig.

Csak ámulunk hat részen keresztül, és várjuk a folytatást. Van még ott, ahonnan ez jött. Be tud még mutatni Rubin egy csomó részletet a Beatles-életműből.