Én az a lány vagyok, akinek nagy a szíve, de azért tud geci is lenni!

Akárhányszor hangzik el Nóri mondata a Katona József Színház Sufnijában a próbák alatt, mindig nagy a nevetés: a lányok jól ismerik Nórit és a nagy szívét. Most már nemcsak azok, akik hozzá hasonlóan az intézetből jöttek, de azok is, akik kintiek.

Mert ez a Behívó új munkabemutatója: a Katona színházi nevelési programjában már másodszor dolgozik együtt Vági Eszter színházpedagógus csapata a Rákospalotai Leánynevelő Intézettel, május közepén pedig szűk, szakmai közönségnek meg is mutatták egy szeletét annak, ahová kilenc hónap közös munka után eljutottak.

Szokodi Bea

„Én legelsőnek nem mertem elmondani bizalmas dolgokat magamról, mert féltem, hogy mit gondolnak: kimennek, és akkor majd mit beszélnek rólunk, hogy intézetisek vagyunk meg ilyenek. Amikor máskor kint voltunk, sokszor elítéltek minket érte, ezért inkább nem is szoktunk külsős emberekkel beszélgetni. Pedig ők se különbek nálunk semmivel!” – mondja Cintia, a program – és a munkabemutató – egyik szereplője a közös munka kezdetéről. „Aztán amikor telt az idő, rájöttem, hogy igazából ők nem a rosszat akarják nekünk, és éppen segítenek nekünk ezzel, hogy ők bejárnak hozzánk.”

Pedig Cintia azt is elárulja: „Én a legelejétől azt gondoltam, hogy végig rossz és unalmas lesz, meg nem lesznek olyan emberek, akiket közel tudunk engedni magunkhoz, úgyhogy úgy álltam hozzá, hogy beleszarok az egészbe, és nem fogok semmit csinálni. És ezt éreztettem is, nem hallgattam meg őket, nem figyeltem, amit mondtak, annak az ellenkezőjét csináltam. Amikor kérdezték, hogy hívnak, azt mondtam: ahogy téged nem!”

A csillogás a szemben

„A rákospalotai intézet jó szellemiségű hely” – fogalmaz Vági Eszter. Voltak már korábbi együttműködések a Katona és az intézet között, és ezek jól sikerültek, így belevágtak újra. Az intézetbe többféleképp kerülhetnek fiatalkorú lányok: vannak előzetes letartóztatásban lévők, de ők ítélethirdetésig nem vehetnek részt külső programokon, vannak olyanok, akiknek már kihirdették az ítéletét, hogy mennyi időt kell javítóintézetben tölteniük, de a többség az Országos Gyermekvédelmi Szakértői Bizottság vizsgálata után kerül be a speciális gyerekotthonba, kiemelve korábbi, problémás környezetéből. Az intézet vezetése pedig nyitott mindenféle, többek között művészetterápiás nevelési módszerekre is.

„Én nagyon hiszek abban, hogy a színház és a színházi eszközök használata felszabadítóan tud hatni bárkire” – mondja Vági Eszter. „Persze az emberben ott van a vágy, hogy segítsen, hogy mindent jobbá tegyen; nem akarok hazudni, ez bennem is megvan, de ezt muszáj elengedni, mert különben állandóan azzal szembesülünk, hogy ezért vagy amazért úgysem sikerülhet. Nemhogy egy ilyen programnak, de még az intézetnek sem tud teljes körű hatása lenni arra, hogy később kivel mi történik, hogyan alakul az élete. De ha születik egy-két olyan kapcsolat, ami tovább tud élni, az már jó.”

Szokodi Bea

Vági beszámol néhány jó emlékről is, amikor úgy érezte, tud hatása lenni egy ilyen együttműködésnek: „Volt, hogy egy veszekedés során az egyik lány nagyon megsértődött, tulajdonképpen jogosan, bár azért kicsit túl volt dramatizálva a helyzet. Már ahhoz is közel jutott, hogy bedobja a törölközőt, de leültem vele, a szemébe néztem, és azt mondtam: figyelj, igazad van, hogy megharagudtál a másikra, de most fókuszáljunk arra, hogy ügyes vagy, hogy jól csinálod, hogy írtál egy dalt, írtál szöveget, vicces vagy, jó rád nézni, engedjük ezt most el. És miközben másfél percet beszélgettünk, láttam, ahogy visszatér a szemébe a csillogás, és elkezd újra mosolyogni, aztán felállt, hogy jó, menjünk, csináljuk. És ha vannak ilyen helyzetek, amikor tudjuk tudatosítani valakiben, hogy ő értékes, hogy megvannak a különlegességei, az egyedisége, és erre még öt-tíz-negyven ember is kíváncsi, az iszonyatosan sokat számít. Ez minden emberre igaz, de ők ráadásul már egészen kiskoruk óta rengeteg olyan élménnyel szembesültek, amikor ennek az ellenkezőjét kapták.”

Mire képes a hangjával

De a munkában nem csak a „bentiek” vettek részt: a Behívó mint színházi program meghirdette a lehetőséget mindenkinek, akit érdekelt a projekt. És a jelentkezők minden tekintetben széles körből érkeztek: egyetemi hallgatótól nagymamáig, művészeti területen dolgozótól szociológuson át jogászig. A kilenc hónap alatt a résztvevők rengeteget beszélgettek, játékokat játszottak, megosztották egymással a saját történeteiteket családról, a benti életről, párkapcsolatokról, egymáshoz való viszonyokról, alkoholról, drogról, a benti élet szabályairól. „Fontos volt, hogy az hangozzon el aztán a színpadon, ami mindenkinek oké: nem volt arról szó, hogy amit megbeszéltünk, az márpedig mindenképp kell. Ha nem akartak valamit, akkor nem kellett” – mondja a Katona József Színház próbafolyamatban végig szereplő színésze, Vizi Dávid. Hozzáteszi: épp ez volt az egyik záloga annak, hogy a „bentiek” lassan elfogadták a jelenlétüket:

Egy idő után nem érezték úgy, hogy mi csak a katasztrófaturizmus miatt járunk be hozzájuk, sopánkodni, hogy milyen rossz nekik.

Sőt, még az sem volt kőbe vésve, hogy egyáltalán lesz munkabemutató, maga a folyamat volt a lényeg. „Az együttlét, a beszélgetések fontosabbak voltak, és volt is olyan pont, ahol alakulhatott volna úgy, hogy azt mondják, inkább befelé fókuszáljunk, ne kifelé, és ez is teljesen rendben lett volna” – mondja Vági Eszter. „De ezeknek a lányoknak sokszor volt az életben olyan tapasztalatuk, hogy belekezdtek valamibe, de nem vitték végig, vagy mert ők maguk adták fel, vagy mert úgy változtak meg a körülményeik, ami miatt nem volt rá lehetőségük. Ezért extrán fontos volt nekik, hogy ezt, amibe kőkeményen beletették magukat, végigvigyék.”

Szokodi Bea

„Nehéz volt magamról beszélni, hogy honnan kerültem ide, mi volt a családi gondom-bajom, amikor ezt kellett, akkor azért nyögtem egy kicsit. Nem szeretek a múltamról beszélni, nagyon szegény családból származom” – mondja Virág, az egyik résztvevő. Ő úgy fogalmaz: az eleje, a beszélgetések unalmasak voltak, de aztán „elkezdtünk mindenféle hülyeséget csinálni, játszani, táncolni, akkor nagyon belerázódtam, és elkezdett belém jönni az izgalom. Azért vagyok most is így felpörögve” – mondja az első nyilvános bemutató előtt pár órával a Katonában. Mert előző nap már eljátszották a munkabemutatót a nevelőintézetben is. „De hiába ismertem ott mindenkit, akkor is bennem volt az izgalom. Mikor izgulok, nagyon nehéz kihozni belőlem, hogy énekeljek. Eszter rám is szólt, amikor elkezdtem, hogy erősebben, hangosabban. Mondtam neki, Eszter, én hangosan énekelek! Annyira izgalomban voltam, hogy nem vettem észre magamon” – nevet Virág.

Azért elmondja azt is, ezzel együtt is jó élmény volt az első előadás: „Nagyon jó volt az az erős taps, attól olyan magabiztosnak éreztem magam, hogy na jó, ettől nem kell félnem, hiába lesz ma itt ötven ember is. Amikor énekelnem kell, gondolok valakire, aki nagyon szeretek: az apukámra. Pedig ha nincs közönség, tényleg nagyon hangosan énekelek!” Ezek után különösen szép pillanata az estének, amikor a bemutató utáni közönségtalálkozón az egyik néző épp azt emeli ki: „Az volt a legjobb pillanat, amikor az egyik lány nevetőgörcsöt kapott, de aztán mégis elkezdett énekelni. És látszott, hogy nincs is tisztában vele, mire képes a hangjával.”

Miközben az összerázódás persze a „másik oldalon” sem volt magától értetődő: „Eleinte nagyon tartottunk attól, hogy minden mondatunk úgy fog tűnni, mintha akarnánk tőlük valamit, ráadásul nem is akartunk direktben rákérdezni, hogy te miért vagy bent, mit csináltál, mi a történeted. Így sokszor inkább nem is mertünk kérdezni semmit, csak ha ők mondtak valamit, óvatosan visszakérdeztünk egy-egy szóra” – emlékszik vissza Anna, aki a szociológia szakos diplomáját egyébként a Rákospalotai Leánynevelő Intézetről írta. „Mondjuk téged kedveltelek az elejétől fogva, mert olyan aranyos vagy” – nyugtatja meg Cintia. Nóri hozzáteszi: „Ja, pár embert meg tudtunk szeretni.”

Szokodi Bea

„Meg vannak szokva"

A jelentkezők válogatásakor egyetlen fix szabály volt: hogy ezúttal csak nőket várnak a programba. „Azt hiszem, arra nem lettünk volna felkészülve, hogy beállítsunk nyolc-kilenc snájdig fiúval a lányok közé” – nevet Vági Eszter. „Persze a nevelők és munkatársak között is vannak férfiak, így az nem volt probléma, hogy ha úgy adódik, a Katonából férfi színész is jöhet.” (A benti lányok közül egyébként sokan tartották nagy élménynek azt, hogy egy elismert színésszel találkozhattak, sőt tegeződtek és együtt is dolgoztak.)

Vizi Dávid pedig már korábban is érdeklődött a közösségi színház és a drámapedagógia iránt, így szívesen részt vett ebben a folyamatban is. „Persze, nehéz volt pasiként megszólalnom a sok lány között. Egyszerűen más decibelen megy a beszélgetés, nagyon izgultam, ha megszólalok, az én hangom mit fog okozni a lányoknál. Befeszíti őket? Lepattan róluk? Nem lesz semmilyen hatása rájuk? De aztán pár közös játék után éreztem, hogy ha a kommunikáció tiszta, mindent pontosan értenek” – magyarázza a színész. „Szerintem eleinte próbáltak rájönni, hogy milyen fiú vagyok, próbáltak kihozni a komfortzónámból, hecceltek, volt, hogy furán egymásra néztek, ha megszólaltam, vagy volt egy-egy fura félmondatuk, de ezt meg kellett tanulnom kizárni. Aztán eljutottunk egy olyan pontra, ahol már nem számított többé, mert igazi közös munka alakult ki.”

Vizi Dávid úgy érzi, az igazi változás a legintenzívebb utolsó tíz napban történt a munkában: addig hetente egyszer dolgoztak együtt, onnantól már mindennap. „Hirtelen leomlottak a hierarchiák, mindenki partner lett, és elkezdett egymásra figyelni.

Azt hiszem, elértük, hogy a lányok megérezzék a közösség erejét.

Az én életemben is voltak olyan találkozások, amelyek rövid ideig tartottak, de ha visszagondolok rá, mégis jelentősnek érződik. Nagyon remélem, hogy ők is így gondolnak majd vissza erre.”

Szokodi Bea

Az előadás persze nagy siker. Elsősorban a „benti” lányok élettapasztalataiból mutat meg pillanatokat, de a felvetett témákra – menekülés, szabadság, család – a „kintiek” történetei, vallomásai is csatlakoznak, de hangfelvételről még egy nevelő is jelen van, aki elmond egy történetet egy lányról, aki nem akart – ahogy bent mondják: – szabadulni, hiszen úgy érezte, az igazi családja odabent van. Ő azt szerette volna, ha építenek neki egy kis házat valahol az intézet kertjében, és ott élhet tovább.

A folyamatnak most valóban vége, bár a következő színházi évadban is lesz közös munka – de addigra már sokan szabadulnak. „Ez szar, mert ők már meg vannak szokva” – fogalmaz Cintia. „Tegnap is éreztem, hogy már közelebb van az az idő, amikor elmennek. Fura lesz, hogy megint azokat embereket veszítjük el, akik közel kerültek hozzánk bent, és tudtunk rájuk számítani. Ez rossz nagyon.”

De azért megérte? – kérdezem. „Há’ hogyne má’!” – vágják rá kórusban. Az egyik szereplő, Dominika, aki a büntetését tölti bent, szintén azt mondja: ő még részt vesz majd a következő munkafolyamatban is, de a bemutatóra már nem tud eljönni, mert addigra szabadul, és nagyon messze lakik. Azt kérdezem tőle, azért ezt nem sajnálja, ugye?

Hát nem! Csak egy kicsit.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: