Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Meglepő ötletnek tűnt épp az Aranyoskám című filmből készíteni színpadi musicalt, de az alkotók mesterien kikerülték az összes csapdát. A Madách Színház új bemutatójának sikere garantált és megérdemelt.
A legjobb védekezés a támadás, avagy mit csináljunk, ha úgy elment az idő valami felett, hogy már nem lehetne elővenni, de mi mégis elő szeretnénk venni? Hát írjuk át, hogy pont arról szóljon, ami miatt már nem komilfó!
Ez a mesteri gondolat járhatott Robert Horn és David Yazbek fejében, amikor három és fél évtizeddel a film bemutatása után színpadi musicaladaptációt készítettek az Aranyoskám című, 10 Oscar-díjra jelölt mozifilmből. Abból, amelyben Dustin Hoffman női ruhába bújik, mert férfi színészként annyira kiállhatatlan, hogy senki nem hajlandó már munkát adni neki, de színésznőként talán még van esélye érvényesülni, és valóban: megkap egy női szerepet egy szappanoperában, és híres színésznő lesz belőle, aminek vélhetően mindenki nagyon örülne, aki valóban nő, neki azonban érthető módon elég sok problémát okoz.
Hát ma, amikor végre elkezdte megérteni a társadalomnak legalább egy része, mit is jelent transzneműnek lenni, mennyi tragédiával, szenvedéssel és kirekesztéssel jár másmilyen nemmel azonosulni, mint amilyen testben születtünk; amikor mindenféle kisebbség végre úgy érzi, már kikövetelheti, hogy egyenrangúként kezeljék, akkor – mondanák sokan – egy ilyen musicalnek semmiféle létjogosultsága nem lehet. Méghozzá azért, mivel a humor forrása nem más, mint hogy a társadalom privilegizált és többségi tagja női ruhába bújik csak azért, hogy még jobb élete legyen, és azért kell vele együttérezni, mert túl jól sikerül a terve. (Nem, természetesen nem ez az Aranyoskám egyetlen olvasata, és még azt sem akarom mondani, hogy feltétlenül érvényes olvasat lenne, de hogy ezrek gondolnák így, ha ma mutatnák be azt a filmet, az biztos. Kezdve a producerekkel, akik emiatt eleve be se mutatnák.)
Úgyhogy Robert Horn, a szövegkönyv írója egy huszárvágással megoldotta a problémát, és elébe ment a kritikáknak.
Pont most, mikor a nők kétségbeesetten igyekeznek visszaszerezni a hatalmat a férfiak alsógatyájából, van pofád ahhoz, hogy nőnek álcázva lenyúld egy nő munkáját? Ráadásul egy megalázó női gázsiért!
– ez a főszereplő lakótársának egyik első reakciója a helyzetre a darabban, és ebben a két mondatban minden benne van. A korszellem leképezése, egyúttal adekvát reakció a korszellemre, ráadásul iróniába, egy kicsit fekete humorba csomagolva, hogy az egész azonnal kevésbé legyen komolyan vehető, hiszen az utolsó mondat azt jelenti: „Értjük és látjuk a problémát, épp ezért röhögünk rajta!”
Ráadásul az alkotók mindezt a közönség tűréshatárának ismeretében csinálják, azaz pontosan tudják, hogy finoman szólva sem csak emberi jogvédők és genderszakértők ülnek majd a nézőtéren. Így a musicalnek ez a rétege semmivel nem fajsúlyosabb, mint bármi, amiből humort lehet lecsapolni: aki akarja, meghallja, akit pedig nem érdekel, egyszerűen csak nevet pár jó viccen a témában. Profi stratégia, annyira, hogy az ember szinte el is felejt gondolkodni azon, hogy egyébként tényleg van-e létjogosultsága 2022-ben egy előadásnak, amiben egy női ruhába bújt férfin nevetünk. Igaz: ha megvettük a színházjegyet, akkor azt mondtuk, hogy van, ha meg nem, végül is mindegy.
És még arról sincs szó, hogy a színházi írók annyira átírták volna a film sztoriját emiatt. Ugyanis nem emiatt írták át: az Aranyoskám című színházi musical csakis az alapszituációt és a neveket vette át a filmből, de talán nincs egyetlen mondat sem, ami szó szerint ugyanúgy elhangzana a filmben és a színpadon. Részben persze a már emlegetett korszellem miatt: találó különbség például, hogy míg az 1982-es filmben a felmerülő leszbikus szerelmi szálra egyértelmű válasz volt, hogy na még mit nem, addig itt már az jelenti a problémát, hogy az igazi nő egyébként még benne is lenne, hiszen annyira megszerette a főszereplőt. (Ehhez a jelenethez fűződik a darab egyik zseniális poénja: „Én nem vagyok leszbikus”, mondja a magát nőnek tettető férfi. „Én sem.” „De te még lehetsz!”)
Ráadásul már csak azért sem kellett a fentiek miatt átírni a darabot, mert azért az eredeti film is kifejezetten progresszív témákról szól (már ha hajlandóak vagyunk a politikai korrektséget hiányoló olvasat mellett másmilyen szemmel is ránézni):
a történet gyakorlatilag szó szerint mutatja meg, milyen is egy nő cipőjében járni.
Michael a végén ki is mondja, férfiként sosem viselkedett olyan tiszteletteljesen a nőkkel, mint nőként, azaz a női ruhák valójában nemcsak a röhögésre voltak jók, de arra is, hogy egy férfi is megtapasztalja, milyen viselkedéstípusokkal kell szembesülnie a nőknek minden áldott nap. Ráadásul mindezt már harmincöt évvel a #metoo előtt is nem véletlenül a művészeti közegben helyezték el a forgatókönyvírók, ahol rendezők veszik természetesnek, hogy nyomulnak a fiatal színésznőkre, akikkel úgy beszélnek, mint a kocsis a lovával, és ahol az idős férfi színészeknek joguk van maguknak minden női szereplővel csókjelenetet kérni a szappanopera-írótól, a fenékre csapkodás meg szinte az elbúcsúzás egyik formája. De nem is ez, a különféle zaklatási módok jelentik a történet alapját (amelyeket persze a musical okosan lefordít a #metoo utáni korra), hanem egyszerűen a férfiak és nők társadalmi helyzete közötti különbségek, és a ráébredés arra, hogy ez így nem oké sem emberileg, sem a nagy egészet nézve.
Szóval a Madách Színház bemutatója nem egy elavult, gatyaletolós (szoknyafelhúzós) komédia, inkább a mai Magyarországon már-már bátornak is tekinthető hozzászólás a gendertémához,
alaposan elrejtve hatszázhúsz poén és huszonnégy dal között, hogy azért senkinek se feküdje meg a gyomrát.
Igaz, ami igaz, a musical leggyengébb eleme épp a musicalsége: nem igazán győz meg arról sem a dalok tartalma, sem David Yazbek zenéje, hogy a művészi önkifejezés miatt volt elkerülhetetlen a film átzenésítése, nem pedig pusztán a műfajjal együtt járó nagyobb jegyeladási potenciál miatt. Nem arról van szó, hogy bármi gond lenne a dalokkal, hiszen üzemszerűen meg vannak írva, és üzemszerűen hozzák az üzemszerű szórakoztatási indexet. De azért ha ennyiszer kell leírni egy mondatban az üzemszerű szót, az általában nem az őszinte elragadtatás miatt van. Legalább Oberfrank Péter karmester olyan energikusan vezényel, hogy az az előadás ritmusának mindenképp jót tesz a zene, és arra is örömteli rácsodálkozni, mennyivel lendületesebbek, életszerűbbek és nyelvtanilag is mennyivel értelmesebbek Bárány Ferenc és Puller István dalszövegfordításai, mint a magyar zenés színház elmúlt évtizedeinek sok darabja.
A lendület egyébként is jó szó, ha az ember visszagondol a Madách Színház előadására: Szirtes Tamás rendező remekül érzi, mikor lehet átrobogni két percen belül tíz poénon, mikor kell időt szánni a gegekre, mikor érdemes kicsit lejjebb venni a sebességből az egy-egy komolyabb hangvételű jelenet alatt. Talán csak egyszer-kétszer érződik elnyújtottnak pár szituáció, például azoknál a többinél gyengébb vicceknél, amikor a nőből férfivá öltözés idejét kell kitölteni valamivel. Szirtes, ahogy általában, most is profi gépezetet működtet – ideértve Rózsa István funkcionális, de azért szerethető díszletelemeinek mozgatását is –, ahol az olajozott működés azért még nem nyomja el az életszagot.
Az előadást főszerepét három színész játssza váltásban, és a többit is kettő-kettő, így szinte nincs két ugyanolyan előadás, és nyilván nagyban befolyásolja az élményt, kinek kit dob ki a gép az adott estére, ahogy a kritikus is csak a szóba jöhető lehetőségek apró részéről tud értekezni. Mindenesetre Serbán Attila a saját estéin egy maratonfutó teherbírásával viszi a vállán az előadást, egyfelől a remek poénok tökéletes időzítésén munkálkodva jelentős eredménnyel, másfelől átélhetővé téve mindazt, amit a humor mellett érdemes átélni. Michaelje egy nagyra nőtt, tudálékos kisfiú, aki mindenről elhiszi, hogy sikerülni fog neki, akkor is, ha az nyilvánvalóan esélytelen, legyen szó a világon bármilyen szerepről vagy egy totálisan összekuszált szerelmi élet kézbentartásáról. Dorothyja pedig karakán és karót nyelt angolkisasszony, Stephen King Annie Wilkes-ának vígjátéki verziója: Serbán úgy játssza el a férfit és a nőt, hogy tökéletesen felismerhető legyenek mindkettőben ugyanazok az alapvető jellemvonások, egyúttal ezekre, és nem a szituációban rejlő komikumra helyezi a hangsúlyt, hiszen tudja, hogy az úgyis ott lesz, ha viszont túlhangsúlyozná, harsánnyá válna.
Simon Boglárka a női főszerepben azzal egészíti ki partnerét, hogy szinte a teljes ellentétét játssza el: egy nyíltszívű, nyitott könyvként olvasható és könnyen szerethető embert, akiben az a megejtő, amilyen természetességgel fogadja el az érzelmeit egy tettetésre épülő világban. Hajdú Steve a főszereplő lakótársaként vérbeli komikus, pontosabban inkább egyfajta sajátos szomorúbohóc, aki attól vicces, hogy bár tökéletesen tisztában saját számtalan rossz tulajdonságával, ez nem tartja vissza attól, hogy öntelt legyen. Balla Eszter még ebben a lendkerekes komédiában is igazi örökmozgó, úgy izzik belül, hogy mindenki azt várja, mikor lobban lángra, azonban a hiphop-számoknál is gyorsabb szövegmondásra épülő dalait nem mindig tudja úgy kiénekelni, hogy azok érthetőek is legyenek. Csákányi Eszter színházi producerként kis szerepet és így kevés lehetőséget kap, de ennyi idő alatt is el tudja hitetni, hogy a visszafogott viselkedés mögött olyan múlt van, amely miatt mindenki joggal tart tőle két lépés távolságot.
Így az Aranyoskám leendő, biztosra vehető sikere maximálisan indokolt: a remek színészek megemelik a milliónyi működő poénra épülő szövegkönyvet, amelynek humorát Szirtes vérprofi porondmesterként csalogatja elő, az pedig már csak otthon, az egészbe belegondolva tárul fel, hogy valójában az egésznek még mélye is volt, nemcsak felszíne. Jót nevettünk a szoknyás-parókás férfin, de az előadás arról is mondott valamit, milyen is azoknak az élet, akik nem csak pár napra vesznek szoknyát.
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Mi sül ki abból, ha melegek és transzvesztiták éltetik Hitlert?
