Pénteken délután 5 körül szól a telefonom: „Iván, másfél óra múlva interjúzol Alfie Templemannel!”

Mindent elhajítok, mozgósítom a helyszíni fotósunkat, a rohanásban pedig valamit összepötyögök a telefonomon témák gyanánt. Alfie Templeman ugyanis nagyon érdekes figura, de ha 8-10 percet kapsz beszélgetni, nagyon bele kell találni, mit akarsz hallani tőle, ha nem a klisé érdekel: a 19 éves brit indie-pop énekes négy éve zenél, és karrieríve nagyon bíztató pontján csípem el, ugyanis idén turnézza először körbe Európát, és mostanság kezdett el a mainstreamben is feltűnni – legutóbb például a silverstone-i F1-es verseny záróbuliján játszott. Az ízlés szubjektív, de érdemes belehallgatni – elképesztően könnyen fogyasztható, mégsem közhelyes rádiózenét játszik.

Nyílik tehát a backstage kerítése, azonban az öltözőjében flegmán cigizgető wunderkind helyett az fogad minket, hogy Templeman (tényleg ez a vezetékneve, művésznévvel születni jó dolog) a Freedome nagysátor melletti kerítésen kikukucskálva beszélget a rajongóival. És nem csak a szia, puszi, itt a szelfid meg az autogramod interakciókról beszélünk – akad olyan, aki többet dumál vele, mint amennyi idő nekünk jut.

Túry Gergely

Így megy ez 30-40 percen keresztül – és mint kiderül, nem csak most. Amíg várakozunk, Templeman édesapja és turnémenedzsere jön oda hozzánk, és mutogatja büszkén a képeket: a korábban említett Silverstone-tól kezdve a tavaly őszi Dürer Kertes fellépésen át a párizsi nagykoncertig minden dokumentálva van, és megerősíti, hogy a sajtósok lassan kezdik megszokni a várakozást, a fia ugyanis minden koncert után addig marad, amíg az összes rajongójával beszélgetni tud. Nemrégiben egy dedikálásról este 9-kor kellett volna elindulniuk, de éjfélkor még mindig ott voltak. „Ő egy ilyen srác, én sem értem néha” – mondja édesapja fáradtan és, hozzánk hasonlóan, fogyatkozó türelemmel; hajnal háromkor indultak Angliából a délutáni budapesti koncertre.

Eleinte még gyanús volt, hogy ez egy remek PR-stunt, hogy ha majd nagyszínpados sztár lesz belőle, ezek a kedves sztorik, ne a tinédzserkori bulik legyenek a címlapon. Aztán a sor elfogy, a srác pedig ugyanazzal az energiával jön be az öltözőbe, ahogyan a rajongóit is fogadta: mindenkinek bemutatkozik, megkínál minket sörrel, leveti magát egy székre, rádől az asztalra, és elkezdünk beszélgetni. Kezdve azzal, hogy bocsánatot kér a várakozásért, de a Dürerben még (emlékszik a helyszínre) nem voltak ennyien, és minden rajongóval találkozni akart.

Túry Gergely

Az egyórás koncertidőbe 14 dalt sikerült belezsúfolnia – talán nem is véletlen, hogy amikor azt kérdezem, hogyan foglalná össze egy mondatban a fellépést, kis fejtörés után úgy fogalmaz: „dugig volt tömve izgalommal. Valahogy mindig jobban megy a beszélgetés a backstage-ben, mint a színpadon, szóval végigjátszottuk.”

Túry Gergely

Templeman a koncerten és a meet-and-greeten túl is alig vesz levegőt a mondatok között. „Figyelj, ez egy szenvedély” – mondja már-már zavarba ejtő lelkesedéssel a zenéről, amit gyakorlatilag magának tanított meg. Jöttek a zsebpénzek, meg a karácsonyi borítékok, ebből lett egy gitár, idővel megy egy kis szirszar dobszerkó, „aztán jókor voltam jó helyen” – folytatja. 2018-ban kezdett el zenéket megosztani az interneten, „talán valamivel azelőtt, hogy ennyire nehézzé vált volna kitörni. Aztán kaptam egy szerződést, azóta pedig nem is tudom, megálltam-e egy pillanatra. Négy EP, egy pár album, próbáltam megmutatni, hogy ez vagyok én. Mára volt 14 dalom, nem kellett abba a cikibe kerülni, hogy ismételgetem a számokat, azon nagyon beparáztam volna” – jegyzi meg elégedetten.

„Mondjuk nem mondom, hogy ezt tudom kezelni is” – válaszol, amikor kérdőre vonom, hogy ez tök jó, de tinédzserként minden, csak nem normális. „De borzasztó fontos is erről beszélni.” Templeman nem egy interjújában tért ki arra, hogy a zenészek, pláne fiatalon, elvesztik önmagukat a sztárságban, és nekem is arról beszél, hogy a mai napig nem tudja helyre tenni a dolgot. „Egy csomó zenész a saját agyába zárkózik ilyenkor. És persze akar a franc panaszkodni, nehogy félreérts, de idén 100 show-val tervezünk, az elmúlt 10 hétben heti 3-4-szer voltam a színpadon. Ma éjjel kettőkor keltem, itt mögötted, a földön aludtam, kibaszottul elfáradtam és még el sem kezdtük. Néha sok ez az egész.”

Túry Gergely

Templemantől nem csak azért kértem interjút, mert tehetséges zenész, hanem részben az ilyen megnyilvánulásai; társadalmi szerepvállalása miatt. 2020-ban például egyike volt azon zenészeknek, akik aláírtak egy Liz Trussnak címzett levelet az LMBT-konverziós terápiák betiltása érdekében.

„Ijesztő a gondolat, hogy ő lehet a miniszterelnök” – jegyzi meg méla undorral, utalva arra, hogy Boris Johnson lemondása után a konzervatív külügyminiszter az egyik jelölt az utódlásra Rishi Sunak volt pénzügyminiszter mellett. „Érted, arról beszél, hogy a sajtjaink kétharmadát importáljuk, mondom haver, ennél jóval nagyobb bajaink vannak jelenleg, recesszióba megy az ország, de még a rohadt konverziós terápiák is működnek. Nevetséges, hogy közte és Rishi Sunak között válogathatunk, aki meg a múltkor azzal nyugtatta a kenti gazdagokat, hogy nyugi, megmarad a pénzetek. Csalódott vagyok rengeteg politikusban, és amit a toryk csinálnak, az tényleg kritikán aluli.”

Nem politizálunk tovább, de arra mégis kíváncsi vagyok, hogy míg csomó zenész igyekszik elhatárolódni a közügyektől, ő mégis megpróbálja jóra használni a platformját. „Százezren követnek Instagramon – ha már csak ennyi embernek jelzem, hogy nézzétek, itt gáz van, csináljunk ellene valamit, rögtön beljebb vagyunk.”

Van is honnan beljebb lenni: Templeman szerint amennyit köszönhet az internetnek és Angliának, annyira kettős a viszonya mindkettővel.

Az angolok utálják, ha valaki más sikeres. Ezt minden előadó tapasztalja, baromi nagy probléma a toxikus maszkulinitás. Meg ez az egész lad culture, harmincas faszik meg a pöcsségeik. Őszintén, engem ez nyomaszt, megijeszt. Kicsit hátra kéne dőlni, elengedni a dolgokat. Régen én is egy pöcs voltam, aztán idővel megtanulod, hogy semmi értelme céltalanul bántani másokat.

Túry Gergely