Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy szép lassan teljesen elveszítjük az elmélyült olvasásra való képességünket. Sőt elképzelhető, hogy a digitális olvasás térnyerésével a leegyszerűsítő, felszínes értelmezések dominálják majd a világunkat. Mindez pedig azzal járhat, hogy elesünk az olvasás egyik legnagyobb előnyétől: az empátia fejlesztésének lehetőségétől. Ez a témát körüljáró kétrészes cikkünk második része.
Azt már előző cikkünkben elkezdtük átnézni, hogy a rengeteg képernyő előtt töltött idő hogyan formálta át az olvasási szokásainkat. (Ide, vagy a lenti linkre kattintva el is olvashatja.)
Ha végleg elfelejtünk olvasni, egymást sem fogjuk már megérteni
Az új, felületes befogadással pont az olvasás lényegét veszíthetjük el. A digitális világ arra tanít minket, hogy a történetekben való elmerülés helyett csak az információkat keressük a szövegekben.
2017-ben egy átlagos amerikai napi 5,4 órán keresztül bámulta mobiltelefonja kijelzőjét, emellett pedig csupán napi 17 perce maradt arra, hogy hagyományos, papír alapú könyvet olvasson. Ez az aránytalanság elég durva, de 17 perc végül is nem tűnik olyan rossznak – az viszont már egészen sokkoló, ha azt vesszük, hogy az Egyesült Államok lakosságának 57 százaléka manapság évi egyetlen könyvet sem olvas el, és hogy a közvéleménykutató Gallup felmérése szerint 1978 és 2014 között megtriplázódott azoknak az amerikaiaknak a száma, akik egész életükben nem olvastak semmit.
Tény, hogy az Egyesült Államok ebből a szempontból szélsőséges példának számít, és (szerencsére) nem lehet az amerikai adatokat globális trendként értelmezni, de hasonlóan aggasztó jelenségeket más nemzeteknél is látni: 2008 és 2016 között a nyugati világban jelentős, 40 százalékos zuhanást lehetett tapasztalni a szépirodalmi regények eladásában. Néhány kutató úgy véli, az olvasási kedv csökkenése mögött az állhat, hogy az új, felületes olvasási szokások miatt már nemcsak az időnk, de (ha csak átmenetileg is) a képességünk is hiányzik a komplexebb szövegek befogadásához.
A fenti adatok Johann Hari (idén magyarul is megjelenő) Stolen Focus című könyvéből származnak, amelyben a szerző egy egész fejezetet szentelt megváltozott olvasási szokásaink elemzésének. Ő elég borúlátó ebben a kérdésben, szerinte szép lassan teljesen elveszítjük az elmélyült olvasásra való képességünket, amivel az olvasás egyik legnagyobb előnyétől esünk el: az empátia fejlesztésének lehetőségétől.
Több kutatás is igazolja, hogy az olvasás képes fejleszteni empátiánkat és mentalizációs képességünket – ez az a készség, amely lehetővé teszi, hogy értelmezzük mások érzelmi állapotait.
Az olvasás során fiktív karakterek bőrébe bújunk, megéljük az érzéseiket, a sajátunkétól gyakran radikálisan különböző sorstörténeteket és új nézőpontokat ismerünk meg. Ez nemcsak olvasás közben érvényesül, hanem hosszú távon is formálja együttérző képességünket.
Egy izgalmas kutatásban a kísérleti alanyoknak szépirodalmi szerzők és non-fiction írók neveit keverték ismeretlen nevek közé egy hosszú listán. A kísérletben résztvevőknek először be kellett karikázniuk a szépirodalmi szerzők nevét, majd külön megjelölni az ismeretterjesztő kötetek szerzőit is. Ezek után két további tesztet kaptak: az egyik egy autizmus diagnosztizálásához használt vizsgálat volt – itt szempárokról készült közelik alapján kell meghatározni az illető érzelmi állapotát. A második tesztben különböző szituációkról készült felvételeket kellett nézniük: például két férfiról, aki egy squash mérkőzés után beszélget. Itt azt kellett megtippelniük, vajon milyen interakció zajlik a szereplők között, hogyan érzik magukat, milyen viszonyban lehetnek egymással. Ez alapján mérték, mennyire jók a vizsgálati személyek mások érzelmi állapotainak olvasásában. Kiderült, hogy azok, akik több szépirodalmi szerzőt ismertek fel (vagyis több fikciót olvasnak), sokkal jobban teljesítettek az utóbbi két tesztben.
Erre a mechanizmusra már külön terápiás módszer is épít: ez a biblioterápia, vagy irodalomterápia. Ez a főleg csoportban alkalmazott művészetterápiás módszer egyrészt a szépirodalmi művek élményszintű feldolgozásával, másrészt egyéni szövegalkotással, írásgyakorlatokkal segíti a klienseket az elakadásaik megoldásában. Béres Judit, a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnöke szerint a közös olvasás „segít a résztvevőknek ráismerni a szöveg kapcsán felmerülő saját érintettségükre, projekciós felületet kínál érzelmeik és gondolataik kivetítésére.“ A szakember gyorsan leszögezi, ez olyan embereknél is működhet, akik alapvetően nem olvasnak sokat, sőt sokan épp az irodalomterápiás foglalkozásokon jönnek rá, milyen segítő forrás lehet az olvasás. „Bár valóban az olvasásból indulunk ki, olyan szövegeket hozunk, amelyek megérintik, megszólítják a klienst, így egy ponton elindul egy személyes síkú beszélgetés, amelyben már nem annyira az irodalmi műről, hanem a személyről, az ő problémáiról van szó.“
Béres szerint ez a módszer elsősorban az empátia, a mentalizációs és szociális készségek fejlesztésében lehet hatékony, főként azáltal, hogy az olvasmányokban megismerhetünk olyan emberi működéseket, amelyek tágítják a világlátásunkat.
Ehhez a bevonódáshoz persze elengedhetetlen a koncentrált, lassú olvasás – Béres szerint épp ezért az irodalomterápia jó módja lehet a figyelmünk fejlesztésének is. Ő egyébként úgy látja, a digitális bennszülötteknek bélyegzett fiatalabb generáció tagjainak nagyon is van igényük erre az elmélyülésre, és azt is kiemeli, az irodalomterápia kifejezetten jól működhet a kamaszok körében. „Én úgy látom, sokszor alábecsüljük a fiatalok képességeit. A biblioterápiás alkalmakon látszik, hogy nagyon is oda tudnak figyelni egymásra, nagy élmény nekik, hogy elmondhatják a problémáikat, és meghallgatják őket. Tény persze, hogy velük szinte sosem nagyregényekkel dolgozunk, hanem általában rövidebb szövegekkel, novellákkal, versekkel, dalszövegekkel.“
Béres szerint nagyon fontos, hogy a fiataloknak olyan szövegeket kínáljunk, amelyekben személyesen érintettek, hiszen így sokkal szívesebben olvasnak majd: ő ezért válogat mindig kortárs gyerek- és ifjúsági szerzőktől ebben a korcsoportban. A szakember azt látja, az irodalomterápiás csoportokban a gyerekek és a felnőttek is rendre rácsodálkoznak arra, mennyire élvezetes a kortárs irodalom – szinte minden alkalommal azt látják, hogy a résztvevők elkezdik maguktól is keresni a szerzőket, akiket a csoportban megismertek, és később maguktól is többet olvasnak. Azt is hozzáteszi, a digitális térben is lehet irodalmi szövegeket olvasni, sőt fontos, hogy az ilyen tartalmak is utat találjanak az internethasználókhoz.
Csépe Valéria pszichológus, aki a kognitív pszichológia és az idegtudomány megközelítéséből, az agyi folyamatokat vizsgálva kutatja az olvasást, azt mondja, egyelőre nem igazán vizsgálták a digitális felületen keresztül olvasott irodalmi művek feldolgozását, így nem igazán tudjuk megmondani azt sem, hogy a digitális tér akadályozza-e a bevonódást. „Az is kérdés, hogy az empátia fejlődését meghatározó számos tényező közül mi az olvasási élmények szerepe. Hogy mit tekintünk felületes olvasási mintának, és mit mély olvasásnak? Mi az olvasmány, ki az olvasó, milyen életkorú, foglalkozású, tudású, és milyen eszközről beszélünk? Egy biztos, nekünk, kutatóknak rengeteg feladatunk van, hiszen hiteles adatokkal kell szolgálnunk egy aktuális és izgalmas kérdés megértését. Nem állhatunk be sem a vészharangot kongatók, sem a megalapozatlanul lelkendezők sorába.“
Az ELTE bölcsészkarán oktató Klemmné Gonda Zsuzsa, akinek egyik kutatási területe a digitális szövegek olvasási folyamata, szintén óvatosan fogalmaz, megemlítve, hogy a digitális világ nem izoláltan felelős az olvasási szokásaink átalakulásáért: leginkább felgyorsult életmódunk szorítja háttérbe az elmélyült olvasást. Az okos eszközök elterjedése és a digitalizáció térnyerése persze fontos katalizátor, de szerinte nem érdemes démonizálni sem a kütyüket, sem az internetet, az ezekhez való gyakran problémás viszonyunk ugyanis inkább csak következménye egy jóval komplexebb átalakulásnak. De az is biztos, hogy a 280 karakteres tweetek és a háromsoros „instaversek“ korában, ahol az olvasásra fordított időnket szinte teljesen kitölti az online hírfogyasztás, sokak számára sokkal nehezebb kézbe venni egy hosszabb távú elköteleződést kívánó nagyregényt.
A regény, amiért nagyon meg kell küzdeni, de annál nagyobb a katarzis a végén
Száz éves a posztmodern irodalom „mesterlemeze", az Ulysses: a könyv, amit sokan elkezdenek, de csak kevesen fejeznek be. Akik abbahagyják, azok általában élvezhetetlennek tartják, akik viszont végigolvassák, azokat beszippantja James Joyce betűről betűre szerkesztett univerzuma. Képes-e az olvasó a Netflix korában egy ekkora figyelmet igénylő regény megemésztésére? Miért érdemes nekifutni az Ulyssesnek?
Pablo Delgado, a Valenciai Egyetem pszichológia professzora azt mondja, fontos lenne, hogy a digitális eszközökön való olvasás közben tudatosan kiszűrjük a zavaró ingereket (a pop-up ablakok és értesítések letiltásával, vagy akár az internet-hozzáférés korlátozásával), és hogy újra elsajátítsuk a mély, értő olvasás technikáját. „Muszáj megtanítanunk az embereket a komplex szövegek befogadására és értelmezésére, a digitális térben való hatékony, forráskritikus tájékozódásra, hiszen a digitalizációt úgysem tudjuk megállítani“ – magyarázza a professzor. (Delgado 2018-ban a kollégáival együtt nagy hatású metaanalízist publikált, amelyben elsőként írta le a „screen inferiority effect“, vagyis a képernyő alsóbbrendűségi hatás jelenségét, azaz azt, hogy a nyomtatott szöveg befogadása során szignifikánsan jobban működik a szövegértésünk, mint amikor digitális eszközön olvasunk.)
A Stolen Focus szerzője, Johann Hari szerint azonban a valódi tét abban áll, amit maguk a médiumok üzennek az emberiségnek. Marshall McLuhan legendás kommunikáció-teoretikust idézve hangsúlyozza, „a médium maga az üzenet“. McLuhan szerint egyáltalán nem mindegy, hogy ugyanazt az információt nyomtatott könyvekből, a tévéből vagy a számítógépek képernyőjén keresztül fogadjuk be, hiszen a csatorna sosem „tiszta“ – valójában elkerülhetetlenül újfajta szűrőt kínál a világ szemléléséhez. És míg a könyvek azt üzenik, hogy érdemes elmélyedni, koncentrálni, rászánni az időt és az energiát a megértésre, a digitális világ azt sugallja, hogy a komplex kérdések is megválaszolhatóak gyorsan, néhány száz karakterben. Így Hari attól tart, elképzelhető, hogy a digitális olvasás térnyerésével a leegyszerűsítő, felszínes értelmezések dominálják majd a világunkat. Ha pedig ehhez kollektív empátiás képességeink romlását is hozzáadjuk, végképp nem marad motivációnk, hogy megkérdőjelezzük ezt az új világképet.
Nem arra születtünk, hogy olvassunk
Egyesek szerint időpocsékolás, mások szerint jó szórakozás. Sokszor azok sem tudják, hogy működik, akik a hasznossága mellett érvelnek. Alig százötven éve vált mindenki számára elérhetővé, ám a digitalizáció következtében máris veszélybe került. Pedig ha leszokunk az elmélyült olvasásról, olyasmiről mondunk le, amitől jobb emberré válhatunk.
