Mindenkit megkértek, hogy egymás testi épségére vigyázva hagyják el a helyszínt.

Ezért szólalnak fel a következő napokban, hetekben is. Holnap a civil szervezetek tartanak szolidaritási programokat, pénteken pedig szimbolikus tanítási nap lesz a Kossuth téren. Szombaton a PDSZ és a Tanítanék szervezésében tüntetnek a pedagógusjelöltek a tanárokért. "Az oktatás jövője mindenki jövője" – zárja beszédét, a tömeg pedig hangos tapssal búcsúztatja.

"Fizessétek ki a tanárainkat" – zúg a rigmus az Akadémia utcán.

Szól a "Ne simogass Kásler, nem kell a tapintat" az Emmi épülete előtt.

Törley Katalin, gimnáziumi tanár, a Tanítanék mozgalom egyik alapítója azzal kezdte beszédét, hogy köszöni a jelenlévőknek, hogy itt vannak, és nem hallgatnak.

Az oktatás állapota válságos, mondta, ezt mindenki tudja, akinek gyereke, unokája iskolás. Túlterhelt tananyag, lerobbant épületek, a tanári pálya alacsony presztízse jellemzi a magyar iskolát szerinte. A helyzet egyre romlik, egyre nagyobb a tanárhiány. A megélhetést nem biztosító bérek miatt egyre többen hagyják el a pályát, miközben egyre kevesebben készülnek tanárnak – sorolja.

„Mint ahogy gyerekek nélkül, pedagógusok nélkül sincs iskola. Ma pedig valós a kérdés: holnap ki fog tanítani?”

A kormány eközben mindent megtesz azért, hogy megakadályozza a pedagógusokat abban, hogy követeléseiknek hangot adjanak. A sztrájkot értelmezhetetlenné tették egy rendelettel, holott a sztrájk alapjog.

„Az iskolarendszer irányítói süketek és vakok, darabárunak tekintik a gyerek, végrehajtó robotoknak a pedagógusokat” – mondja. Azt szeretnék, ha nem lenne kérdés, tájékozottság, kétely. „Pedig erre kell megtanítani a tanítványokat.”

Kizsigerelt pedagógusoktól nem elvárható, hogy ilyen állampolgárokat neveljenek. „Ezért: ne hallgassatok, ki kell állni a gyerekeinkért, a jövőnkért. Ne felejtésetek el: tanítani jó, tanítani menő” – zárta Törley Katalin.

És folyamatos a mozgás is odabent. Az ablakok le vannak függönyözve, csak a néha odalépő árnyakat látni – jelenti tudósítónk.

A következő felszólaló Varga Sára, pedagógus, gyermekvédő szakember. Elmeséli, hogy amikor az utolsó gimis évében hosszú vívódás után eldöntötte, hogy pedagógus lesz, az apja szorongásos félmosollyal vette tudomásul, de figyelmeztette, hogy ez komoly anyagi áldozattal jár.

"Akkor azt gondoltam, ez nem lehet akadály, tanítani szeretnék, az anyagi részét pedig biztos megoldom valahogy" – mondta. Boldogan vágott bele 2018-ban az első tanítási évébe, és annyi feladata lett, hogy nem foglalkozott vele, mennyi pénzt kap.

"A csillogó szemek, a tanulni akaró, vagy nem akaró, rám számító diákok szeretete mindennél többet adott nekem, azonban egyre sűrűbben fojtogatott a kényszer" – tette hozzá. Ugyanakkor nem csak az anyagi megbecsültség hiány a probléma, szerinte elképesztő mennyiségű lexikális tudással terheljük a gyerekeket.

"Azért vagyok ma itt, hogy üzenjek a változásért. Nem nekem kell visszavonulnom, azoknak kell lépniük, akik döntéshozó pozícuóban vannak. Tanítani akarunk, de nem mindegy, hogyan. Mostanában a tanárok hangja jobban hallatszik, de nem felejthetjük el azokat, akik nélkül nem tudnánk mi sem dolgozni. A bölcsődei, óvodai dolgozókat, pszichológusokat, technikusokat, takarítókat, karbantartókat, konyhásokat, titkárnőket. Itt az ideje, hogy végre őket is megbecsüljük, hiszen ők együtt dolgoznak a gyerekek fejlődéséért, biztonságáért" – mondja. Varga hozzáteszi: most már nem tudja figyelmen kívül hagyni édesapja intését, de egy percre sem bánta meg, hogy a világ legszebb hivatását választotta.

Varga Sára beszéde volt, akit a sírásig hatott meg. Az előtte felszólalóhoz is sírva szaladt oda egy fiatal tanárszakos megköszönni a szavait.

Rálik Alexandra, negyedik éve van a pályán. Kezdő tanár, de nem is igazán tanár, mert a szakképzés átalakítása után már csak oktatónak nevezik.

Mint mondta, nem hős vagy mártír akar lenni, de úgy érezte, „a némák helyett ki kell állni, akik ezer és ezer okból nem mernek, vagy nem tudnak kiállni”. Felsorolta, kollégái milyen okokból nem mernek fellépni.

A következő felszólaló Pajda Renáta, végzős diák, az ADOM Diákmozgalom tagja. Elmeséli, hogy öt nyelven beszél, imádja a humán tárgyakat, de a tanárrá válás motivációját a rendszer már csírájában elfojtotta benne.

"Mert mi az, amit látunk? Olyan tanárokat, akik kimerültek, kiégtek, és elvesztették a motivációjukat. Pedig egy generáció oktatása, a jövő formálása a hivatásuk. Pedig ez a generáció tanulni akar. Ott van a kitartás a diákokban és tanárokban egyaránt. Bármilyen súrlódások is vannak köztünk, ugyanaz a célunk, látjuk egymásban a kitartást, közösen harcolunk. Hallgassanak meg minket. Döntéseket hoznak a fejünk felett, de semmit rólunk nélkülünk!"

– kiabálja, majd a tömeg is skandálásba kezd. "Az ADOM-mal hosszú évek óta küzdünk egy modern, diákközpontú, esélyteremtő oktatásért, nyitottunk az Emmi felé, kértünk, a végén már követeltünk, de süket fülekre találtunk. Nem nézhetnek át rajtunk. Ha ti nem lesztek, ki fog holnap tanítani?" Ti vagytok a remény, most csak bennetek bízhatunk. Ha folytatjuk a harcot, a következő generáció tanárai már megbecsültek lesznek, nem lesznek karikák a szemeik alatt, és igenis joguk lesz sztrájkolni" – zárta beszédét.

Gloviczki Ráhel ötödéves tanárhallgató arról beszélt, hogy sokan nem is értik, miért akar ma valaki tanár lenni olyan körülmények között, amik ma adottak ezen a pályán. Kiderült, hogy nagy elhivatottságra van szükség. Már az egyetemen is kevesebb a juttatása, megbecsültsége a hallgatóknak, mint a többi egyetemistáknak.

„Mit remélhetek majd a pályán? Pénzt nem, megbecsültséget nem. Csillogó szemű gyerekeket, ha méltó vagyok rá, akkor igen. De meddig leszek méltó rá, hogy ilyen körülmények között dolgozzak? Meddig leszünk képesek örömmel bemenni a gyerekekhez?”

Mint mondta, ma azokért vannak itt, akik ma még bemennek az iskolákba, és legjobb tudásuk szerint szeretettel nevelik a diákjaikat. Pusztán a gyerek szeretetéért.

„Azért vagyunk itt, hogy megmutassuk, kiáll a tanárok mellett a társadalom egy kicsiny része.”