Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Úgy megvédték a vadakat, mint a kormány a magánnyugdíjpénztárakat: kilátogattunk a Vadászati Világkiállításra, félretettük minden előítéletünket, és megpróbáltuk megérteni, mi köze a megcsonkított, védett állatoknak a természetvédelemhez. Pszichedelikus utazás a vadvilágba.
Épp két kettéfűrészelt, megcsonkított, kibelezett, majd deréknál az Emberi Százlábú című horrorfilmet idézően egymáshoz varrt őztetemnél állok, amikor a bemondják: hamarosan kezdődik a vadvédelmi előadás a nagyteremben.
Tőlem jobbra fokozottan veszélyeztetett, a kihalás szélén álló, csodálatos nagyvadak – tigrisek, oroszlánok, jegesmedvék – tetemei, amelyeket emberek rendeztek jópofa pózokba a közönség szórakoztatására: nem csoda, hogy ez a bejelentés egy kicsit összezavar, pláne, ha balra fordulok, és szememet játékos, pajkos állatkölykök tetemeire vetem, amelyeket játékos, pajkos pózokba rendeztek, ahogy az már születésük után röviddel leölt állatokhoz illik. Sajátos módja a vadvédelemnek.
Pedig esküszöm, hogy meggyőzhető lennék bármiről, hiszen úgy jöttem ki a NER presztízsrendezvényére, a Vadászati Világkiállításra, hogy félreteszek mindent, ami politika, erre a napra elfelejtem, hogy a kiállítás költségeiből nemhogy meg lehetne menteni az épp kiszáradó Velencei tavat, de a maradékból oda lehetne szállítani az egészet a Balaton mellé, és menetrendszerinti tengeralattjáró-járatokat indítani az egyik végéből a másikba, lángos- és hekksütödés büfékocsival, hadd ámuldozzon a sok német turista, mit tud a magyar.
Csak az a baj, hogy a Vadászati Világkiállításon senki nem próbál meggyőzni semmiről: hiába szomjazom én a tudást, hiába szeretném megtudni, miért az a hivatalos neve az egész hacacárénak, hogy Egy A Természettel, ami nekem, tudatlan laikusnak úgy hangzik, mintha az amazonasi esőerdőirtást neveznék el Éljenek A Fák Dzsemborinak, hiába vagyok tényleg kíváncsi a vadászat és természetvédelem, vagy pláne az itt oly feltűnően jelenlévő taxidermia, az agancsgyűjtés és a környezetmegőrzés összefüggéseire – minderről semmit nem lehet megtudni ezen a sokezer négyzetméteres, több hatalmas csarnokot megtöltő kiállításon.
„Nem nekünk kell magyarázkodni a tekintetben, hogy miért vadászunk; az szorul magyarázatra, hogy miért tagadja meg valaki az őseinek az örökségét, és miért tekint előítéletesen a vadászokra és a vadászatra” – mondta a minap Semjén Zsolt, mégis úgy tűnik, nem a szavaiból áradó hatalmi arrogancia az, ami végső soron szinte teljesen értelmezhetetlenné teszi a hétköznapi, civil látogató számára a Vadászati Világkiállítást, hanem egész egyszerűen a teljes koncepciótlanság.
A Vadászati Világkiállítás egy remek környezetvédelmi bemutató, egy rosszul sikerült LSD-trip, egy tökipompos-szagú falunap, egy múlt századi falusi művház és egy high-tech seregszemle tökéletes keveréke,
és mint ilyen, pszichedelikus utazás, ha az ember képes átadni magát neki, és megpróbál egyszerre mindent befogadni a fentiek közül, azt is, amikor a méltatlanul túlhangosított zenéjű néptáncbemutató dübörgésére tíz méterrel arrébb majd’ leesik a fényesre lakkozott műanyagponty a purhabról, miközben unott arccal a telefonjaikat pöcögtető munkatársak próbálják kizárni a külvilágot. Belőlük, mármint unott arccal telefont bizgeráló hostokból és hostessekből még kitömött állatnál is több van itt, az embernek az az érzése, hogy valójában ők is a kiállítás részei: lám, a São Tomé és Príncipéről érkezett hostess épp úgy nyomkodja a telefonját, mint a szerb.
Hamar feltűnik, hogy a VR-, azaz virtuális valóság-szemüvegek a kiállítás sztárjai, és ez eleinte nagyon jó hír: a magyar állami erdőgazdaság standján – ahol talán valami hiba folytán nem leölt és kitömött, hanem kreatívan és esztétikusan, papírból elkészített, stilizált állatok fogadnak – fantasztikus élményt adnak a szemüvegek, amelyeket felvéve az ember több 360 fokos, három dimenziós kisfilm révén tud az erdő közepébe helyezkedni, hol egy madár nézőpontjából, hol a szarvasok között, olyan közel kerülve az állatokhoz, ahogy arra sehogyan máshogy nem lenne lehetőség. (Az egyik szarvas még fel is löki a kamerát, ezzel is mintegy szorosabbra fűzve a kapcsolatot állat és megfigyelő között.) Csak aztán továbbsétálva kiderül, hogy a VR minden, ami a kiállítóknak a 21. századról eszébe jutott, így szinte minden interaktív hely VR-szemüvegekkel támad, legyen szó szaharai vadászós és kacsalövős játékról, vagy egyszerűen egy tájegység bemutatásáról.
Agyonlövünk még egy madarat, aztán átadjuk a puskát,
duruzsolja mellettem atyai hangon az egyik munkatárs a nálánál talán valamivel idősebb vendégnek, aki épp kacsalövészetet játszik VR helyett nagyvászonnal és nagy puskával: a program ugyanis annyira népszerű, hogy időpontot kell foglalni rá. A falunapos jelleg egyébként roppant szimpatikus: lehet íjászkodni, légpuskával lőni, solymászati bemutatón azon gondolkodni, vajon állatkínzásnak számít-e pár centis kötéllel szorosan kikötni és emberek közé tenni a fenséges ragadozókat, és általában is dicséretes, mennyi mindent ki lehet próbálni.
Ez azonban csak az egyik csarnok a sokból: itt a meghívott országok mutatkoznak be, hogy kinek, azt láthatóan ők se nagyon tudják, leginkább azoknak a vadászoknak, akik már megunták a hazai erdőket, és elmennének egy jó vadölésre Etiópiába vagy épp a már említett São Tomé és Príncipébe; némelyik kiállító prospektusokat hozott magával, némelyik díszes bőrfoteleket, a legtöbben pedig kitömött állatokat, jól ráérezve, hogy azzal itt nem lehet hibázni, olyannyira, hogy
a nap végén az ember már ijedten összerezzen, ha elszáll előtte egy madár: ez meg hogyhogy mozog?!
De ez a csarnok legalább még érthető, vadászni jó, üzenik, nézd meg háromdés szemüveggel, milyen mókás újratölteni a mordályt, mielőtt rálősz a szaharai bölényre, és ha megjött a kedved, rögtön meg is keresheted az adott standot, ha az elcsigázott csinovnyik felnéz a telefonjából, talán már le is foglalhatod az utad az igazi vadászatra. Hát az igaz, hogy van az egésznek egy erőteljes sufnihangulata, a röszkei határátkelő kicsinyített másával fogadó szerb pavilonban például remek kis hidak és kilátók ékesítik a látképet, csakhogy mind le van zárva egy-egy ügyetlenül odaerősített ragasztószalaggal, ami még mindig kevésbé ügyetlen, mint a csarnok legijesztőbb műtárgya, a Tehetségtelen Preparátor Kezéből Kerülve Tükörbe Néző, Majd Elrettenő Vadmacska szobra.
És ebben a csarnokban találtam meg az egyetlen egy, mindössze egy A4-es papírnyi felületet kitevő magyarázatot is valakitől, aki nem hallgatott Semjén Zsoltra: ezen azt ecsetelték pár mondatban, hogy a vadászoktól beszedett díjakat Észak-Amerikában környezetvédelmi célokra használják. Ez az egy mondat volt, amit a több tízmilliárdos Vadászati Világkiállítás elmondott nekem arról, hogyan lehet állatok leöldösését a vadvilág megőrzésével összefüggésébe hozni.
Máskor legfeljebb szerencsém lehetett, például a Legbetegebb Műtárgy díjára leginkább esélyes, már említett összefércelt duplaőz mellett épp akkor haladt el egy lelkendező vadász, akit nem voltam rest kihallgatni: ő magyarázta el családtagjainak és tudtán kívül nekem, hogy az alkotás egyazon állat tavaszi és őszi bundáját ábrázolja, ezért is állnak csonkolt lábaikkal egy Yin és egy Yan jelen, a természet körforgását jelképezve. A kiállítás összeállítói ilyen magyarázatokkal nem húzzák az időnket, sőt a preparátorbajnokság indulóit bemutató, az egyik csarnok – ezúttal minden értelmében – tetemes részét kitevő helyen még magyarul sincsenek kiírva a fajnevek, ha netán valaki mégiscsak művelődni akarna, hogy mi volt életében az a szép madár, bár láthatnám éltükben is őket.
Ahogy arról sincs semmiféle magyarázat, hogy fér össze a természetvédelemmel vagy legalább a természet szeretetével a taxidermia, mindössze az szerepel itt kiírva, hogy „A preparálás egy gyönyörű keveréke a Művészetnek, Kreativitásnak és Szaktudásnak” (sic). Felmerül az is, egyáltalán hogy kerülhetnek ide védett állatok tetemei is, de erre sincs magyarázat, noha ez a kérdés láthatóan volt, akiben felmerült: egy kitömött pandáról már a készítője is érezhette, hogy átlép vele valamilyen határt, így sietett közölni, valójában fekete medvék bőréből varrta össze a preparátumot.
Ja, akkor jó.
Máshol a tanító szándék keveredik össze valami mással: a különféle kontinensek élővilágát bemutató helyszínen állítottak ki sok-sokezernyi trófeát is, persze minden magyarázat nélkül, mivel is több ez vadászok dicsekvésénél, nem is próbálva meggyőzni senkit, akinek az ilyesmi visszatetsző, hogy a bizonyos szervek méretének összemérésén kívül mire is jó ez. (Szervek alatt persze a szarvakat értve.) Ráadásul ebben a csarnokban akadnak műanyagállatok is, orrszarvút és vízilovat talán már aggályosabb kitömni, persze lehet, hogy csak túl drága az alapanyag, mindenesetre felmerül, hogy ha bemutatható az élővilág műanyagból is – ahogy teszi azt a világ egyik leghíresebb és legrajongottabb kiállítótere, a New York-i Természettudományi Múzeum is –, akkor mi szükség volt ezernyi állat halálára ugyanehhez.
És azt is nehéz nem észrevenni, mennyire igénytelen sokszor a kivitelezés: a kontinensek összes lakói a hatalmas tér ellenére egy-egy húsz négyzetméteres hálószobányi területre vannak összezsúfolva, hungarocelljégen és hungarocelltöret havon, ragadozók és zsákmányállatok egymás szájában (néha szó szerint is), a lábukon pedig valamiért ott van egy-egy műanyag kötegelő. A halakat és a halászatot bemutató csarnokban bár – talán egy Facebookon keringő képsorozat hatására – már kijavították a purhab sziklaszirt méterenként lepattogzott festéseit, de ezt egyrészt az eredetitől eltérő színű anyaggal, kókány munkával tették, másrészt a padló mellett széttöredezett részeket így se vették észre; van, ahol pedig a VR-szemüvegek adták fel máris a szolgálatot.
De akadnak más bosszantó elemei is a kiállításnak: a honlap szerint a fenntarthatóság miatt van lezárva a helyszínhez vezető Albertirsai út, így azt javasolják, elektromos buszjáratokkal vagy kerékpárral érkezzünk, csakhogy a főbejáratnál senkinek fogalma sincs, hova lehet lekötni a bringát, majd valaki elküld egy másik kapuhoz, mert ott „van bringás parkoló”, amiről kiderül, hogy az épület mögé lepakolt, a földhöz még csak oda sem rögzített, bármiféle őrzés nélküli támaszokról van szó. Sok tízmilliárdos állami presztízsrendezvényen pedig annak is különös bukéja van, hogy a pénztárban nem tudnak számlát adni a belépőjegyről (írjunk emailt a pénzügynek, és majd akkor ők).
Az ugyanakkor legalább csak alig igaz a kiállításra, hogy áthatná a bódult nemzetieskedés; csak a magyar vadászat történetét bemutató részen avászkodott be valahogy az őshonos állatokat bemutató videók közé egy kisfilm a Csodaszarvasról is, meg egy másik, három, együtt 270 fokos moziélményt adó vászonra vetített, förtelmes amatőrfilm szintén a csodaszarvas kergetéséről. A nemzeti jelleg ezen kívül csak a kormány udvari szobrásza, a híres agancskaput is készítő Szőke Gábor Miklós indokolatlan túlszerepeltetésében van jelen, noha egy kaptafára készülő, a giccshatáron táncoló, néha onnan is lepottyanó művei ilyen töménységben még inkább leleplezik önmagukat.
El-elmerengünk az olyan kérdéseken, vajon mennyire helyénvaló, hogy az állatok védelmére felesküdő szakembereket képző Állatorvostudományi Egyetem rektora szinte elcsukló hangon, gyermeki gyönyörrel áradozik a vaddisznókat bemutató videón arról, mennyire felülmúlhatatlan élmény vaddisznót ölni a holdvilág fényében, s végül kijózanodva a tényleg nem mindennapi utazásból, az marad a legnagyobb kérdés, hogy akkor most mi is volt ez. Lehetett volna a természet iránti fogékonyságot felpiszkálni kívánó kiállítás, de pont a magyar nemzeti parkokat bemutató rész volt a legunalmasabb, egy-egy apró, üres sarokkal meg egy-egy terráriummal, pár siklóval és szalamandrával; ettől annak se jön meg a kedve a kiránduláshoz, aki eddig egy sufniban élt, ahogy a nagyáruházak karácsony előtti pontyvásárát idéző élőhal-medencéjétől se válik az emberből lelkes halász.
Lehetett volna vadászati vásár, vannak is hozzá fegyverárus standok meg vadásztúra-szervezők, de akkor minek az összes többi. Lehetett volna az állatvilágot bemutató tárlat, de ennél többet ad a világ gyakorlatilag bármelyik állatkertjének meglátogatása, ott legalább nem játszanak a tetemekkel, mint itt, ami amúgy is inkább traumatikus élmény az állatbarátoknak. Beszélhetett volna a vadászatról mint kulturális jelenségről, de a Fidesz vezérkarának és körének ilyen irányú, vitatott tevékenységét ismerve a kiállítás persze úgy ódzkodik ettől, mint ördög a tömjénfüsttől, be kell érnünk L. Simon László kiállított fotójával bődületes mennyiségű leölt nyúlról. Így aztán érthetetlen, mi akar lenni ez az egész, ha az ember dacosan nem hajlandó a politikának teret adni, és elutasítja azt az illetlen feltevést, hogy egy jó kövér közpénzlenyúlás épp olyan dilettáns és koncepciótlan módon, mint ami ehhez a hobbihoz, mármint a közpénzlenyúláshoz illik.
De remény, az legalább mindig van, ha be is kell érnünk a kicsivel. Az egyik terráriumból, akárhogy keressük is egy érdeklődő kisgyerekkel, egyértelműen hiányzik a pannon gyík. Hátha legalább van egy állat, amelynek sikerült megszöknie innen. Ráadásul élve.
További képeink a Vadászati Világkiállításról ide kattintva tekinthetőek meg:
Egy kitömött világ köszön vissza a pénzzel kitömött vadászati világkiállításon
A kormány szerint már alig pár nappal a megnyitása után megérte a ráköltött 17 milliárd forintot a vadászati kiállítás, és ezt leginkább a látogatószámmal igyekszenek bizonyítani, igaz, az nem világos, mit és hogyan is számolnak.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Nincs megállás: állítólag már 780 ezren látogattak ki a vadászati világkiállításra
