Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Még úgy sem, hogy a róla készült dokumentumfilm néha betekintést enged a mélyebb rétegekbe. Csakhogy ez az ember sokkal komplexebb és ellentmondásosabb, mint amennyit a családja látni enged belőle. Minden idők egyik legnagyobb autóversenyzője ráadásul filter nélkül sokkal érdekesebb is lenne.
Ha valaki nem olvasta a híreket 2013 decemberében Michael Schumacher majdnem fatális síbalesetéről, majd az azóta nagyon szűkszavúan csepegtetett információkat az állapotáról, akkor a róla készült dokumentumfilmből könnyen azt hihetné, hogy a hétszeres világbajnok már évekkel ezelőtt meghalt. A Netflix most bemutatott Schumacher című dokumentumfilmjében szinte mindenki múlt időben beszél róla, az pedig, hogy a felesége, Corinna Schumacher kijelenti, hogy
Persze, minden nap hiányzik Michael. És nem csak nekem. Mindenkinek hiányzik Michael. De Michael itt van velünk. Másmilyen, de itt van, és úgy gondolom, ez erőt ad nekünk.
a tájékozatlan nézőnek bármit jelenthet. A tájékozott néző pedig részben nyilván azért ül le megnézni a filmet, mert ez az egyik nagyon kivételes alkalom, hogy bármit is megtudjon Michael Schumacher elmúlt hét-nyolc évéről a legilletékesebbektől: a családtagjaitól. Corinna Schumacher megszólalásának tehát súlya van, az azonban, hogy az ő szempontjai a filmre is ránehezednek, azt eredményezi, hogy a Schumacher kicsit olyan lett, mint egy családi emlékalbum. Pedig lehetett volna belemenős dokumentumfilm is.
Az első képkockáknál azt érezhetjük, hogy az alkotók Asif Kapadia zseniális Senna-dokumentumfilmjét tekintették zsinórmértéknek, az ott felbukkanó megoldással nyitnak: egy monacói kör alá keverik Schumacher ars poeticának is beillő eszmefuttatását.
Százszázalékos teljesítmény. Ez a célom. Ezt akarom elérni. Olyan ember vagyok, aki nem éri be kevesebbel.
Az idézet annyiban telitalálat, hogy ha van a hétszeres világbajnok Schumachernek esszenciája, akkor az ez. De a maximalista mag körül egy rendkívül érdekes, ellentmondásos, izgalmas személyiséget ismerhettünk meg már azokból a foszlányokból is, amelyek még a pályafutása követése során elénk tárultak, így aztán joggal remélhettük, hogy egy stáb, amelyik több mint három évet áldoz erre a produkcióra, a lehető legtöbbet megmutatja majd a főhőséből. Ehelyett az lett, hogy sokat megmutatnak, de nem eleget.
Struktúrájában a másik nagysikerű F1-es dokumentumfilmes vállalkozás, a szintén a Netflixen látható Drive to Survive módszerét követik, amennyiben a versenyekről készült felvételeket beszélő fejekkel és szakújságírói kommentárokkal törik meg. De míg a Drive to Survive sokkal nyersebbnek és őszintébbnek tűnik, a Schumachernél azt érezzük, mintha az alkotók folyton behúznák a féket, mintha az igazán éles – és ezért izgalmas – sztorikat elkennék.
Pedig a filmesek tényleg a hozzá legközelebb állókat szólítják meg, a családján kívül azt a szűkebb munkahelyi csapatot, amellyel a sikereket és a kudarcokat is megélte, és amelynek a tagjai közül néhányan az elmúlt nyolc évben is közel maradtak hozzá és a családjához. Ez a közelség annyira elmossa a határokat, hogy Ross Brawnt és Jean Todtot például néha a Ferrari volt technikai igazgatójaként, illetve csapatfőnökeként, máskor meg egyszerűen csak barátként feliratozzák.
Az egész filmen átívelő motívum, hogy Michael Schumacher mekkora harcos és ebben a minőségében mekkora kihívásnak éli meg, ha hátrányból kell nyernie. A gyerekkorából ott van az anekdota, miszerint használt, mások által kidobásra ítélt alkatrészekkel gokartozott, hogy aztán az érzés felnőttkorában, némileg nagyobb léptékben visszaköszönjön a Ferrarinál, ahová azért igazolt, hogy bebizonyítsa, egy évtizedek óta vergődő csapatból is lehet világbajnok. Igaz, ez négy, sokszor kegyetlenül hosszúnak tűnő évébe telt, de megcsinálta. És aztán öt éven át megismételte.
Miközben menetelt az újabb meg újabb rekordok felé, Schumacher megnyilvánulásaiban sokszor volt valami furcsa erőltetettség, valami rájátszás, amire most Jean Todt adott egy érdekes, de logikusnak tűnő magyarázatot: Schumacher valójában a szégyenlősségét kezelte az arroganciájával. Todt egyébként az, aki a filmben talán a leginkább közel visz azokhoz a folyamatokhoz, amelyek Schumacherben a karrierje során lejátszódhattak, és aki a személyiségét is érzékletesen megragadja, rámutatva a feszültségekre is. „Normális életet akart élni, és nem értette meg, miért nem élhet normális életet” – fogalmazta meg a Ferrari egykori csapatfőnöke a család óvó titkolózásában máig fellelhető motívumot.
És miközben a film néha kicsit túltolt zenei aláfestéssel rekonstruálja a későbbi hétszeres világbajnok útját a Forma–1-ben, addig Schumacher karrierjének máig vitatott epizódjai lógnak a levegőben. Látjuk az ütközéseit, amelyek valahogy menetrendszerűen felbukkannak, ha a világbajnoki cím közelébe ér, az első, 1994-es ilyen közjátéknak az értelmezését azonban az alkotók Damon Hill úriemberi nagyvonalúságára bízzák, és ő nem most, 27 évvel az egyetlen ponttal elveszített világbajnoki címe után fog belemenni a vagdalkozásba.
Látjuk az archív felvételeken a robbanásközeli vitákat, egy-egy necces helyzet után hol Ayrton Senna oktatja ki az újonc Schumachert, hol a már vb-címekkel befutott Schumacher oktatja ki a pimasz David Coulthardot, aki aztán a kamera előtt idézi fel a teljesen reménytelen próbálkozását, hogy rávegye a német szupersztárt a beismerésre: néha vele is előfordul, hogy hibázik. Schumacher reakciója? „Velem nem.”
De a megszólalók közül kimaradt például a mindig sarkos véleményt megfogalmazó Jacques Villeneuve – szintén Schumacher egyik balszerencsés manőverének az elszenvedője a világbajnoki végjátékban, 1997-ben –, és nem gondoltuk volna, hogy egyszer kijelentjük, mennyire szívesen meghallgatnánk a keresetlen szavait.
Ross Brawn ugyanis PR-ost megszégyenítő módon helyezi kontextusba a jerezi Schumacher–Villeneuve ütközést: „Ez egy olyan pillanat volt, ami kétszer-háromszor fordult elő Michael karrierje során, amikor az elkötelezettség, a versenyszellem és az eltökéltség túlment egy bizonyos határon. Nehéz megítélnünk ezt a helyzetet, de szerintem aznap Michael átlépett egy határt.” (Schumachert egyébként az ütközés miatt az egész 1997-es bajnokságból diszkvalifikálták.)
De ugyanígy hiányzik két másik figura, akiben mély nyomokat hagyhatott Schumacher munkamódszere, egykori csapattársaiként betekintést adhattak volna nemcsak abba, hogy Schumacher – mint a feleségétől megtudjuk – milyen kedves volt a szerelőkhöz és a szakácsokhoz, hanem abba is, hogy mennyi mozgásteret hagyott a csapattársainak. Rubens Barrichellóról és Felipe Massáról van szó, mindkettejük karrierjére Schumacher vetett hatalmas árnyékot a Ferrarinál.
De értjük. Ezt a portrét Michael Schumacher családjának az iránta érzett feltétel nélküli szeretete keretezte be, és ennyi fért bele. És végül is épp ez, a családi szál a filmnek az a része, amely képes új dimenziókat feltárni. Az az elképesztő összetartó erő, amely a felidézett történetekből, családi fotóalbumokból és a tragédiával való együttélés vallomásaiból felsejlik, megmenti a filmet attól, hogy egy rendkívüli Forma–1-es karrier olykor steril, rutinból összerakott összefoglalója legyen.
De ettől még lehet az az érzésünk, hogy az alkotók nem a nézőket, hanem mindenekelőtt a Schumacher családot akarták kiszolgálni.
Ha mégis keresni akarunk egy pontot, ahol beleláthatunk Michael Schumacher lelkébe, erre főleg ott van lehetőségünk, ahol a sebezhetősége megmutatkozik. 23 évesen az elpusztíthatatlanság érzésével törte rá az ajtót a Forma–1-re, de mint az az Ayrton Senna halála után vele készült interjúból kiderül: nagyon is foglalkoztatta a véletlen fatalitása, a bármelyik kanyarban ott leselkedő halál. És szerencsére nem hagyták ki a 2000-es Olasz Nagydíj sajtótájékoztatóját sem, amikor Schumacher élő közvetítésben sírta el magát, miután szembesítették azzal, hogy beérte Senna győzelmi rekordját.
Schumacher nemcsak a győzelemért tett meg mindent, hanem azért is, hogy az esetleges gyengeség jelét minden körülmények között elrejtse a nyilvánosság elől. De ez sem sikerülhetett mindig.
A film vége felé azonban óhatatlanul is Corinna Schumacher lép elő főszereplőnek, amikor a könnyeit törölgetve próbál megbirkózni az elmúlt nyolc évvel (amelyről a filmből tényleg csak annyit tudunk meg, hogy a család élete egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott). Egy olyan nőnek az ereje és a bölcsessége mutatkozik itt meg, aki tényleg megjárta a poklot.
Mindig szörnyű, ha valaki azt mondja: „Miért épp Michaellel történt ez? Miért épp velünk?” De ha úgy nézzük, másokkal miért történik olyan sok rossz dolog?
– teszi fel az egzisztenciális visszhangú kérdést, amelyre nyilván nincs válasz.
Mint ahogy arra sem, hogy Schumacher életének ezt a meghatározó pillanatát: a franciaországi síbalesetét, az elmúlt nyolc évének a történetét, a sokat emlegetett küzdését miért csak néhány havas felvétellel intézik el a francia Alpokból.
A filmből ismét megtudtuk azt, amit az elmúlt években mindenki, aki közel kerülhetett hozzá, emlegetett: hogy Schumacher mekkora harcos. De azt nem, hogy milyen élete van. A nagyságával szembesülünk, a komplexitásával, a rétegeivel már nem igazán.
Mintha az alkotók megfeledkeztek volna arról, hogy a hősöket a sorsuk és a hibáik teszik igazán izgalmassá.
Michael Schumacher 50 éves lett, és fogalmunk sincs, hogy mit érez
Michael Schumacher ötvenedik születésnapját úgy értük meg, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, velünk van-e még. Jönnek persze a hírek róla, amelyeknek nyilván a fele sem igaz, mert a sajtósa és a családja is tartja magát a vállaláshoz, hogy nem nyilatkoznak a 2013-as síbalesete óta a világtól lényegében elzárt bajnok állapotáról.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
