Billie Eilish új számmal jelentkezett, új albumot ad ki nyáron és a brit Vogue címlapján úgy mutatta meg magát, ahogy még soha nem láttuk. A platinaszőke pin-up imázs elég provokáló volt ahhoz, hogy lájkrekordot döntsön, mi pedig egy újabb emberi és művészi átalakulásnak lehetünk a tanúi, és megint vitatkozhatunk arról, hogy milyen bonyolult is a viszonyunk a testhez. Ha a címlap mögé néznénk, akkor viszont itt egy remek dokumentumfilm, amely betekintést enged egy zseniálisan tehetséges, a világot és magát is megismerni próbáló fiatal felnőtt világába. A 19 éves énekes szupersztársággal és tinédzserkorral folytatott küzdelmének majdnem két és félórás lenyomata még akkor is rendkívül szórakoztató, ha nem rajongóként ülünk le elé.
Néhány nappal ezelőtt Billie Eilish fehérneműben pózolva mutatta meg a világnak, hogy véget ért az önvédelemből kreált pulcsis tinédzserkor: a Vogue fotósorozatát sokan úgy ítélték meg, hogy miután az énekes éveken keresztül azért takarta el a vonásait, hogy az emberek ne a testéről beszéljenek, és egyúttal elkerülje, hogy a popszakma kiskorúként szexualizálja, most mégiscsak eladta magát az iparnak. Eilish tökéletesen tisztában van vele, hogy nem tud olyat csinálni, amivel minden rajongói elvárást ki tudna elégíteni: ha keveset mutat a testéből, a fura, elvont, hülyén öltözködő tinilány, ha sokat, a könnyűvérű popsztárocska skatulyába kerül. Korán rájött, hogy ebben a csatában csak akkor nyerhet, ha egész egyszerűen fittyet hány mások véleményére, és azt teszi, amihez kedve van.
Ehhez a stratégiához viszont hosszú és kanyargós út vezetett, amelynek egy fontos részletét R. J. Cutler rendező örökítette meg az énekesnőről szóló, Kicsit homályos a világ című dokumentumfilmben. „Soha nem akart cukiskodni, videóklipjeiben gyakorlatilag tocsog a vérben, és unottan forgatja a szemét, egy interjúban pedig közölte, hogy ő az a típus, akinek, ha azt mondják, hagyjon abba valamit, akkor épp az ellenkezőjét fogja tenni. Ennek ellenére hitelesen tud szólni a generációjához – és ahhoz képest, hogy mennyire horrorisztikusnak és nemtörődömnek tűnik, a jó dolgok mellé állva igyekszik példát mutatni” – ez jutott eszünkbe Billie Eilishról, amikor tavaly januárban egy zsák díjjal távozott a Grammy-gáláról. Februárban még fellépett az Oscaron, aztán egy fél pillanattal később megjelentette az új Bond-film főcímdalát is, amivel mára duplán történelmet írt, egyrészt mert ő a legfiatalabb, aki élhetett ezzel a lehetőséggel, másrészt mert még soha nem fordult elő, hogy olyan film főcímdala nyert volna Grammyt, amit még be sem mutattak (mint ismert, a Bond-film premierjét a koronavírus-járvány miatt számtalanszor elhalasztották).
Billie Eilish tehát látszólag mindent visz, mióta 2015-ben feldobta az Ocean Eyes című számát a SoundCloudra, és még mindig csak tizenkilenc éves. Az, hogy a róla készült dokumentumfilmnek lesz-e közönsége, sosem volt kérdés. Az már inkább, hogy R. J. Cutlernek sikerül-e pátosz nélkül közel hoznia a nézőkhöz azt a Billie Eilisht, akit egyfajta Z-generációs termékként éppen ezerrel igyekszik bedarálni a popipar, és aki nem mellesleg tinédzser volt a javából, mialatt rászakadt a világhírnév, a pubertáskor összes kalandjával és problémájával, szerelmekkel, jogosítványszerzéssel, kétségekkel, na meg egy csomó félelemmel.
A majdnem két és fél órás Kicsit homályos a világ valahol 2018-ban, a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? című első album írásánál kapcsolódik be a folyamatba, és szerencsére nem bíbelődik sokat az előzmények bemutatásával, egy rövid blokkban, archív felvételek segítségével gyorsan ledarálja a kötelező infókat. Eilish sosem járt iskolába, magántanuló volt, de zenész-színész szüleinek köszönhetően bátyjával, Finneas O’Connell-lel együtt már egészen kicsi koruk óta zenéltek. Az anyjuk tanította meg őket a dalszerzésre, az apjuk zongorázni és ukulelézni, ahogy Eilish mondja,
mindig is így volt, a családunk egyetlen kurva nagy dal volt.
Azt is lehetett tudni, hogy többségében Finneas írta a dalokat, és az ő hálószobájában vették fel az albumot, de bármeddig el lehetne nézni őket, ahogy egy röhejesen aprócska és átlagos szobában, otthonkában ötletelnek, mi kerüljön az albumra.
R. J. Cutler a megfigyelő szerepébe helyezkedve követi le, mit jelentett a villámgyors befutás Eilish és családja számára, a szülőket a megfelelő pillanatban beszélteti is, de Eilisht nem ülteti le egy kanapéra, hogy válaszokat facsarjon ki belőle, helyette a hétköznapi párbeszédjein és a másoknak adott interjúin keresztül szemlélteti, hogyan érezheti magát egy kamasz, ha a hírnév több tonnás súlyként nehezedik a vállára.
A dokumentumfilm elegánsan rajzolja fel egy megkérdőjelezhetetlenül tehetséges lány portréját, akit főként fekete-neonzöld hajjal és flegma arccal ismert meg a világ – eddig. De ha egy kicsit is közelebb megyünk hozzá, egyértelműen kiderül, hogy Eilish minden, csak pont nem flegma. Nem akar a fiatal, de kortársain messze felülemelkedő zseniális művész szerepében tetszelegni, hanem bevallottan tinédzser, teleszájjal tud röhögni a cuppogó hangon, amikor kiveszi a fogszabályozóját, lazán elugrabugrál a konyhában, amikor jó kedve van, ugyanúgy visszabeszél a szüleinek, mint akármelyik kortársa tenné, de erősen megkérdőjelezi, hogy az életkorából kifolyólag ne beszélhetne komoly érzésekről a zenéjén keresztül. Iszonyúan vágyik arra, hogy kapcsolódhasson a rajongóihoz, de nem hajlandó sem a repertoárját, sem az öltözködését vagy az üzeneteit az iparági feltételekhez szabni. Kizárólag a saját szabályrendszerét követi, diktáljon az bő pulóveres vagy fehérneműs megjelenést.
A rendező elnyerte a család és az énekes bizalmát, a sérülékenyebb időszakokban is forgathatott. Jó pár napot eltöltött a O’Connellék Los Angeles-i házában, így ott lehetett például egy, a konyhában zajló vitánál, amikor a fejesek kérésére Finneas megpróbál egy „slágert” kipréselni magából, de Eilish tiltakozik, és többször forog a kamera akkor is, amikor a Tourette-szindrómával élő énekesnőt tikkrohamok gyötrik. Eilish (már csak volt) barátja, akit Q néven emlegetnek, időnként feltűnik, de nem akar sem jelen lenni, sem támaszt nyújtani, ellentétben a családjával, akik minden egyes koncertre, fotózásra és felvételre elkísérik az énekest.
O’Connellék elég tudatosan próbálják megvédeni a lányukat attól, hogy bedarálják őt a hírnévvel járó negatívumok, de nem mindig igyekeznek eléggé: a film egy pontján, amikor Eilish elrohan egy iszonyúan túlpörgetett és számára rendkívül stresszes közönségtalálkozóról, az anyja utánamegy, hogy legyen szíves visszamenni és mosolyogni, mert fontos emberek várják odakint. Másnap egy turnébuszban pattan ki a vita, és az anyja bevallja: sem ő, sem a csapat nem végezte jól a dolgát, mert cserben hagyták, és nem kellett volna rávenniük, hogy visszamenjen. Az énekes fájóan összegzi saját maga számára is, hogy innentől kezdve egyetlen nyugodt perce sem lesz: ha nem teljesíti, amit várnak tőle, – tehát nem ölel meg egy halom idegen embert, nem fotózkodik velük, vagy csak kevés ideig bír a rajongás tárgya lenni –, akkor gorombának fogják találni. Mert legyen akármelyik generáció szülöttje is egy feltörekvő sztár, a gyár semmivel nem lett megengedőbb, sőt. A Vogue-interjúban egyébként hosszabban is reflektált a kizsákmányolás kérdésére, és arról is beszélt, hogy néhány évvel ezelőtt bántalmazás áldozata lett.
A hírnévvel járó tapasztalatokról valószínűleg sokat tudnának mesélni azok a hírességek is, akik felbukkannak a filmben. Eilisht első Coachella-fellépése után meglátogatja Katy Perry, és biztosítja arról, hogy bármikor megkeresheti, ha szüksége van rá, mert pontosan tudja, hogy az első időszak mennyire húzós lesz. Perry egyébként közli, hogy a vőlegénye nagyon bírja a dalait, és szeretne gratulálni,
de csak a nagy ölelkezés után, az öltözőben esik le Eilishnak, hogy éppen Orlando Bloom, A Karib-tenger kalózai Will Turnere rajongta körbe az előbb.
Meglepő módon Justin Bieber is sokat tesz ahhoz, hogy a Kicsit homályos a világ emlékezetes maradjon. Eilisht tizenkét évesen ugyanis szakemberhez akarták küldeni a szülei, olyan kibírhatatlan rajongással imádta az énekest, de pár évvel később, amikor Bieber meglátogatja a fesztiválon, gyakorlatilag elszalad, annyira megijed tőle, utána pedig percekig csak zokogni tud a karjaiban.
A Kicsit homályos a világ ügyesen kerülgeti a szentimentalitást, de nem tart tőle, hogy időnként felvillantsa, miből is táplálkozik Eilish intenzív, sötét zenéje. Az énekes több interjúban is kitárulkozott már a depressziójával és a korábban érzett súlyos önutálatával kapcsolatban, a film pedig rendkívül ügyesen beszél az önbizalomhiánnyal való küzdelméről. A testszégyenítésről azonban, aminek Eilish folyamatos elszenvedője, mióta a nyilvánosság előtt dolgozik, és amiről egy kisfilmet is forgatott, egyetlen szó sem esik. Most, 2021 májusában, a Vogue-címlap után ezt a hallgatást nem lehet másképp értelmezni, minthogy Eilish alaposan átgondolva a helyzetet, elegendő időt adott magának arra, hogy eldöntse, ő akarja irányítani, milyen képet közvetít magáról, és hogyan akarja reprezentálni a testéhez fűződő viszonyát, amelyről korábban csak a sérülései apropóján beszélt.
A filmből kiderül, hogy Eilishnak egy korábbi sérülésnek és a sok fizikai megterhelésnek köszönhetően gyakorlatilag tropára mentek a lábai az első években, de az elhivatottsága rendszeresen felülkerekedett a fájdalmán. Erre jó példa a 2019-es milánói koncertje is, ahol már az első tíz másodpercben kibicsaklott a lába, mire lerohant a színpadról, ellátták, visszament, de nem győzött bocsánatot kérni, amiért a nézők az ő „silány verzióját” kapják.
Cutler időben csípte el Billie Eilisht ahhoz, hogy bemutathassa az üstökösszerű berobbanást, az énekes pedig látszólag nagyon jó úton van ahhoz, hogy ép ésszel és erővel folytathassa a hat éve megkezdett munkát. Akár pulóverben, akár fehérneműben – mi, a nézők meg nem tehetünk mást a Kicsit homályos a világ után, minthogy ezerrel drukkolunk neki.
A Billie Eilish: Kicsit homályos a világ már elérhető az Apple TV+ kínálatában.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: