Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hitler maga volt a megtestesült gonosz, aki démoni erejével milliókat volt képes megbabonázni? Vagy a karlengető millióknak volt szükségük egy megfellebbezhetetlen autoritásra, akit gondolkodás nélkül követhettek? Alice Miller szerint a nácizmus gyilkos tombolását két évszázadnyi szisztematikus gyereküldözés alapozta meg, ezt hívjuk ma fekete pedagógiának. És ha azt hisszük, hogy rég meghaladtuk a 18-19. század nevelési elveit, akkor vagy naivak vagyunk, vagy még nem néztünk szembe saját gyerekkorunk realitásával.
1632-33 telén Paul Le Jeune jezsuita misszionárius a montagnais-naskapi indián törzsnél vendégeskedett. Azért vegyült el a „vadak” között, hogy megfigyelje őket, persze nem antropológiai érdeklődésből, hanem hogy rendfőnökének a bennszülöttek megtéríthetőségéről referáljon. Feljegyzéseiből árad a fehér, keresztény felsőbbrendűség, de néha kibújik a gyermeki rácsodálkozás a zsákból. Ezek a vadak, micsoda primitivitás, nem ismerik az irigységet, sem a féltékenységet, sőt még a házasságtörést sem tartják bűnnek. Hiszen így nem lehetsz biztos benne, hogy tőled van a gyerek, győzködi az egyik naskapi férfit a jezsuita, de az csak a fejét csóválja:
Ti, franciák, különös emberek vagytok. Nektek csak a saját gyerekeitek fontosak, mi viszont a törzsünk összes gyerekét egyformán szeretjük.
„Ezek a barbárok képtelenek megbüntetni a gyerekeiket – dohog Le Jeune az egyik levelében –, még csak meg sem szidják őket, semmit sem tudnak megtagadni egy síró gyerektől.” Míg a „barbárok” őseik szellemét tisztelik az utódaikban és ösztönösen tudják, hogy a gyerekek nem a szép szóból, de nem is a vesszőből tanulnak, hanem abból, amit maguk körül látnak, Európában inkvizítori eszközökkel nevelik a gyerekeket. Verés, éheztetés, elzárás, szeretetmegvonás, megszégyenítés, manipuláció, mind-mind megengedett, sőt kívánatos módszer a szent cél érdekében: a gyereket feltétlen engedelmességre kell szoktatni, hogy eszébe se jusson gonosz hajlamait követni.
„Az első éveknek többek között az az előnye, hogy erőszakot alkalmazhatunk – írja Johann Georg Sulzer svájci filozófus 1745-ben. – A gyermekek az évek múltával elfelejtik, ami kora gyerekkorukban történt velük. Ha a gyermeket sikeresen megfosztottuk akaratától, később már nem is fog rá emlékezni, hogy valaha is lett volna akarata…” A cél az „engedelmes, hajlítható, jó gyermek”, ezt pedig úgy lehet elérni, ha csecsemőkorától kezdve „komoly szidalmakkal és vesszővel” irtjuk belőle a rosszaságot és a makacsságot.
Az engedelmesség abból áll, hogy a gyermek 1. szívesen megteszi, amit parancsolnak neki, 2. szívesen lemond arról, amit megtiltanak neki és 3. a rá vonatkozó előírásokkal elégedett.
Álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük el azt az embert, aki ennek a három pontnak megfelelő életet él.
Hogy Sulzer tanítása egyáltalán nem kirívó példa, arra Katharina Rutschky mutatott rá 1977-ben, amikor hatszáz oldalas antológiát publikált a 18-19. század népszerű pedagógiai munkáiból. A könyvnek a Fekete pedagógia címet adta – a fogalom azóta bevonult a neveléstörténetbe, és elsősorban Alice Miller munkássága révén vált közismertté.
Idealizált szülők, tagadott szenvedések
Alice Miller (született Alicija Englard) a varsói gettóból szökött meg 17 évesen 1940 nyarán, évekig álnéven bujkált, majd a háború után Svájcba emigrált. Filozófiából diplomázott, majd pszichoanalitikus képzettséget szerzett és húsz éven keresztül praktizált. Vagy, ahogy ő fogalmaz: „Húsz éven át néztem tétlenül, hogyan tagadják gyerekkori traumáikat és idealizálják szüleiket a pácienseim, csak hogy ne kelljen szembesülniük gyerekkoruk realitásával.”
Hogy ez a mechanizmus – szüleink idealizálása és gyerekkori szenvedéseink tagadása – nem csupán egyéni tragédiákhoz vezet, hanem a társadalom működését is alapvetően meghatározza, többek között éppen az említett Fekete pedagógia című antológia révén vált világossá Miller számára. Rádöbbent, hogy szülei, nagyszülei generációját, de őt magát is a kötetben összegyűjtött elvek szerint nevelték, és arra jutott, hogy ez a fajta koragyerekkori kondicionálás – a gyerek akaratának megtörése és elevenségének üldözése – törvényszerűen vezetett a hitleri totalitarizmushoz és Auschwitzhoz.
Alice Miller koherens pszichológiai magyarázatot ad a diktatúra működésére, a tömeggyilkosságokra, az antiszemitizmusra, a szervilizmusra, a bűnözésre, egyszóval a gonoszra. Azt is mondhatnánk, egész életműve annak kibontása, amit Hanna Arendt a gonosz banalitásának nevez az Eichmann Jeruzsálemben című könyvében. Arendtet elképeszti Eichmann hétköznapisága. A férfi, aki több millió öreget és fiatalt, férfit és nőt küldött a halálba szenvtelen buzgalommal, „borzasztóan és ijesztően normális volt”, egy fickó a szomszéd házból. Hogy követhetett el mégis ekkora gaztettet, anélkül, hogy a megbánás legkisebb jelét mutatná?
Hanna Arendt nem ad kielégítő választ a kérdésre. Érzi, hogy a probléma a hatalomnak való görcsös megfelelni vágyásában keresendő, a vak parancsteljesítésben, abban, hogy Eichmann lemond saját ítélőképességéről és felelősségéről, hogy a hatalmi gépezet alkatrészeként funkcionáljon. De hogy mi okozza Eichmann „morális vakságát”, arra végül Alice Miller mutat rá: Eichmann – és a népirtás összes többi aktív és passzív résztvevője – alapvetően nem Hitler karizmatikus kisugárzásának hatására, de nem is valamilyen vele született hiányosságból fakadóan mondott le az önálló döntés, gondolkodás lehetőségéről, hanem azért, mert egészen kicsi korától arra kondicionálták, hogy az autoritásnak engedelmeskedni kell. Kérdés nélkül, vakon.
„A Harmadik Birodalom vezető alakjai között egyet sem találtam, akit ne szigorúan és keményen neveltek volna. Nem kellene ezen elgondolkodnunk?” – teszi fel a kérdést Alice Miller. Miután Kezdetben volt a nevelés című könyvében kísérletet tett Hitler gyerekkorának pszichológiai elemzésére, sokan támadták azzal (ahogy egyébként Arendtet is), hogy magyarázatával – miszerint a gyilkolásra hajtó kényszer minden esetben egy tragikus gyermeki sors kifejeződése – kvázi felmentést ad a tömeggyilkosok és bűnözők számára. Miller azzal válaszolt a vádra, hogy az okok megértése az egész társadalom alapvető érdeke. Ha ugyanis felhagynánk a gyerekbántalmazással, kiürülnének a börtönök és a pszichiátriai intézmények, és nem lehetne többé kihajtani az embereket a csatamezőre.
A zsarnoki szülőktől való korai függés tökéletesen megágyaz a hatalommal való azonosulásnak. Mivel a jól nevelt gyereket úgy manipulálják, hogy akarata megtörését szeretetként értelmezze, éppolyan tehetetlen lesz a politikai, mint egykor a szülői manipulációval szemben.
A jól nevelt polgár tökéletes alattvalója a totalitárius hatalomnak: akarata teljes mértékben egybeesik a hatalom akaratával, a kínzást és az üldözést pedig szükségszerűnek érzi, ami miatt szemernyi lelkiismeret-furdalása nincs. Vagyis a fentebb említett három pontot eminensen teljesítő ember pont úgy néz ki, mint Adolf Eichmann, aki rezzenéstelen arccal nézi végig a hullahegyekről szóló képsorokat, de elpirul szégyenében, amiért nem pattant fel időben a székéből a bíróság előtt.
Kinek az érdeke a nevelés?
Miller szerint a pedagógia perverzitása abban áll, hogy elhiteti magáról, a gyerek érdekében működik. Valójában – ahogy azt a naskapik intuitíve tudták – a gyereknek nincs szüksége nevelésre. Abból tanul, mégpedig elképesztő sebességgel és hatékonysággal, amit maga körül lát, amit megtapasztal. Ahhoz, hogy egészséges lelkületű, kreatív felnőtté váljon, csupán annyi kell, hogy elfogadó, odafigyelő közeg vegye körül, amelyben elismerik és kielégítik alapvető szükségleteit, és segítik képességei kibontakozását.
Ha a gyereket megpofozzuk, azt tanulja, hogy pofozzon.
Ha a gyereknek erkölcsöt prédikálunk, azt tanulja, hogy erkölcsöt prédikáljon, ha fegyelmezzük, azt tanulja, hogy fegyelmezzen, ha szidjuk, azt tanulja, hogy szidjon, ha megalázzuk, azt tanulja, hogy megalázzon, ha megöljük a lelkét, azt tanulja, hogy öljön. Csak aközött választhat, hogy ezt önmagával, másokkal vagy mind a kettővel teszi.
A nevelés, mondja Alice Miller, nem a gyerek, hanem a felnőtt érdekeit szolgálja. A felnőtt semmihez sem foghatóan totális és rejtett hatalmat gyakorolhat a gyerek fölött. Gyakran nem a gondjaira bízott, neki kiszolgáltatott gyerek szükségleteinek kielégítésére törekszik, hanem ellenkezőleg, a gyereket használja arra, hogy saját elfojtott szükségleteit (szeretetéhségét, hatalomvágyát, agresszív késztetéseit) kielégítse. Mindezt természetesen nem gonoszságból teszi, hanem „érzelmi vakságból”. Ha valakit csecsemőkorától arra kondicionálnak, hogy ne érezze a saját érzéseit, saját vágyai helyett pedig a szülei vágyait tudja a magáénak, az érzéketlen lesz a gyermeki, és végső soron mindenfajta kiszolgáltatottság iránt. Ahhoz, hogy empatikus lehessen, előbb a benne megfagyott gyerek iránt kellene empátiát éreznie – de ennek az az ára, hogy leszámoljon boldog gyerekkora mítoszával és a szülők idealizálásának tabujával.
A kisgyerek gondozója minden megnyilvánulását a szeretet kifejeződésének tartja, ezért olyan iszonyúan nehéz később tudatosítani, hogy amit szeretetnek hittünk, sokszor érzéketlenség, önzés, elhanyagolás, manipuláció vagy abúzus volt. A testünk azonban mindig emlékezni fog arra, hogy nem vigasztaltak meg, amikor sírtunk, nem adtak enni, amikor éhesek voltunk, megtömtek, amikor nem voltunk éhesek, megütöttek, amikor megijedtünk vagy féktelenül örültünk, megszégyenítettek, amikor kíváncsiak vagy őszinték voltunk. Az eszed azt állítja, hogy szeretve voltál, de a tested emlékezik a valóságra. Elidegenedsz magadtól, pánikrohamaid lesznek, tudatmódosítóhoz nyúlsz, agresszív késztetéseid lesznek vagy depresszióba zuhansz.
A jó hír az, hogy nem a szenvedés betegít meg, hanem annak elfojtása, bagatellizálása, kibeszélhetetlensége. Az átélt, de feldolgozott és meggyászolt trauma nem vezet elakadásokhoz és kényszeres ismétlésekhez az életünkben. Alice Miller éppen ezért szentelte élete második felét az ismeretterjesztésnek. Bízott abban, hogy a jövendő generációk a pszichológia, az agykutatás, az idegtudományok felismeréseinek köszönhetően ki tudnak törni a nevelésnek hazudott gyereküldözés évszázados ördögi köréből. Ha megengedjük gyerekeinknek, hogy adekvát módon, azaz haraggal reagáljanak arra, ha valaki szándékosan vagy tudattalanul fájdalmat okoz nekik, akkor lehetővé tesszük, hogy felnőttként is észrevegyék, ha bántani vagy manipulálni akarják őket. Az így felnövő nemzedék autonóm, kritikus emberekből áll majd, akiknek életét nem az elfojtott düh és frusztráció, hanem az életöröm határozza meg.
Alice Miller megszenvedte azt, amiről beszél – gyerekként, zsidóként, de anyaként is. Mire megértette azt a mechanizmust, ami generációk életét tette tönkre, már ő maga is elkövette azokat a hibákat, amik ellen egész szakmai életében küzdött. Ez azonban mit sem von le munkásságának értékéből, sőt éppen azt példázza, hogy a legsötétebb családi és társadalmi hipnózisból is lehetséges felébredni. A szakadékról élet és mű, Alice Miller és fia, Martin Miller között, a Láthatáron csoport készített megrázó előadást Hagyaték címmel.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
