Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A koronavírus felborította a közoktatás működését, egyik pillanatról a másikra kellett átállnia az iskoláknak a távoktatásra, diákoknak a távtanulásra. Nem mindenütt hatékonyan, de a pedagógusok jó része azért megpróbált megbirkózni a feladattal, a tapasztalatok pedig még akár jó irányba is változtathatják az egyszer majd újra offline módba kapcsolt iskolákat is.
A közoktatás egyik legnagyobb problémája a pedagógustársadalom elöregedése: 2008 és 2018 között az 50–59 évesek aránya 27-ről 35 százalékra, a 60 évesnél idősebbeké 2-ről közel 10 százalékra nőtt. Azaz a most a közoktatásban dolgozó pedagógusok mintegy fele elmúlt 50 éves.
Ez a generáció legjobb esteben is digitális bevándorlónak számít, de vannak, akik eddig alig kóstoltak bele ebbe a világba. Hogy valaki mennyire használja ezeket az eszközöket, az persze nem feltétlenül korfüggő, nyilván vannak idősebb pedagógusok is, akik élnek a lehetőséggel, akár még az oktatás során is, de azért nyilván e korosztálynak kevésbé alap, hogy bármilyen formában becsempéssze az iskolai munkába az internet adta lehetőségeket. (És ez nem csak rájuk igaz, mert a fiatalabbak körében sem mindenki volt zsonglőre a Google Classroomnak, a Zoomnak vagy akár az államilag erőltetett, sok problémával küzdő Krétának.)
A tanárképzőn annak idején nem tanultak erről (hiszen gondoljunk csak bele, az internet elterjedése az ezredfordulón kezdődött, és még másfél évtizede is csak a háztartások 30 százalékában volt jelen), a 3–4 évtizedes tanári pályafutásuk során kialakultak a tanítási rutinjaik, amelyek jellemzően tankönyvre, frontális tanításra, felelésre, számonkérő értékelésre épültek. Más kérdés, hogy mindez csak látszólag működött, az élet majd' minden területén multitasking üzemmódhoz szokott gyerekek egyre inkább poros múzeumnak érezték az iskolát, ahol a katedrán beszélő egyfunkcionális (ismeretátadó) tanárra kellene figyelniük.
Egyik pillanatról a másikra
2020. március 13-án a Facebookon a miniszterelnök saját, aznap reggeli szavait felülírva bejelentette, hogy mégis bezárják az iskolákat, a rendszer áttér egy új oktatási formára.
Hirtelen tehát át kellett állni mindenkinek a távtanításra. A fiatal, a digitáliát már kiválóan használó tanároknak és az idősebbeknek is. Nem volt ez természetesen zökkenőmentes, rengeteg hibával, vesződséggel járt, de – különböző színvonalon – azért a legtöbb helyen (mint írtuk, az állam bármilyen segítsége nélkül) elindultak.
Noha rengeteg probléma volt mindezzel, és a diákok 15–20 százalékát el sem érte a távoktatás, továbbá a döntő többségben semmiképp nem volt nevezhető digitális oktatásnak, ami történt, legfeljebb a hagyományos oktatás továbbvitelének az online térben, de mégis, a magyar pedagógusok valahogy működtették a rendszert. Volt, aki a netkapcsolattal nem rendelkező diákjainak papíron adta ki a feladatokat, majd gyűjtötte be a megoldásokat, de akkor is kitalált valamit. Leggyakrabban az volt az oktatási folyamat, hogy kevés órát tartottak a tanárok, a gyerekek kaptak esetleg egy e-mailt, hogy tanulják meg a tankönyv 61. oldalát vagy jegyzeteljék ki az adott fejezetet, és küldjék vissza. Nos, ennek sincs köze a digitális oktatáshoz, de a nagy semmiből mégiscsak lett valami. És persze voltak olyan iskolák is, ahol gyorsan, különböző „helyi operatív törzsek”, digiteamek alakultak, akik kitalálták, kipróbálták, mely platformon érdemes tanítani, hogyan érdemes értékelni, és betanították a többi kollégát is ezekre. Néhány helyen pedig kialakult valóban hatékony digitális oktatás is már a tavaszi időszakban.
Jó fejek
Állami támogatás hiányában minden a pedagóguson múlott. Lehetett aprófalvakban is jó, a helyi igényeknek megfelelő oktatást kialakítani, és lehetett az elitgimnáziumokban is „megúszós” órákat tartani. A jó pedagógusok az új helyzetben is küzdve, hibázva, de jó pedagógiát folytattak, a kevésbé jó tanárok itt is inkább az órák letudását választották. (Ha már az „úszásról” van szó: érdekes és a centralizált rendszer anomáliáit bemutató színfoltja volt az időszaknak az a testneveléstanár, aki vicces, vasalódeszkás videóval próbálta a diákjait motiválni, és ezért a helyi tankerület fura-ura őt meghurcolta.)
A tavaszi időszak érdekes pszichológiai aspektusára hívta fel többek közt a figyelmet nemrég Prievara Tibor digitális oktatásszakértő:
Volt egy olyan kegyelmi állapot, amikor mindenki nagyon jó fej volt a másikkal. Amellett, hogy hatalmas ijedtség volt, kialakult azért egy hősies, bajtársias, egymással-egymásért munka. A tanárok felé megértőbbek voltak a diákok, ha esetleg bénák voltak, nem ment minden flottul nekik, és a tanárok is megértőbbek voltak a diákokkal szemben az új helyzet miatt.
Az őszi időszakban általánosságban csak a középiskoláknak kellett átállni az online oktatásra, ennek tapasztalatait Prievara így foglalta össze: „Márciusban hagyták dolgozni a tanárt úgy, ahogy ő akar és tud. Most viszont az lett a fontos, hogy az iskola képes legyen formálisan igazolni, hogy tanulás történik.” A helyzet tehát megváltozott, de erről még általános képünk nincsen.
Mit vihet tovább a rendszer a távoktatásból?
Bár az olyan optimista várakozások, amelyek a tavaszi kényszerű digitális átállás után egyfajta alulról jövő oktatási reformot vizionáltak, amiből kisülhetett volna egy általános, új szemléletű digitális oktatás, hiú ábrándnak bizonyultak, de az biztos, hogy azért ez a tapasztalat nem múlik el nyomtalanul.
"Változás biztosan lesz, csak annak a természete és a mértéke kérdéses.
A mostani távoktatás annyiban előrevihet bennünket, hogy nagyobb szerepet kapott az informatika eszköztára, kiderült, milyen gyorsan meg lehet tanulni ezek használatát akár alapvetően új helyzetben is. Megmutatkozott a tanárok kreativitása, problémamegoldó képessége. Sokszor hangsúlyoztuk, hogy a pedagógusok tudnának önállóbban, a mindenkori helyi feladatokhoz alkalmazkodva dolgozni, ha lehetőségük lenne rá. Ez eddig egy optimista hipotézis volt, most pedig itt a kézzelfogható bizonyíték. Széles körben megtapasztaltuk, hogy a hagyományos iskola számos tevékenységi formája felesleges, és kipróbáltunk új dolgokat, amelyek hatékonyabbnak tűnnek” – sorolta Csapó Benő oktatáskutató a hvg.hu-nak adott interjúban a várható pozitív hozamait a karanténoktatásnak.
Igaz, hangsúlyozta azt is, hogy olyan változásokat, amelyekhez sok tudás, komoly erőfeszítés és pénz kell, egy ilyen tapasztalati alapú átalakulástól önmagában nem remélhetünk. A lényeges változáshoz szerinte alapvető szemléletváltásra van szükség. „A technológia alkalmazása lehetővé teszi, hogy a tanulást személyre szólóvá tegyük, feltérképezzük, hol tartanak a diákok, és mindenkinek egyedileg azt tanítsuk, amire szüksége van. Figyelembe kell venni, hogyan tanulnak a gyerekek, miképpen fejlődik a gondolkodásuk, milyen kapcsolat van az értelmi fejlődés és a tananyagokban található összefüggések megértése között. Ezek régóta ismert, egyszerű alapelvek, de nehéz őket a mindennapi gyakorlatba átültetni. Most láttuk, hogy a technológia ebben is segíthet, innen lehet továbblépni.”
Csapó Benő és más szakemberek persze rendre felhívják a figyelmet arra is, hogy a karanténoktatásból rengeteg gyerek kiesett, jellemzően azok, akik amúgy is nagy hátránnyal küzdenek. Számukra valahogy meg kell teremteni valamilyen felzárkózási lehetőséget. Ez leginkább a hátrányos helyzetű gyerekeket veszélyezteti, de nemcsak őket, hanem gyakorlatilag minden diákot. Ludger Wößmann német oktatáskutató azt állítja, hogy aki gyerekkorában elveszíti egy iskolaév harmadát – vagyis nagyjából annyit, mint tavasszal, a járvány miatt minden magyar diák –, az felnőttkorában, teljes aktív élete során 3-4 százalékkal kevesebbet keres.
Kérdés, mennyire veszett el a tanulók számára a tavaszi három hónap (illetve, akit érintett, a plusz őszi két hónap, vagy ki tudja mennyi lesz végül). Ez nagyjából a pedagógusokon múlott, akik egy gyökeresen új helyzetben kellett, hogy állják a sarat. Lehet, hogy nem mindenütt sikerrel, de legtöbb helyen megpróbálták, hogy ne legyen elveszett időszak a diákok számára a tantermen kívüli digitális munkarend.
„Egy fél ország röhögött a videómon három hónapig, közben az én életemből eltűnt a humor”
