Élet+Stílus Czeglédi Fanni - Vándor Éva 2020. november. 20. 20:00

Megjön-e a kedvünk egy kis monarchiához?

Hiába hasonlítanak megszólalásig a szereplők, a helyzetek és a körülmények a valóságra, A korona című sorozat fikció – annak viszont valóban királyi. Most már négy évadon keresztül láthatjuk, hogy a királynő is ember, nem is szólva a család többi tagjáról. De vajon szimpatikusabb lesz-e ettől a monarchia?

A monarchia intézménye felett még egy illiberális demokráciában is nehéz napirendre térni, ha túllépünk a gyerekmeséken, és a maga hétköznapiságában akarjuk elképzelni a királyságot: olyan fogalomként, amely a nemzeti identitásunkra tapad, amely beleszól az ünnepeinkbe, a költségvetésünkbe, a kultúránkba.

Egy monarchiának ezért is az egyik legnagyobb feladata, hogy kezdjen valamit az anakronisztikusságával, hogy igazolja a létjogosultságát a 21. században. Miért tűrje és finanszírozza egy ország a királyi családot annak minden kiadásával és nyűgével, amikor alapvetően egy képviseleti demokrácia játékszabályai mellett működik?

A brit királyi család nagyon is tisztában van ezzel a dilemmával. És a maga módján igyekszik is fenntartani az érdeklődést, amely a fennmaradásának a záloga lehet.

Erzsébet királynő – az igazi

Ezt az érdeklődést a Windsorok iránt egyrészt azok a nem feltétlenül megalapozott sztorik táplálják, amelyek a bulvárlapok címlapjára röpítik a királyi család tagjait. Másrészt azok a sztorik, amelyeket ők maguk igyekeznek kialakítani és megosztani saját magukról. A trükk benne az, hogy közben alig mondanak valamit – a méltóságteljes hallgatás az uralkodói eszköztár egyik legfontosabb eleme –, így előáll a királyi család fikciója.

Innen nézve pedig valóban csak alkotói elköteleződés – és persze jó sok pénz – kellett ahhoz, hogy ezt a történetet annak kezeljék, ami: fikciónak. Így született meg a Netflix egyik legpompásabb vállalkozása, amely most ért el a negyedik évadához: A korona.

Olivia Colman mint Erzsébet

Peter Morgan, a sorozat alkotója nem számított újoncnak a royal terepen, ő írta A királynő című, 2006-ban bemutatott film forgatókönyvét, amely a Diana hercegnő haláláról szóló időszakot mutatja be (Helen Mirren főszereplésével), illetve az ő munkája az Audiencia című színdarab is, amelyet Magyarországon Halász Judit főszereplésével mutattak be a Vígszínházban.

A korona első évada 1947-ben, a királynő esküvője előtt egy nappal indul, a most debütáló negyedik évad pedig a politikailag és magánéletileg is mozgalmas nyolcvanas évekbe érkezik meg: ez az az időszak, amikor Margaret Thatcherből miniszterelnök lesz, Diana hercegnő pedig a királyi család tagjává válik egy világra szóló esküvő után.

Emma Corrin mint Diana

A korona soha nem akart dokumentumfilm-sorozat lenni, ugyanakkor adott a váza, hiszen javarészt az ismert események mentén vezeti végig a nézőt Erzsébet királynő uralkodásának az évein: látjuk az audienciára járó miniszterelnököket, az angol politikai élet és a családdal kapcsolatos fő történéseket is. Néhol kiszínezve, eltúlozva, vagy épp váratlan perspektívából vizsgálva: hiszen ki is tudhatná pontosan, miről beszélgetett Erzsébet a zárt ajtók mögött a családtagjaival?

Peter Morgan egy két évvel ezelőtti interjúban elmondta, hogy nyolcfős kutatócsoporttal dolgozik a cselekményen. Utánaolvasnak mindennek, ami a feldolgozásra váró időszakban történt a főbb szereplőkkel, majd kiválasztanak bizonyos eseményeket, amelyekkel kapcsolatban még mélyebbre ásnak, dokumentumok, régi cikkek, felvételek után kutatva. Ezek alapján aztán Morgan elkezdi felfesteni a lehetséges cselekményszálakat, és persze betömni a történetekben azokat a lyukakat, amelyekről a nyilvánosság semmit nem tud, és nagy valószínűséggel soha nem is fog. A Buckingham-palotából világossá tették: ne is várjuk, hogy a királyi család véleményt mondjon a sorozat hitelességéről.

A család

A korona viszont a maga filmes eszközeivel olyan dimenziókat ad a királyi család tagjainak, amit eddig legfeljebb az alattvalók fantáziája kölcsönözhetett nekik – különösen azokban a korokban, amikor leginkább csak az újságokban látták és a rádióban hallották őket, amikor festményekről és bankjegyekről köszönt vissza az uralkodó arca. Az tehát, hogy VI. Györgyöt az első részekben úgy látjuk premier plánban, hogy közben épp a tüdőrákkal viaskodik a hálóruhájában, elveszi az uralkodótól a sebezhetetlenség illúzióját. A korona forgatókönyvének az egyik legfontosabb mozgatórugója, hogy nemcsak az intézményt, hanem az embert is látjuk, aki beleszületett abba, hogy intézmény legyen. (Az már más kérdés, hogy alattvalóként akarjuk-e tudni, hogy a király épp mit köhög fel.)

A monarchia fikciójának rekordideje – lassan 70 éve – központi alakja Erzsébet, aki az uralkodásának a nagy részét azzal töltötte, hogy egyensúlyozott a kötelesség és a botrányok, a pr-sikerek és a pr-katasztrófák között. Ezt az egyensúlyozást nagyon szépen és érzékletesen ragadja meg A korona, és valószínűleg nincs néző, aki, miután megnézte az eddigi évadokat, azt mondaná, milyen szívesen csinálná ezt Erzsébet után. Mert bármilyen oldalról is vizsgálja őt Morgan, az semmiképpen nem lehet fikció, milyen keserves átalakulással járhatott belenőni az uralkodói szerepbe.

Claire Foy mint a fiatal Erzsébet

De A korona királynője szerencsére beszélhet arról is, amiről a brit monarchia uralkodója nem: hogy milyen nyomást jelent az uralkodóság, a nyilvánosság, a véget nem érő kötelesség, a királyi udvart szünet nélkül megvilágító reflektorfény – vagy épp a királyi rokonok kicsit sem egyszerű életének a menedzselése. Erzsébet uralkodói teljesítményét azzal teszi még lenyűgözőbbé a sorozat, hogy megkapjuk hozzá ez az elképzelt háttérinformációt, hogy amennyire a forgatókönyv engedi, belenézhetünk a királynő gondolataiba.

A korona éppen a valóság és a fikció mesteri elegye miatt tudhat ennyi nézőt a magáénak, hiszen tökéletes sztorit kínál azoknak is, akiket semmilyen szinten nem érdekelnek a királyi családdal kapcsolatos történések: végső soron, ha más kontextusban is, de sokan azonosulhatnak azzal a dilemmával, hogy mennyi esélye marad valakinek a sebezhetőségre vagy az esendőségre, ha a nagy feladat minden mást kisöpör az életéből.

Károly herceg, Margit hercegnő és Anna hercegnő (Josh O'Connor, Helena Bonham Carter és Erin Doherty)

A sorozat épp azzal szippantja be a nézőt, hogy árnyalatokat rajzol a királyi család tagjai köré. Erzsébet erős, persze, hiszen a kezdetektől fogva a kötelességtudat reflexeit erősítették benne, márpedig a kötelességekhez erő kell. De ez nem zárja ki, hogy adott esetben a gyengeségei is megmutatkozzanak – a személyes belső munkáját a sorozat képes sokszor egy közeli vágással megmutatni az első két évadban Claire Foy, a harmadik negyedikben Olivia Colman arcán.

A korona sikerének nemcsak a hatalmas költségvetése a titka – amely mellesleg az epizódok minden egyes másodpercében visszaköszön, itt aztán nem spóroltak ki semmit –, hanem az is, hogy a királyi család kétdimenziós figuráit igazi karakterekké gyúrva elhiteti a nézővel elhiteti, hogy ismeri, vagy legalábbis megismerheti őket. Visszatérő kínzó kérdés a sorozat körül, hogy vajon maga a királynő nézi-e a részeket, az a tippünk, hogy igen, és közben mosolyog magában, hogy itt van 93 évesen, és a világ még mindig történeteket gyárt róla, miközben ennyi idő után sem sikerült kiismerni őt. És tessék: működik a formula, hiszen rajta kapjuk magunkat, ahogy a saját elképzeléseinket vetítjük ki rá, ő pedig tökéletesen visszatükrözi, bármit is gondolunk róla.

Néha persze hihetjük, hogy valamennyire belátunk a Buckingham-palota falai mögé. Vanessa Kirby, aki Erzsébet húgát, Margitot játszotta az első két évadban, a Harper's Bazaarnak adott interjúban mesélt egyszer arról, hogy egy barátja részt vett egy partin, ahol senkit nem ismert, ezért csatlakozott egy társasághoz, akik a sorozatról beszélgettek. Az egyik nő azt mondta, „a nagyija nézi, és nagyon szereti”. Kirby barátnője állítólag ekkor jött rá, hogy Eugénia hercegnővel beszél éppen, akinek történetesen a királynő a nagymamája.

Anna hercegnő a 70. születésnapja alkalmából készült dokumentumfilmben elismerte, hogy belenézett a sorozatba, és „elég érdekesnek találta”, apja, Fülöp herceg azonban szinte biztos, hogy nem nézi A koronát. Matt Smith, aki őt játszotta az első két évadban, a Mirrornak mesélte egyszer, hogy egy barátja egy vacsorán Fülöp mellett ült, és feltette neki az egymillió fontos kérdést. Fülöp herceg állítólag megfordult, és azt mondta: ne légy nevetséges.

Tobias Menzies mint Fülöp herceg

Az biztos, hogy a brit monarchia fogalma óhatatlanul összenőtt Erzsébet személyével, hogy Károly vagy aztán Vilmos is képes lesz-e ezt a fajta személyes varázst beletenni, azt – bármennyire is közeledik a hatalomátvétel – egyelőre még nehéz elképzelni.

Hogy a sorozat alkalmas-e a köztársaságpártiak elbizonytalanítására? Olivia Colman egy interjúban azt mondta, hogy tépelődő baloldali monarchistából a királynő megrögzött csodálója lett, akit igazi feministának tart, és elismeri, hogy a sorozat megváltoztatta azt, amit a királyságról gondolt. És talán azt is, amit a nézők gondolnak róla – még akkor is, ha ez az egész fikció. Az biztos, hogy A koronából leszűrhetjük: royalnak lenni elég nagy macera.

karácsony 2020

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Hírek a koronavírus-járvány második hullámáról
hvg360 Balla István 2020. december. 04. 11:00

Berg Judit: Izgultam, nehogy a Ruminit is utálják a gyerekek, mint minden kötelezőt

Nemrég jelent meg Berg Judit Rumini-sorozatának tizedik kötete, de a kalandos életű mesehős – miután új illusztrációkat kapott - már a világhír felé kacsintgat, és film is készülne, ha a Filmalappal nem rekedtek volna meg a tárgyalások. Magyarország talán legnépszerűbb meseírójával ezúttal olyan, egyáltalán nem mesés témákról is beszélgettünk, mint a könyvdarálás, hogy ki lehet-e lépni egy stabil, de boldogságot nem adó házasságból, vagy hogy miért is próbálják a liberális értelmiség magyarságát megkérdőjelezni a jelenlegi kurzus támogatói.