Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni programjának szakmai vezetője Toszeczky Renáta szociális munkás. Feladata, hogy a prostitúcióból vagy a rabszolgasorból kimenekített áldozatok újra láthatóvá váljanak a társadalom számára. Irodája nincsen, egyedül tartja a lelket két shelter, vagyis két védett ház lakóiban. Róla forgatott dokumentumfilmet Schwechtje Mihály Védelem alatt címmel, mert nemcsak az áldozatok, de a szociális munkások emberfeletti tevékenysége is gyakran láthatatlan a többség számára. A film főszereplőjével készítettünk interjút.
hvg.hu: Nem okozott némi dilemmát, hogy beengedjék abba a védett közegbe a kamerát, ahol az emberkereskedelem áldozatai végre menedékre leltek?
Toszeczky Renáta: A filmben olyan lányok szerepelnek, akiket már nem keresnek, már nincsenek veszélyben. Ők, Marcsi, Szabina és Niki, már a reintegráció terén is egészen jól álltak a forgatáskor, a Misi (Schwechtje Mihály – a szerk.) filmje tehát már nem azt a helyzetet mutatja be, amikor megérkezik a házba egy áldozat.
Azt láttam a lányokon, hogy az egész forgatás valami pluszt adott nekik. Jót tett nekik az érzés, hogy ők valamiért érdekesek lehetnek. A stáb pedig partnerként beszélt velük, ami azért jó, mert nagyon fontos, hogy ezek a nők megtapasztalják az egészséges emberi kapcsolódásokat: odajöttek férfiak, akik szépen, tisztelettel beszéltek velük, és eszük ágában sem volt őket kizsákmányolni. Ráadásul sok áldozatban felmerül annak is az igénye, hogy segítsenek másoknak a történeteikkel, és ezt a film által a ház lakói részben megélhették.
hvg.hu: Hogy működik a Baptista Szeretetszolgálat védettház-hálózata? Hány darab ilyen ház van, és mennyi ideig nyújtanak egy-egy embernek védelmet?
T. R.: Három shelterünk van, plusz két kiléptető lakás és egy krízislakás. Az utóbbit akkor használjuk, ha valakit nagyon gyorsan kell elhelyeznünk. Ezeknek az ingatlanoknak az együttes befogadóképessége 30-40 fő.
A kormányrendelet értelmében a védett házakban 90+90 napig tartózkodhatnak az áldozatok, de nálunk általában egy-másfél évig laknak. Egy-két hónap nagyon kevés lenne ahhoz, hogy sikerrel reintergáljuk őket. A védett házakból kikerülve az áldozatok a kiléptető lakásokba kerülnek, ahol maximum öt évig tartózkodhatnak. Ide általában akkor költöztetünk valakit, ha már van keresete, tud előtakarékoskodni, a szociális munkással ilyenkor már kevésbé szoros a kapcsolata. Ha pedig innen is kikerül, akkor már fenn kell, hogy tudja tartani magát, teljesen önellátónak kell lennie.
Most van egy projekt, amely a Szeretetszolgálat és az Igazságügyi Minisztérium (IM) együttműködésében valósul meg. Ez végre az áldozatok komplex reintegrációs támogatását célozza. Lehetőség nyílik például arra, hogy valamennyi ideig tudjuk finanszírozni a lakhatását azoknak, akik kikerülnek a védett házból. De az IM áldozatsegítő szolgálatai biztosítják azt is, hogy tudjuk teljes egészében fizetni a képzésüket, a jogi és pszichológiai segítségnyújtást vagy a fogászati kezelést. Sokszor érkeznek úgy áldozatok, hogy komoly fogászati problémájuk van, mert például a bántalmazások következtében kiverik a fogukat.
hvg.hu: Ezek szerint az utóbbi időben jelentős javulások történtek az emberkereskedelem áldozatainak állami megsegítése terén.
T. R. Azt gondolom, hogy igen. Az emberkereskedelemben érintett, szakellátásban lévő gyerekek számára is jelöltek ki gyermekotthonokat, prevenciós célzatú programok indultak el. A férőhelyek száma megnövekedett az utóbbi időben, és új szolgáltatások is jöttek létre. Az például, hogy van egy menekítőautónk, csodálatos dolog. Ha sürgősen ki kell menteni az áldozatot, akkor ez ott van, rendelkezésre áll.hvg.hu: Mivel jár egy védett ház vezetése? Miből áll a reintegrációs folyamat?
T. R.: Nyolc éve dolgozom ezen a területen, és jelenleg két védett házat viszek. Az egyikben az emberkereskedelem női áldozatai és a gyerekeik vannak elhelyezve. A másikban pedig férfiak, akiket rabszolgasorból menekítettek ki. Az én feladatom abból áll, hogy a nap 8 órájában ezekkel az emberekkel dolgozzak. Intézem a szociális ügyeiket, összekötöm őket a pszichológussal, a pszichiáterrel, elintézem a társadalombiztosításukat, mert annak, aki hozzánk kerül, a legtöbb esetben nincsen tb-je, nincsenek személyi okmányai. Volt olyan kliensem, aki a tb rendszere szerint már nem is élt.
Ezeket az embereket újra láthatóvá kell tenni a társadalom számára.
Segélyt igénylek nekik, felmérem a képességeiket, megpróbálom megoldani, hogy részt vegyenek valamilyen képzésben. Adományokat szerzek nekik. Most például az egyik férfi lakó egy kiskutyával érkezett, és azt kellett elintéznem, hogy a kutyának meglegyenek az oltásai. Az itteni állatvédő egyesület volt olyan jó fej, hogy beoltotta a kutyát ingyen.
Mindeközben egy nagyon komoly bizalmi kapcsolat alakul ki köztem és az áldozatok között. A munkám része a segítő beszélgetés is, a legtöbb problémájukat nekem mondják el.
hvg.hu: A filmben van egy jelenet, amikor segít kifesteni az egyik nő, Marcsi új otthonát, ahova a védett házból költözne. Ez is a munka része lenne, a mázolás, lakásfelújítás?
T. R.: Én a generátor vagyok. Odamegyek, lendületből elkezdem csinálni, és csatlakoznak ők is. Nyilván a festés nem feladatom alapvetően, de a szociális munkának a képessé tevés a lényege. Hogy akarok én valakit képessé tenni valamire, ha nem vagyok ott vele egy adott folyamatban, vagy nem mutatom meg, vagy nem vele együtt csinálom? Marcsi szívesen csatlakozott a festéshez, miután én elkezdtem. Ráadásul, ha együtt csinálunk valamit, akkor közben beszélgetünk. Lehet, hogy ezért megköveznek engem a szocmunkások, de én erőteljesen bevonódom a védett ház lakóinak életébe, mert nem tudok máshogy dolgozni. A segítő szakember a személyiségével is dolgozik, nekem ilyen a személyiségem.
hvg.hu: Hány emberrel foglalkozik most egyszerre?
T. R.: Nyolccal. Ha megnézünk egy iskolai vagy óvodai szociális segítőt, aki ezer diákkal foglalkozik, akkor én ezzel a nyolccal még nagyon szerencsés vagyok. Ugyanakkor van egy jelentős különbség. Nekem nincsen irodám, ahova bemennék az eseteket megbeszélni a kollégákkal. Sőt a kollégáim mind más városokban vannak, így leginkább telefonon keresztül tudunk dilemmákról beszélni, gyakorlatilag egyedül dolgozom. Szinte együtt élek a ház lakóival, olyan sok időt töltök velük. Ez a munka összefolyik az életemmel, nem nagyon vannak határok benne.
hvg.hu: Ez akkor azt jelenti, hogy a saját élete mellett még nyolc másik, teljes életet kell menedzselnie.
T. R.: Illetve a saját háztartásom mellett a másik két ház háztartásáért is felelek.
hvg.hu: Ezt hogy lehet bírni mentálisan? A filmből az derül ki, hogy rengeteg türelme van. El szokott azért néha szakadni a cérna?
T. R.: Talán azért vagyok türelmes, mert mindegyik lakónak ismerem az élettörténetét. Hogy milyen gyerekkoruk volt, milyen abúzusokat szenvedtek el. Egy olyan gyerekkorból, ami nekik jutott, viszonylag nehéz egy egészséges felnőttkort kialakítani. Persze, néha én is pipa vagyok. A filmben is van egy rész, amikor azt mondom az egyik lánynak felindulásomban, hogy „Szabina, megverlek!”. Ez vérciki, de hát ez van. Nyilván nem verek meg senkit. Nem tudom, mennyire jön át a filmből, de én nagyon szeretem ezeket a nőket, soha nem bántanám őket.
hvg.hu: A filmben több szereplő is elhagyja a védett házat, később mégis visszatérnek. Visszaesnek, nem megy elsőre a társadalmi beilleszkedés. Volt olyan, amikor azt érezte, hogy teljesen menthetetlen valaki?
T. R.: Kétségbe nem szoktam esni, de igen, előfordult ilyen. Nemrég egy férfit kellett elküldenem a házból, ami nagyon nehéz döntés volt. 52 évesen került hozzánk, előtte 30 évet élt rabszolgaként, csicskaként. Mindig valaki kizsákmányolta: hol az utcán, hol családok dolgoztatták. Nyilvánvalóan nagyon rossz mentális állapotban volt, súlyos alkoholfüggőségben szenvedett. Kötődött is hozzám, de hiába próbáltam addiktológiára küldeni, nem volt hajlandó semmiféle intézménybe bemenni. Az adott településen meg már őrült ribillió volt, hogy ő állandóan üvöltözik, így nem maradt más választásom. Budapestre került, de ott sem volt meg a képessége arra, hogy együttműködjön.
Aztán volt egy fiatal nő tavaly, aki Németországból került haza. Soha ilyet előtte nem gondoltam, nem is éreztem és nem is fogalmaztam meg, de egy emberi roncs jött vissza Németországból. 26 éves volt, és körülbelül egy öt éves gyerek szintjén kommunikált. Iszonyatos bántalmazások nyomai voltak rajta. Az ő esetében azt éreztem, hogy tehetetlen vagyok, elfogyott a tudásom.
hvg.hu: Mi lett vele?
T. R.: Igyekeztem bentlakásos intézményt találni neki, de számtalan egészségügyi, pszichés, mentális problémája miatt sehova sem tudtam elhelyezni, ezért három hónap után a családjához került vissza.
hvg.hu: Mi az, amit sikerként könyvel el? Ha kellene mondani egy számot, akkor mit mondana, tízből általában hány áldozatnak sikerül megnyugtató módon rendezni a sorsát?
T.R.: Ezt nehéz így nézni, de azt mondanám, hogy tízből hat ember talpra tud állni. Ezt persze ne úgy képzeljük el, hogy ők aztán teljesen rendben vannak. Bukdácsolnak, kudarcaik vannak továbbra is, de – és ez a legfontosabb – nem válnak újra áldozattá. Azaz, ha nem tudnak megmaradni egy munkahelyen, akkor nem az lesz rá a válaszuk, hogy visszamennek prostituáltnak. A siker az ő esetükben kicsit máshogy mérendő. Sikerélmény, hogy Szabina tudja nevelni a kisfiát, van egy saját ingatlana és dolgozik. Vagy, hogy a nagyon alacsony intelligenciájú, de hihetetlen érzelmi telítettséggel rendelkező kliensem már öt éve neveli a gyerekét.
Nem azt kell nézni, hogy a társadalom mit tekint sikernek, hanem hogy az adott ember honnan hova jutott el. Iszonyatos nagy erőt látok ezekben az emberekben. Hihetetlen, hogy az előéletük után még mindig itt vannak, és még mindig nem adják fel. Ebből én is tudok energiát meríteni.
hvg.hu: Említette, hogy nagyon összefolyik a munka az életével. Gondolom, azért csak van valami önvédelmi stratégiája, hogy ezt a sok nehéz sorsot ne húzza teljesen magára.
T. R.: Képzem magam, abban hiszek, hogy fejlődnöm kell. Van egy önkéntes, de mégis szakmai közösség, melynek már sok éve a tagja vagyok, és ez a közösség nagyon fontos segítség abban, hogy egyben tudjak maradni, mert nincs szupervizorom a munkám során. Nélkülük és a szakmai támogatásuk nélkül valószínűleg már ronggyá égtem volna, az áldozatok traumatizáltsága erősen átkúszhat a segítő emberre.
Segít az is, hogy nemcsak a védett házakban dolgozom, járok gyerekotthonokba, iskolákban prevenciós tréningeket tartok fiataloknak, képzéseket szakembereknek emberkereskedelem és kapcsolati erőszak témában. Meg ott a családom: van két gyönyörű gyerekem, egy jó fej anyám, a barátaim aranyat érnek. A szeretetszolgálat klassz hely, de nagyon hiányzik már nekem, hogy fizikailag ne egyedül dolgozzak. Hamarosan létesül a közelben egy családok átmeneti otthona, ahol végre lesznek kollégáim. Van tehát fény az alagút végén, ami megerősít, hogy már csak egy kicsit kell kibírnom.
hvg.hu: Nem keseríti meg ez a munka az embert?
T. R.: Még sosem mondták rám, hogy megkeseredett lennék. Azt gondolom az életről, hogy mégiscsak egy csodálatos dolog, minden ellenére. Ott van Szabina, aki Ibizáról menekült haza várandósan, majd született egy kisfia, és az egész élete át tudott billenni. Ott voltam a gyerek születésénél, én láttam először a kisfiát. Nagyon jó élmény volt. Igaz az a mondás, hogy látnunk kell a sötétséget is ahhoz, hogy meglássuk a fényt.
hvg.hu: Hogy érzi, milyen a társadalmi megbecsültsége a munkájának?
T. R.: Hálás vagyok ezért a kérdésért, mert semmilyen. A szociális munka társadalmi megbecsültsége nulla, lótúró, a béka segge alatt van. De nemcsak az a munka, amit én csinálok, hanem a szociális asszisztens, a szociális gondozó és ápoló munkája is, a szociális terület úgy, ahogy van egy teljesen láthatatlan. Közben meg, ha ezek az emberek felállnának és azt mondanák, hogy akkor viszontlátásra, nem csinálom tovább, itt őrületes nagy problémák lennének. A hajléktalanokkal, a fogyatékkal élőkkel, az idősekkel dolgozók, a kórházi szociális munkások olyan emberekkel foglalkoznak, akik a társadalom peremére vannak szorulva, akikről nem szeretünk tudomást venni. A szociális munka egy picit a társadalom lelkiismerete. Eszerint lehet bőven lelkiismert furdalásunk.
hvg.hu: Hogy lehetne ezen javítani?
T. R.: Szerintem ez nemcsak a társadalomnak, de a szociális szférának is a felelőssége. Nagyon sok mártír dolgozik itt, visznek mindent a hátukon, akkor is megcsinálják a dolgukat, ha beleszakadnak, ezzel pedig visszaél a rendszer. Ez dühít egyre inkább. A szociális szakma nem tudja az érdekét érvényesíteni.
Hol van az a képességünk például, hogy képviseljük, láthatóvá tegyük magunkat? Ezt miért nem tanítják a szocmunkásoknak az egyetemen? Nem látok szociális munkásokat a tévében kiállni, demonstrálni, nem látom, hogy hangot kapnának. Fontos lenne az anyagi megbecsültség is, persze. Hogy valaki normális fizetést kapjon, és ne nettó 120 ezer forintot vigyen haza 30 év munkaviszony után úgy, hogy közben nagyon komoly felelőssége van.
Tény, hogy a szocmunkások nem műtenek, de mi is életben tartunk embereket. Sőt, azért dolgozunk, hogy az emberek önmagukat legyenek képesek életben tartani, és lehetőleg minél minőségibb módon. Egy krízisben a szociális munkás egy teljes család mellé áll. Így nem az történik, hogy végleg leépül a család, kiemelik a gyerekeket és mindenki megy, amerre lát, hanem ez a család bekerül a családok átmeneti otthonába, majd onnan újra funkcionáló családként vissza a társadalomba.
A szociális munkának számtalan gazdasági előnye is van, ha az hatékony. Ezeket meg kéne mutatni. Amíg az emberek jelentős része azt hiszi, hogy nekem szociális munkásként annyi a feladatom, hogy pelenkát cserélek – miközben egyébként több diplomám van –, az sokat elárul rólunk is, mert nem jutottunk el odáig, hogy tudják az emberek, mit csinál a szociális munkás.
hvg.hu: Meddig lehet ezt a munkát végezni?
T. R.: Szerintem egy 8–10 évig, aztán váltani kellene. Vagy ha nem is váltani, akkor az áldozatokkal végzett segítői munka mellett más területen is feladatokat végezni, például képzéseket tartani, prevenciós programokat kidolgozni, tenni azért, hogy a társadalom érzékennyé váljon az emberkereskedelem problémája iránt.
hvg.hu: Akkor az ön esetében éppen időszerű lenne a váltás.
T. R.: Nem akarok elszakadni a klienseimtől, de szívesen átadnám a tapasztalataimat. Aztán talán tíz év múlva már egy présházban fogok lakni a Balatonfelvidéken, ott és onnan fogok tartani szupervíziókat olyan szakembereknek, akik szintén nagyon nehéz terepen dolgoznak.
A Védelem alatt című film a Verzió dokumentumfilmes fesztivál online programkínálatában elérhető.
