Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Tamás és István tizenkét éve alkot egy párt, tavaly novemberben pedig, nyílt örökbefogadás útján egy ikerpár szülei lettek. Nincs vele problémájuk, ha bárki meglepőnek találja a családjukat, de titkolózni soha nem akartak. Arról, hogy milyen adminisztratív kihívásokkal járt a két – most már hét hónapos – baba érkezése, és hogy mennyire elfogadó a társadalom, ha nem hagyományos szülői felállással találkozik, otthonukban meséltek a hvg.hu-nak.
A nappaliban színes gyerekjátékok, a falakon hatalmas családi fotók sorakoznak: Szigetszentmiklóson vagyunk, István és Tamás kertes házában. A két férfi még 2008-ban ismerkedett meg egy kerti partin, ahogy ők fogalmaznak, sorsszerű találkozás volt az övék. „Mindketten mással voltunk akkoriban, de ahogy kinyílt a kapu, és István besétált rajta, azonnal éreztem, hogy ő az” – kezdi Tamás.
Hajnalig beszélgettek, majd az addigi kapcsolatokat lezárva randizni kezdtek, és rövid időn belül összeköltöztek. Budafokon teljes természetességgel éltek együtt meleg párként, de elértek a karrierjükben egy ponthoz, amikor tovább akartak lépni.
„Szegény családból jövök, a semminknél is kevesebbünk volt. Az, hogy én majd külföldön tanulok, és nyelveket beszélek, addig csak álmok voltak. Elindultunk megvalósítani őket” – mondja Tamás. Úgy érezték, az Egyesült Királyság elég messze van ahhoz, hogy szintet lépjenek, de elég közel, hogy ha bármi baj van, haza tudjanak jönni. Azt mesélik, megvoltak a maguk harcai az előbújással, de alapvetően mindkettőjük családja támogató volt, és mire 2009-ben eljegyezték egymást, már a szülők is jelen voltak a bulin.
„Nem előlük menekültünk külföldre, szó sincs róla, kint meg aztán ez már olyan természetes volt, mintha csak arról lett volna szó, hogy jobb- vagy balkezes vagy. Mi ehhez annyira hozzászoktunk, hogy itthon is így élünk – tudjuk, külső szemmel néha meglepő.”
Tamásék külföldön mindketten dolgoztak és egyetemre jártak, de azt mesélik, ott sem a melegségük miatt voltak kitéve hátrányos megkülönböztetésnek, sokkal inkább azért, mert bevándorlók voltak. Amikor kint legálissá vált az azonos neműek házassága, lecsaptak a lehetőségre, de óvatosan és tudatosan: előtte egy fél évvel hazajöttek, és megváltoztatták a születési nevüket: kettejük vezetéknevét összeragasztották egy kötőjellel.
A család nem volt boldog, de mivel itthon nem ismerik el a kinti házasságot, ez volt az egyetlen esélyük arra, hogy nekik is, és a leendő gyermekeiknek is azonos vezetékneve lehessen, ők pedig nagyon akarták ezt az egységet.
Megalapozott házasság
Istvánék már 2016-os házasságkötésük előtt elkezdték nézegetni, hogy egy meleg párnak milyen úton-módon lehet gyereke. A létező összes módról, számos országban informálódtak, végül a kinti örökbefogadás mellett döntöttek.
Azt mesélik, olyan volt, mintha valaki nyolc hónapra beköltözött volna a gardróbszekrénybe: mindenbe bele akartak látni, a barátaiknak referencialevelet kellett írniuk, nekik esszéket, miközben dolgoztak és egyetemre jártak. A folyamat végén azonban elutasították őket azzal az indokkal, hogy még nem állnak készen, nem lehet egyszerre gyereket nevelni, tanulni és dolgozni.
Egy évvel később hazajöttek, 2018-ban pedig elindították a magyarországi örökbefogadási folyamatot. „A mi szótárunkban nem volt olyan, hogy nem sikerülhet. Tomi HR-területen dolgozik, négy nyelven beszél, én fotósként, így bármi történik, tudunk lépni.
A gyerekvállalás előtt volt időm megismerni a férjemet, láttam, honnan hová jutottunk. Mindig támogattuk egymást, egy időben egy helyen dolgoztunk, ha sírtunk, együtt sírtunk. Ez egy nagyon megalapozott házasság, rengeteg mindenen mentünk keresztül az elmúlt években, de ugyanolyan átlagos életünk van, mint másoknak.
Mi mindig családban gondolkodtunk, nem jártunk bárokba, komolyan terveztünk” – magyarázza István.
Magyarországon egy azonos nemű pár mindkét tagja nem fogadhat örökbe gyereket, egyedülálló örökbefogadásra azonban (ha valaki megszerzi az alkalmassági határozatot) jogosult lehet bejegyezett élettársi kapcsolatban élő személy is, a szexuális irányultságától függetlenül. Hivatalosan, egyedülállóként István az örökbefogadó. Tamás is lehetne, de annak idején így állapodtak meg. A párnak elképesztően nagy szerencséje volt, az ügyintézőtől a védőnőn át a gyerekorvosig soha senki nem tett egyetlen megjegyzést sem, és senki nem nehezítette meg a dolgukat.
Hirtelen mindenkinek ott lesz dolga
Tamás és István először a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz (Tegyesz) fordultak, ahol a tájékoztatók után pszichológiai vizsgálatra mentek, majd környezettanulmányt végeztek náluk. Nyitottak voltak magasabb rizikójú gyermekek örökbefogadására is. Az akkor még kötelező tanfolyam elvégzése után szakvélemény készült róluk, majd megkapták az alkalmassági határozatot, amely egy 0-4 éves korú, korrigálható egészségi állapotú gyermekről, illetve ikerpárról szólt, nemi és származási megkötés nélkül. Papíron csak István mehetett volna ügyintézésre, de Tamás mindenhová ment vele, pszichológiai vizsgálatra, tanfolyamra is – utóbbin István tanúsítványt, Tamás csak oklevelet kapott.
A határozattal sorban álltak a Tegyesznél, illetve egy nyílt örökbefogadásokat előkészítő alapítványhoz fordultak. A titkos örökbefogadással szemben itt lehetnek kérései az életet adónak: azt szerette volna, ha az ikrek fiatal szülőkhöz kerülnek, első gyerekek legyenek, hogy csak rájuk kelljen koncentrálni, sőt – ez ritkán fordul elő –, kifejezetten örült volna, ha meleg párhoz kerülnek.
Több pár mappáját is megkapta a szülés előtt, ő azonban Istvánékkal szeretett volna először találkozni. „Minden a gyámhivatalon keresztül, illetve az alapítvány segítségével zajlott, például csak együtt találkozhattunk a vér szerinti anyával, külön egyáltalán nem, és semmilyen pénzmozgás, támogatás nem történhetett. Egy doboz terhesvitamint sem vehettünk az életet adó anyának, mert azzal rögtön véget ért volna az egész folyamat” – mondja Tamás.
Mielőtt megszülettek a babák, István felhívta a védőnőt, kérte, beszéljék át a teendőket.
Mondta, hogy az anyuka menjen be az irodába, mire elmagyaráztuk, hogy mi egy olyan család vagyunk, ahol két apuka van. Közölte, hogy semmi probléma, akkor menjek én.
Lépésről lépésre átbeszéltünk mindent. Elképesztően kedves volt, azóta is figyeli a gyerekeket, követi a fejlődésüket, szól, ha úgy látja, valamire szükség van. Ugyanígy a gyerekorvos is, egy rossz szava sem volt. Bármikor megyünk oltásra, hirtelen mindenkinek ott lesz dolga, megnéznek minket, dicsérik a babákat, elképesztően támogatóak" – mondják.
Istvánék 2019 novemberének egyik reggelén kapták a hívást, hogy úton vannak a babák: a kisfiúval és a kislánnyal néhány perces korukban találkoztak először, utána folyamatosan jártak be a kórházba naponta több órára, és már ők hozták el őket onnan. Az első hat hét mégis nagyon nehéz volt számukra, hiszen a törvény megengedi az életet adónak, hogy meggondolja magát. Tamásékhoz ekkor is járt segítő, védőnő, hat hét után pedig azzal véglegesítődött a határozat, hogy a vér szerinti anya nem jelentkezett.
Nekünk kell felvértezni őket
Tamás és István gyakran megkapja azt a kérdést, nem gondolják-e úgy, hogy a gyerekeknek szükségük lenne egy anyára. „Egy gyerek egészséges személyiségfejlődéséhez szükség van egy férfi és egy női mintára. Ezt nem lehet elvenni. De ennek nem kell feltétlenül az anyának lennie. Lehet ez nagynéni, nagymama, keresztanyák, lehet ez más nő, és minket nagyon sok nő vesz körül, többen pszichológusok” – mondják, de hozzáteszik: azt viszont nem gondolják, hogy az apai szeretet ne lehetne olyan mély, mint az anyai.
„Elképesztően kötődünk a gyerekekhez, az első neszre felébredünk, minden apró mozdulatukat igyekszünk megismerni. A társadalmunkban egyébként még mindig erősen él az a kép, hogy a férfi hazamegy munka után, leül a kanapéra egy sörrel, és neki ez a dolga, míg a nőnek az, hogy anya legyen, és háztartást vezessen. A nők ma már teljesen más pozícióban vannak. Miért ne maradhatna az apa otthon a gyermekkel?
Az apák is tudnak olyan minőségben jelen lenni, csak meg kell adni nekik az esélyt. Nálunk nincs olyan, hogy egyikünk az apa, másikunk az anya – nincsenek szerepek.
Úgy osztjuk el a tennivalókat, hogy az csinálja, aki jobban szereti. Gyakran kérdezik, milyen nő lesz a gyerekünkből: reméljük, hogy talpraesett, karakán és nyitott. De azt nem csak reméljük, abban biztosak vagyunk, hogy elképesztő szeretetben és gondoskodásban fog felnőni.”
István és Tamás 12 évvel ezelőtti Magyarországhoz képest pozitív irányú változást lát a homoszexuálisok elfogadottságával kapcsolatban. Úgy vélik, segít az ügyön, hogy valahol mindig megjelenik a téma, van egyfajta „nyugatiasodás”, de nem olyan gyorsan, mint szeretnék. „Most már van egy olyan réteg, amelyik lehet, hogy elítéli azt, ahogyan élünk, de
nem kiabálja hangosan, hogy utál minket, mert a homofóbia már cikibb, mint a gyűlölködés.
Sokan mondják, hogy oké, a melegség rendben van, de ne vállaljunk gyereket, mert ők is melegek lesznek – mintha az egy tanulható dolog lenne. Igen, a gyerekeinknek hasonló értékrendje lesz, mint a miénk. Igen, hasonlóan fognak beszélni, táplálkozni, mint mi, de a szülői környezet miatt nem lesz olyan szexuális orientációja, mint nekünk” – mondják.
Nem borzalmas, hogy ilyen is van
A kétapukás családmodell – már csak azért, mert más, mint a többi – okot adhat arra, hogy István és Tamás gyerekeit bántsák, ha majd iskolába járnak, de erről a problémáról a saját tapasztalataik alapján is tudnak gondolkodni.
Engem is bántottak, mert jó sportoló voltam, mert kiemelkedően énekeltem. Ha valamiben más vagy, akár túlsúlyos vagy, akár vékony, akár szemüveges vagy magas, akár különleges a neved, abba beleköthetnek
– mondja Tamás, és István is rögtön bekapcsolódik. „Nekünk kell felvértezni őket olyan magabiztossággal és olyan eszközökkel, amivel meg tudják védeni magukat, legfőképpen azzal, hogy ezt ne érezzék rossznak vagy kellemetlennek. Tudni fogják, hogy ez más, látni fogják, hogy a mi családunk más összetételű. Azoknak, akik nagyon aggódnak a mi gyerekeink jövője miatt, azt tudjuk mondani, hogy neveljék meg a saját gyerekeiket annyira, hogy nyitottan álljanak hozzá másokhoz, és hogy tudják, senkit nem ítélhetünk meg az alapján, milyen a bőrszíne, vagy hány szülője van.”
Mivel Magyarország az anya neve egy személy azonosítójele is, ha egy egyedülálló férfi fogad örökbe, ki kell találnia egy „fiktív anyát”, névvel, születési idővel és hellyel, amit beírhatnak a gyerek anyakönyvi kivonatába. Tamás és István úgy döntött, hogy ha már egy ilyen furcsa szituációba kerültek, az édesanyáik nevét kutyulják össze az adatokhoz. Ha hivatalos ügyet intéznek, minden alkalommal el kell mondaniuk majd egy totálisan idegen ügyintézőnek, hogy melegek, örökbe fogadtak, és van egy hivatalos papírjuk arról, hogy az iratban fiktív anya szerepel, tehát nem tud megjelenni és engedélyt adni az ügyintézésre.
István és Tamás olyannyira nyíltan kommunikál a családjáról, hogy létrehoztak egy saját Instagram-fiókot és YouTube-csatornát is. Hosszú ideig gondolkodtak azon, bevállalják-e, a döntő érv az volt, hogy úgy gondolták: ha csöndben maradnak, semmit nem tesznek a változásért.
„Azért csináljuk, mert szeretnénk, hogy ők már egy olyan világban nőhessenek fel, ahol nem borzalmas, hogy ilyen is van. Van, akit a nagymamája nevel, van, akit csak az anyukája, és van, akinek két apukája van. Tudatosan csináljuk. Azt látjuk, hogy az emberek sokszor nem is negatívak, csak fogalmuk sincs, mit kezdjenek ezzel a helyzettel
– és ha mi lehajtott fejjel, sunnyogva, titkolózva élünk így, akkor úgy tűnhet, mintha ezt szégyellni kellene, nem lehetne róla beszélni.
Persze, vannak buzizós kommentek, de ha foglalkoznánk ezekkel, már visszaköltöztünk volna. A rosszindulatú kommentelők egyébként kisebbségben vannak, csak ők hangosabbak” – mondja István.
A nulladik naptól kezdve
Júniusban az Országgyűlés megszavazta, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben az örökbefogadói tanfolyam opcionális legyen: a döntés komoly felháborodást váltott ki, petíció is indult, több aktivista, örökbe fogadó és szakember pedig a Kossuth téren demonstrált. István és Tamás is ódzkodott a tanfolyamtól, de azt mesélik, már az első nap úgy mentek haza, hogy világos volt számukra: ennél hasznosabb dolgot gyakorlatilag nem élhettek volna át a felkészülés során.
„A tanfolyamon információt kapsz arról, mit csinálj, ha egy négyéves hozzád kerül: számíthatsz arra, hogy be fog pisilni, hogy dührohama lesz, számíthatsz arra, hogy világgá akar majd menni. Hajlamosak vagyunk egy örökbefogadásnál a szülőt előtérbe helyezni, de azt a négyévest elvitték a családjától, és nem érti, hogy miért ugrálják körül az idegenek. A tanfolyam abban segít, hogy átérezd, min mehet keresztül egy gyerek, hogy az ő szempontjait vedd figyelembe. Hogy megértsd, múltja van, csomaggal jön, és hozhat olyan személyiségjegyeket vagy temperamentumot, amit neked kezelned kell” – mondja Tamás, és hozzáteszi: hasonló a helyzet az örökbe adó anyákkal is.
István azt mondja, bár könnyű ezeket a nőket elítélni, de ha az ember egy picit is belelát abba, mi kell ahhoz, hogy valaki átadja a gyereke nevelését másnak, akkor egy teljesen más kép rajzolódik ki róluk. „Fontos volt az életet adónak, hogy megismerjen minket, hogy jó helyre kerüljenek a gyerekek, mert ő olyan helyzetben volt, hogy felmérte, nem tud gondoskodni róluk. Az örökbe adott gyerekek sokszor elhagyottnak érzik magukat, úgy gondolják, nem kellettek. Fontos az ő szintjükön megértetni velük, hogy róluk valamiképpen gondoskodtak. És ahogy egyre idősebbek lesznek, meg fognak érteni bizonyos dolgokat, például azt, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az embernek súlyos döntéseket kell hoznia.”
István azt mondja, ha nem lett volna a tanfolyam, sokkal kevesebbek lennének ma, hiszen rengeteg, később felmerülő kérdésre már akkor választ kaptak. Például arra, hogyan kellene beszélni a gyerekkel az örökbefogadásról.
"Van olyan ismerősünk, ahol az anya épp vacsorát csinált, az apa meg éppen hazaért, miközben a gyerek éppen kiszúrt egy régebbi fotót egy nyaralásról. Megkérdezte, anya, én hol vagyok ezen a képen? Miért nem vagyok ott? Valamit mondanod kell, és tudnod kell mondani” – mondja, és Tamás rögtön rávágja: ők nem fognak titkolózni, a gyerekeknek joguk van tudni, hogy ők örökbefogadottak. „Ha játszom, felkapom, néha elmondom, úgy örülök, hogy örökbe fogadtunk titeket. Ez a nulladik naptól kezdve létezik, de mindig az adott kornak megfelelően fogunk kommunikálni. Fontos, hogy mikor mit mondhatsz. Mi van, ha a gyermek erőszakból születik? Mi van, ha a szülők függők voltak, vagy hajléktalanok? Ezeket tudnod kell elmondani a gyereknek, a szakemberektől pedig a tanfolyam után is lehet segítséget kérni.”
A gyerekek 14 éves koruktól kezdve felvehetik a gyámhivatalon keresztül a kapcsolatot a biológiai anyjukkal (aki eldöntheti, ő is szeretne-e velük kapcsolatba lépni): István és Tamás azt mondja, támogatni fogják őket a folyamatban, ha erre kerül majd a sor. Úgy vélik, azzal lenne nagyobb baj, ha a gyerekek nem lennének kíváncsiak a gyökereikre, hiszen mindenki tudni akarja, honnan származik. „Számunkra a biológiai anya nagyon szimpatikus volt, egy szép, okos, kedves nő. A tanfolyamon felkészültünk ennek az ellenkezőjére is. A gyerekeink egy olyan csomaggal jöttek, amiről senki nem tud, a legszűkebb családunk sem: ez ránk tartozik, és a gyerekekre. Ahogy nőnek, úgy tudnak majd meg egyre többet a miértekről, és eldönthetik, mit szeretnének. Mi mellettük leszünk.”
