Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ez a kérdés perzseli fel épp az Egyesült Államokat – a történelem során már sokadszorra. A Black Lives Matter hosszú ideje hívószava az amerikai közéletnek. De miért olyan nehéz megérteni? Vélemény.
A lángoló Minneapolis képei és a George Floydot fojtogató rendőrről készült felvétel mellett az elmúlt napokban rengeteg helyen felbukkant egy elsőre sokkal békésebbnek tűnő Facebook-poszt. A szöveggel együtt azonban Shola Richards fotója magába sűrít nagyon sok mindent abból, hogy Amerikában mit jelent ma feketének lenni. A képen Richards látható hátulról, amint a kislányát kézen fogva kutyát sétáltat. Idilli jelenet, ha nem ismerjük a hátterét.
Az egyébként pozitivista-aktivista, TEDx-előadó Richards ugyanis azt írja, fekete férfi lévén jó ideje csak úgy mer sétálni, ha legalább az egyik lánya vele van, de inkább mindkettő, ha biztosra akar menni. Egész pontosan négy éve, mióta ott lakik, soha nem indult egyedül sétálni, és talán soha nem is fog. Richards tudja, hogy lesznek, akik nevetséges óvatoskodásnak nevezik, mások a faji kártya kijátszásaként fogják ezt értelmezni, ő azonban nagyon is tisztában van azzal, hogy míg a lányai társaságában egy szerető apának tűnik a környzete számára, addig egyedül valamiféle veszélyes entitássá válik a fehérek szemében.
Egyszerre kimerítő és nyomasztó azt érezni, hogy nem járhatok kint egyedül, mert célpont lehetek
– írja.
A koronavírus-járványból kilábalni próbáló Egyesült Államokban a normálishoz visszatérés kivédhetetlennek tűnő része a feketék elleni rendőri erőszak. Aznap, amikor Amy Cooper – a fehér előjogait mélységesen átérezve és a rendszer működésének a tudatában – rendőrt hívott a Central Parkban az ornitológiai ismereteit elmélyíteni igyekvő Christian Cooperre, mert a fekete férfi felszólította, hogy tartsa tiszteletben a szabályokat és tegyen pórázt a kutyájára, egy másik amerikai nagyvárosban, Minneapolisban a rendőrök – az eddig is nagyon sok életet követelő erőszakrendszert működtetve – megölték a 46 éves George Floydot. Épp a rendszerből adódóan, simán benne volt a pakliban, hogy a Central Parkban is hasonló tragédiával végződik a történet, és ennek a rendszernek a tudatában tesz megelőző intézkedéseket Shona Richards is minden alkalommal, amikor sétálni megy.
Derek Chauvin rendőrtiszt nyolc nagyon hosszú percen keresztül térdelt a már megbilincselt George Floyd nyakán, tudomást sem véve arról, hogy a férfi 12-szer ismételte el, hogy nem kap levegőt és végső kétségbeesésében még a halott anyját is szólongatta.
Nem kapok levegőt!
Hat évvel ezelőtt Eric Garner ugyanezeket a szavakat mondta, amikor a vele szemben intézkedő fehér rendőr szorításában fulladni kezdett. A mondat a feketékkel szembeni rendőri erőszak elleni tiltakozás egyik legerősebb üzenete lett. Garner halála pedig a katalizátora lett a Black Lives Matter mozgalomnak, amely hashtagek formájában most, Floyd halála után is visszaköszön a közösségi oldalakon és a tüntetések transzparensein.
Noha a rendőri erőszakról készült felvételek elég erős alátámasztást adnak a szlogennek, ahogy annak idején erőre kapott a mozgalom, rögtön megjelent az ellenmozgalom is, gyorsan eltörölve a jelszóból a bőrszínt, a fekete életek helyett minden élettel kitöltve a közbeszédet, és megszületett az All Lives Matter, amely a mai napig makacsul tartja magát riposztként, ha a feketékkel szembeni visszaélések kerülnek szóba.
Nyilván van abban valami paradoxon, hogy a Black Lives Matter mozgalom épp az ország első fekete elnökének, Barack Obamának a hivatali idejében jött létre. Egy elnökválasztás azonban még nem írja felül az évszázadokon át kódolt struktúrákat.
És ezek a struktúrák az elmúlt hetekben is kirajzolódtak. George Floyd halála előtt három hónappal egy nyugdíjas rendőr és fia lelőtte a kocogó Ahmaud Arberyt Georgiában, márciusban pedig kilenc lövéssel végeztek a rendőrök a 26 éves Breonna Taylorral Kentuckyban, miután az éjszaka közepén betörtek a lakásába – mint kiderült, összetévesztették egy már őrizetben lévő gyanúsítottal.
De a struktúrák visszaköszönnek például a mostani járvány számaiban, a koronavírus ugyanis aránytalanul sújtja a fekete közösségeket: az afroamerikaiak az Egyesült Államok lakosságának a 13 százalékát teszik ki, de a mintegy 100 ezer Covid-19 halottnak legalább a 25 százalékát. A mostani zavargásokban valahol ezek a számok is ott vannak.
És közben a rendőri erőszak a fiatal feketék körében vezető halálok. Egy felmérés szerint minden ezredik afroamerikai férfi és fiú számíthat arra, hogy egy rendőr fogja megölni. Ehhez adódik, hogy az elmúlt öt évben a rendőri gyilkosságok 99 százalékában nemhogy nem ítéltek el rendőrt, de még csak meg sem gyanúsították.
A rendszer elég egyértelműen nem a feketék oldalán áll.
Mégis, a Black Lives Matter létjogosultságát még ma is nagyon sokan megkérdőjelezik, más irányba próbálva terelni az áldozatiság iránytűjét.
Azzal a kijelentéssel, hogy minden élet számít, nyilván nehéz vitába szállni, a kontextusát tekintve azonban rögtön más fénytörést kap. Az All Lives Matter hulláma ugyanis nem a Black Lives Matter mozgalom támogatására, hanem vele szemben jött létre, és lényegében tagadja mindazt, amit az utóbbi állít: hogy az afroamerikaiak valós, rendszerszintű elnyomással néznek szembe, és hogy a történelmileg marginalizált csoportok az élet szinte minden területén hátrányból indulnak.
A Black Lives Matter mozgalomban azért érzik szükségét, hogy kimondják, a feketék élete számít, mert ők egy olyan országot látnak maguk körül, ahol másodrangú állampolgárok, és születésüktől fogva abba nőnek bele, hogy a mai Egyesült Államokban egy fekete élet nem igazán ér annyit, mint egy fehér, hiszen – mondják – ahogy a rendőri erőszak megnyilvánulásai vagy a többségi társadalom előítéletei is bizonyítják: még semmit sem tettek, de a bőrszínük már veszélybe sodorja őket.
Ezek minden szempontból kényelmetlen kijelentések, a fehér privilégiumok szemszögéből pedig sokkal komfortosabb azt hangoztatni, hogy „dehát minden élet számít”. Az, hogy adott esetben jó szándékkal mondja ki valaki, még nem vesz el abból, hogy az igazságtalanságok orvoslásának csak árt.
A Black Lives Matter megszületésében nem a kirekesztés vagy a kivételezés szándéka játszott szerepet, hanem a törekvés a történelmi gyökerű, rendszerszintűvé merevedett elnyomás korrigálására. Ami többek között olyan statisztikai számokban is megmutatkozik, miszerint egy fegyvertelen afroamerikait két és félszer nagyobb eséllyel öl meg egy rendőr, mint egy fegyvertelen fehér amerikait. De évszázadok távlata is benne van ebben a három szóban a rabszolgahajóktól kezdve a Ku Klux Klan lincselésein és a szegregáción át a neonácik Charlottesville-i vonulásáig az Egyesült Államokban élő feketék visszatérően megtapasztalják, hogy az életük nem számít.
Ezt nehéz átlátni a fehér privilégiumok luxusából.
Pontosabban van, ami a fehér előjogok filterén keresztül nagyon is jól látszik, és itt most a közéleti kérdéseket sokszor nagyon élesen megvilágító humorista, Trevor Noah eszmetuttatását idézzük az elmúlt napok történéseiről. Ő többek között a cikk elején említett Amy Cooper Central Parkban mutatott hozzáállását elemezte ki a George Floyd elleni erőszakből visszafejtve, és arra jutott, hogy a parkban madarakat megfigyelő Christian Cooperre rendőrt hívó nő nagyon is tisztában volt azzal, miként használja a saját fehérségét gátlástalanul arra, hogy egy fekete férfi életét sodorja veszélybe. „Hívom a 911-et, és elmondom, hogy egy fekete férfi veszélyezteti az életem” – fenyegette meg Coopert. Ez a mondat érzékletesen jelzi, hogy Amy Cooper tudta, ebben a felállásban az ő fehér bőrszíne fegyver egy fekete férfi ellen, és a rendszer hagyja, hogy ezt a fegyvert használja.
Márpedig ha valaki képes kihasználni a rendszerszintű rasszizmust, akkor megérteni is képes.
