Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Orsi február 21-én egy hónapra érkezett Mianmar egyik szigetére, hogy önkéntes aktivistaként vegyen részt a helyi korallmentésben. Az egy hónapból már három lett és Orsi továbbra sem tudott hazajutni, pedig azért már szeretne.
Kyun Pila szigete Mianmar és a nyolcszáz szigetből álló Mergui szigetcsoport része a Maláj-félszigettől nyugatra. Kevesen lakják, van egy mindössze pár házból álló falu, és a sziget fő attrakciója, egy luxusüdülő. Vincze Orsi a helyi korallmentő csapat vezetőjét, Anuar Abdullahot 2017-ben ismerte meg Malajziában, majd rögtön ezután búvárvizsgát tett, hogy egyszer majd részt vehessen a munkájukban. A maláj férfi nonprofit szervezete, a nemzetközi elismerést nyert Ocean Quest Global már harminc éve foglalkozik korallszigetek rehabilitációjával Ázsiában. A resortot üzemeltető cég kérte fel a maláj aktivistát, hogy egy négyéves program keretében segítse természetbarát, fenntartható, és zöld turistacélponttá alakítani a helyszínt, és a korallmentő csapathoz Orsi is csatlakozott februárban.
“Megnéztem a képeket előtte: napsütés, fehér homok, dzsungel, azt gondoltam, simán el tudok itt tölteni egy hónapot” - mondja Orsi, akkor még nem sejtve, hogy a koronavírus-járvány miatt legalább negyed évet kell Kyan Pilán maradnia.
A sziget a szárazföldtől szupergyors hajóval 2 órányira van, régi típusú motoros csónakkal 6 óra az út, és mivel nincs nagy jövés-menés, a koronavírus-járvány alapvetően nem érintené őket. De azért - meséli Orsi - hetekkel ezelőtt még szkeptikusan olvasták azokat a híreket, amelyek arról szóltak, hogy Mianmarban lényegében nincs is fertőzött, noha Kínával közös határa van az országnak. (Cikkünk írásakor már összesen 201 igazolt fertőzöttet és hat halálesetet jeleztek az országból.) Lehet persze, hogy ide tényleg nem gyűrűztek be az utazási szokások és a vírushordozók sem keringtek Mianmarban, de az is, hogy nem nagyon tesztelnek.
Miután Thaiföld márciusban lezárta a beutazó forgalmat, Mianmar is hasonlóan reagált, és csak egy-egy mentesítő légijárattal lehetne hazajutni. Emiatt az önkéntes csapat egy része ott ragadt a szigeten. Hazajutni Bangkokon vagy Kuala Lumpuron keresztül tűnt esélyesnek egy darabig, de a thaiföldi szigorítások ezt megakadályozták: lezárták a szárazföldi határokat, repülővel is csak akkor utazhattak haza külföldiek Thaiföldön keresztül, ha laboratóriumi orvosi igazolásuk volt arról, hogy nem fertőzöttek, másrészt legalább 100 ezer dollárt kitevő biztosítással rendelkeztek. “Én egyiknek sem felelek meg” - mondja Orsi. A legközelebbi labor eleve a messzi Rangun városban van, ahová eljutni az útzárak miatt szinte lehetetlen, a belső repülő forgalmat pedig csak most állították vissza, a mianmari nemzetközi repülőtér pedig továbbra is zárva tart - meséli.
Március közepéig még nem sejtettem, hogy olyan helyzetbe juthat a világ, ahová jutott - mondja Orsi. A thaiföldi lezárás után kezdett igazán aggódni, bár akkor még arra gondolt, hogy ennél nem lenne jobb a budapesti 30 négyzetméteres lakásában ücsörögni. Írt a legközelebbi, bangkoki magyar nagykövetségnek, amelynek egy női munkatársa nagyon kedvesen és azonnal információkat adott és aggódva érdeklődött Orsi hogyléte felől. A követségi alkalmazott egy német mentesítő járatot ajánlott, de az akár ezer euróra rúgó utazási költség túl magas volt Orsinak, különösképpen, hogy önkéntes munkájából semmilyen jövedelme nem származik.
A szigeten korábban kb. hetven alkalmazott volt, őket többnyire hazaküldték, mára az öt önkéntessel és hotelszemélyzettel együtt alig tizenöten maradtak. Ma már hajókat sem szerveznek a szárazföldre, csak az ellátmánnyal fut be néha egy.
"Ahogy teltek a hetek, éreztük, hogy egyre súlyosabb a helyzet.
Egy hónapnál többet is kibír az ember, pláne ilyen szép környezetben, de ahhoz azért az kell, hogy tudd, mikor lesz vége.
"Jelenleg öten vagyunk önkéntesek Anuarral együtt, mondja. Van egy kanadai és egy francia fiú, egy angol lány, a projektvezető maláj férfi és ő" - vázolja a helyzetet.
A munka egyébként alapvetően érdekes, földön és vízen is zajlik. Részben a korallok megmentésén és visszatelepítésén dolgoznak. “A tengerfenékről összegyűjtünk nagyobb, már elhalt koralltalapzatokat, ezek szolgáltatják a bázist, és ehhez gyűjtünk még élő, de már letört, a tengerfenéken kallódó koralldarabkákat, ezekből lesz a “palánta”. Annak ellenére így nevezzük, hogy állatokról beszélünk” - meséli.
A kis élő korallokat egycentis darabokra vágják és egy speciális ragasztó és hatóanyag segítségével a nagy talapzathoz ragasztják, amelyet azután levisznek a tengerfenéken kijelölt “korallóvodákba”, hogy ott növekedjenek, akár havonta egy centimétert is. Hogy ez mennyire sikerül, az az időjárástól is függ, a közeledő viharos monszunidőszak például meg tudja tépázni őket.
A trópusi erdőben zajló munka része az állatok megfigyelése, és ösvények kialakítása, a csapat emellett állandó táborhelyet épít, bambuszból és a tenger által kisodort anyagokból faszerkezetes bungalókat, bútorokat, komposztálót, a terv ugyanis az, hogy állandó kutatóhely legyen a helyszínen.
A szemét non stop érkezik a tengerrel, meséli Orsi, szóval a partszakaszon összegyűlt szemetet is az önkéntesek szedik össze, amelyet ezután az üdülőkomplexum szállítja el hajóval.
A társaság egyszerű konténerszobákban alszik, külön a fiúk, külön a lányok. Az éhenhalás nem fenyegeti a társaságot, a hotel kantinjában ugyanis naponta háromszori étkezés biztosított, többnyire rizs, amelyhez rendszerint húsból, halból vagy zöldségekből készült ragukat adnak. A friss gyümölcs viszont eléggé hiányzik, ezekből kevés érkezik azok után, hogy már a szárazföldön felvásárolnak mindent. Tisztálkodószerek, szúnyogriasztó rendelkezésre állnak, ezekre az igényeket előre le kell adni, és az élelmiszert szállító hajóval érkezik az utánpótlás.
"A napjaink egyszerre változatosak és monotonak", mondja a szigeten ragadt Orsi. "Hat, fél hét körül kelünk, megreggelizünk, csónakba szállunk és elmegyünk a sziget túloldalára, ahol a munkabázisunk van, egy 2 km hosszú partszakaszon. Dolgozunk, ebédelünk, dolgozunk, aztán vacsora után, 7 óra körül már mindenki elvonul a magányába, és beszélget az otthoniakkal. Internet és wifi ugyanis van a szálláson."
Aki csak Orsi fehérhomokos strandról és krisztálytiszta tengerről szóló Facebook-posztjait nézi, annak nehéz elképzelni, hogy egy ilyen, spontán trópusi üdülésből miért akar valaki hazajönni, bár az érthető, hogy ami a magyarországi télhez képest még nyerő opció volt, az júniushoz közeledve már kevésbé kecsegtető.
Segíteni jöttem ide, de azért a többi önkéntessel ellentétben nekem nem ez az életem, nem búvárkodom állandóan, hiányzik a város, a kultúra, a koncertek - magyarázza honvágya okát, hozzátéve, mostanában azért már az önkéntesek feszes munkarendje is lazul, és neki is sokszor gondot jelent, hogy motiválja magát a dzsungel rendbetételére. Ez a társain is érződik, többen befordultak az utóbbi időben - meséli, ezért volt már, hogy a munkát félretéve mindannyian szabadnapot vettek ki, és elmentek csónakkal a sziget egyik pontján burjánzó mangrove erdőbe egy kis kalandtúrára.
A Facebookra persze mindenki a legszebb dolgokat posztolja, én is - mondja - de arról itt azért nincs szó, hogy az ember a kedvenc könyvével kiülhetne a tengerpartra sütkérezni, ugyanis a gyönyörű homok tele van úgynevezett homoki léggyel, ami összevissza csípi az embert.
A leginkább azonban az zavarja, hogy hiába a varázslatos környezet, fontos emberi kapcsolatokat nem sikerült kialakítania, és nincs egy bár, vagy társaság, akikkel az ember oldani tudná a benne felgyülemlő feszültséget. A legrosszabb, hogy nem tudsz sarkon fordulni és hazamenni, ha akarsz, pláne, hogy lehet, hogy még akár egy hónapig is itt leszünk - mondja Orsi. De legalább kiadásai nincsenek, mert a szállás és a koszt ingyen van.
A hotel Thaiföldön keresztül szeretné hazaküldeni az embereket, ahol azonban meghosszabbították a korlátozásokat június 30-ig, így a legújabb terv az, hogy Mianmarból próbálnak repülőt találni, mihelyst a helyi hatóságok megnyitják a légteret, ami jelenleg május 31-ig tart zárva. De mint mondja, “másoktól függünk, hiába tervezgetek, az másnapra füstbe megy.” Pláne, hogy május közepén elindult a monszunidőszak, és az egyre erősödő esőzésben és háborgó tengeren az idő haladtával sokkal kevésbé ajánlott hajóra szállni.
