Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Bezártság és felszabadultság, rutin és szétesés – hasonló, mégis különböző reakciókat produkáltak a szerkesztőségünk tagjai a koronavírus-járvány miatti kényszerű otthoni munka során. Egy hét tapasztalataival lettünk gazdagabbak, és még csak tanuljuk, hogy lehet ezt jól csinálni.
Most akkor tényleg ez lesz két-három héten át? Vagy akár több hónapig is? – kérdezte magától Hanna azt, amit valószínűleg sokan mások is kétségbeesetten firtattak mostanában. És ez csak a karanténosított home office első napja volt. Hogy mi az az EZ? „Hogy reggel felkelek, csipás szemmel, pizsamában odaülök a géphez, majd este felállok onnan, és próbálom kitalálni, hogy mégis mi értelmet adhatnék a következő, pontosan ugyanilyennek ígérkező napnak. Az Idétlen időkig című film jut eszembe erről. Persze, igyekszem nézni a jó oldalát. A lakás olyan szegleteit is kitakarítottam, amelyekhez szerintem évek óta nem volt hozzáférésem.”
De azért elkezdett mocorogni benne néhány kellemetlen gondolat is. A karantén – amikor a munkát nem, hogy hazavisszük, de egyenesen a munkával élünk egy lakásban, a munka a kipaterolhatatlan, kanapét befoglaló vendég nálunk –, a kapcsolatot is megviseli, de legalábbis megedzi. „Vidéken élő szüleimnek segítségre lenne szükségük, de nem tudok elutazni hozzájuk. Két hónap múlva esküvőnk lenne, de lehet, hogy le kell fújni az egészet. A meló terén lettek volna ötleteim, terveim, erre betesz a járvány. Minden leáll. Leáll az esküvőszervezés, beszűkül a mozgás, a tervezés abbamarad. Mindent jegelni kell.
Az ember követelőzően tervez, osztja be centire a naptárát, túl sokat akar, túl sok téren teljesíteni, bepréselni az energiájából minden rubrikába 120 százalékot. Azt hiszi, hogy ez jár neki. Hogy követelheti az élettől, hogy mi történjen vele az ő saját elképzelése és ütemterve szerint. És erre tessék; talán túl sokat képzelünk magunkról. Ez az állapot akár dühítő is lehetne, de engem kezd éppen felszabadítani.
Fanninak régi, hülye mániája, hogy mindig, minden helyzetben tudnia kell, mi lehet a legrosszabb forgatókönyv. „Most nem merek belegondolni. Aggódom a nagyszüleimért, az egészségügyben dolgozó barátaimért – és azokért is, akik nem a barátaim –, de nincs kibúvó, nincs ölelés, zárt ajtó van és némi talajvesztettség. Nyugtalan ember vagyok, a feszültségem normál esetben jól belesimul az általános budapesti tempóba, de most itt röhög rajtam az ágy széléről. Egyelőre nem sikerült rutint találnom a karanténban, se vége, se hossza a napoknak, a munkát egy párórás szakdolgozatírással öblítem le, úgyhogy nálam most egy jó takarítás, sorozat vagy könyv sem játszik. Arra már rájöttem, hogy a home office-ban is segít, ha korán lezuhanyozok és utcai ruhát veszek fel, sőt, segít a rendszeresített videóhívás és az online torna is. Ellentétben a türelmetlenséggel. Mert azt most tényleg ki kell zárni a lakásból.
A jelenlegi helyzet mindenki számára kihívás, ha átmenetileg is, de egy teljesen új életformát kell viszonylag rövid idő alatt megszoknunk. Legalább azt kerüljük el, hogy ostorozzuk magunkat, mert nem olyan ütemben haladunk vele, mint szeretnénk.
Iván számára egész váratlan érzés olyan munkakörnyezetben dolgozni, ahol senki nem csodálkozik, ha üvöltve szól a progresszív metál. „Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a feleségem még nem ment vissza dolgozni a szülés után, úgyhogy nem kell számolgatnunk, melyikünk mikor ül le a gép elé, amíg a másik vigyáz a fiunkra (lásd még: a nők rejtett munkaórái nélkül hogy omlana össze a gazdaság).”
Iván ugyanakkor a szakértők tanácsaira is bizalommal támaszkodik, és igyekszik megcélozni az érzést, hogy az otthonlét elkülönüljön a munkától. Azaz rendesen felöltözve ül le dolgozni, mintha csak bent volna a szerkesztőségben, a lakás egy egész távoli pontján megreggelizik még az előtt, hogy leülne a géphez, és persze van egy fix hely, ahol dolgozik. „A fő nehézség kikapcsolni fejben, hogy ne a híreken járjon az agyam még az után is, hogy befejeztem az írást. Ezt most úgy oldom meg, hogy munkaidőn kívül hírzárlatot tartok, és a közösségi médiát is durván korlátozom” – avat be a módszerébe.
Richit „letolt gatyával” érte az itthonról dolgozás. Mármint nem szó szerint, hanem átvitt értelemben. Ugyanis semmilyen szinten nem volt rá felkészülve, ő az a kolléga, aki még hétvégén is csak bentről hajlandó dolgozni. Hogy miért? „Csak így tudok éles határt húzni munka és magánélet közé.”
Richi most szenved, és már az első napokban azt kérdezte magától, hogy mikor lesz ennek vége. Legjobb tudásunk szerint soká – határozta meg magának a realista perspektívát. Ezért a módszerességet választotta: elolvasott mindent az otthoni munkáról. „De így is több mint fura, ing helyett mackó (itthon mégsem veszem már fel, hülyén mutatnék – magamnak mindenképp – ingben, háttérben a mosatlannal), szerkesztőségi átkiabálások helyett a magam elé motyogás.” Kidolgozott azért saját praktikákat is: „Tárgyi és egyéb feltételek hiányában állva dolgozom, laptop a konyhapulton, ha a kanapéról kezdenék bele, biztos kalandoznék, mint honfoglaló őseink. Rövid egészségügyi lakássétákat (mind a hosszában alig nyolc méteren) és teraszlátogatásokat engedek napközben, amíg pedig lehetett, biciklire pattantam és én jártam az Operatív Törzs gyűléseire.”
Számára a legfurcsább talán a munkába járás és a hazamenetel szenzációjának hiánya, de mindezektől függetlenül, mindezekkel együtt azt mondja:
aki csak teheti, maradjon otthon, csökkentsük a minimálisra a társas érintkezéseket, hogy a lehető leghamarabb visszatérhessen az élet a megszokotthoz.
Ehhez nem is tudunk mit hozzátenni.
István három gyerekkel maradt otthon távdolgozni, egyedül neveli őket. „Ennek a meseszerű leírása az lenne, hogy délelőtt mindenki csendben dolgozik a gépén, majd közösen ebédelünk egy jót, és aki kész, az délután szépen csendben elfoglalja magát valamivel. De ez csak mese” – ad kijózanító beszámolót. A valóság ugyanis így néz ki: „Tízpercenként rohangálok a legkisebbhez telepíteni, beállítani ezt-azt, segíteni neki és a középsőnek angolból, matekból, fizikából, de csináltunk ejtőzsinórt, megmértük mennyi folyik el egy csöpögő csapból fél óra alatt. Vannak megható pillanatok, amikor egymásnak segítenek a gyerekek a tanulásban, és őrjítő pillanatok, amikor egymást ölik. Na, jó, bevallom, utóbbiból több van. Továbbá gondoskodnom kell az ebédről, némi rendről, arról, hogy ha épp lohad a tanulás kedv, akkor se térüljenek el tőle.”
És eközben dolgoznia kell. „Ja, és az általános karantén miatt megnőtt az ismerőseim, családtagjaim kommunikációs aktivitása: egyfolytában csörög a telefon, pittyen a gép, hogy üzenetem jött. Nyugtatom anyósomat, hogy nem fogják lezárni Budapestet, akárhonnan is hallotta biztos forrásból a tuti információt. Megnézem a n+1-edik mémet a koronavírusról, vagy a néma nagy bejelentésről. Megpróbálom nem elfelejteni, hogy mit is kéne csinálni, kit is kéne felhívni, mit is kell vásárolni.”
Néha úgy érzem, lehetetlen küldetés lesz dolgozni, családot összetartani, kibírni ép ésszel. Ugyanakkor van bennem egy (egyre csökkenő) izgatottság is, hogy mi lesz a nagy társadalmi kísérlet eredménye. Úgy vagyunk kísérleti nyulak, hogy egyben a kísérletet irányításában is részt veszünk.
„A meditáció idejére majd kapcsoljátok le a lámpákat és próbáljatok minden zajt kizárni” – üzeni Viki jógatanára a laptopból. Csend az van, Viki a belvárosban lakik, de most az egész V. kerület olyan, mint egy kísértetváros. Viki előrelátó volt, már amennyiben a kávéfogyasztásról van szó – ebből egyhónapnyi tartaléka van otthon, viszont rá kellett jönnie, hogy felesleges volt kozmetikai cikkekből is feltankolni. „A bőröm szerintem imába foglalja, hogy nem sminkelem magam minden nap és a hajsütővas is egy hete pihen a szekrényben” – mondja, miközben rájött arra is, hogy felértékelődtek az olyan apró dolgok, amelyeket eddig nyűgnek gondolt, mint a főzés, mosás, mosogatás – ilyenkor mindig fel lehet állni a géptől.
Vikivel szembejött egy olyan cikk, amelyben pszichológusok azt tanácsolták, hogy a mentális egészségünk érdekében minél kevesebb hírt olvassunk a járványról. „Nos, pontosan ez az, amit én és a kollégáim is napi 10-12 órában csinálnak, úgyhogy ennél kreatívabb módszereket kellett kitalálni.” Ő rájött például, hogy a koronavírus összeköt, így virtuális körkapcsolást rendezett a külföldön élő barátnőivel. „Hónapok óta nem nevettünk ennyit” – mondja. De a nővérével és a szüleivel is többet beszél naponta, mint előtte bármikor: „A család is közelebb került azzal, hogy aggódunk egymásért.”
„Azt még nem tudom, mi lesz egy hónap múlva, azt viszont már most ígérem, hogyha ennek vége lesz, soha nem fogok egyetlen sörözést sem lemondani az Ibolyában – ki tudja, mikor lesz a következő” – vonta le egy hét után a következtetést Viki.
„Ez sokkal rosszabb, mint amire számítottam” – összegez egy hét után Gábor, aki két fiával és a feleségével, valamint a munka mellett az iskolai feladatokkal maradt otthon. „A gyerekek legszívesebben egész nap telefonoznának, próbálok ebben valamennyire rendet tartani, hogy csak a pihenőidőben csinálják. Közben mindkettőben sok-sok levezetetlen stressz gyűlik fel, de nem merem őket levinni, mert hiszen ez az egész arról szól, hogy próbáld ezt megállni, hátha kevésbé terjed a kór” – osztja meg a dilemmákat.
Babett egyelőre jól viseli az otthoni munkát, főleg, hogy rutinja is van benne, de az értékesítőként dolgozó, folyamatosan jövő-menő feleségét megviseli az új helyzet. Szabályokat vezettek be, például, hogy ne egész nap pizsamában legyenek. Ötkor letenni a munkát viszont nem egyszerű, mert ő nyilván utána is olvasna híreket. „Rá kell venni magunkat arra, hogy offoljunk. Ezt úgy oldjuk meg, hogy 5 után ülünk le vacsorázni, az valamennyire elvágja a munkát a magánélettől. A legnehezebb, hogy nem megyünk ki, nem megyünk moziba, nem megyünk sétálni, szóval itthoni programokat kell kitalálni. Ezt egyelőre megoldjuk, éljen a Playstation! Én már korábban elhíztam, kérdés, hogy a több heti nemmozgás vajon a feleségemre is ilyen hatással lesz-e, innen üzenem Norbinak, hogy én akkor is szeretni fogom! :)”
Dani azt vette észre, hogy hatékonyabban tud dolgozni, ami szerinte annak tudható be, hogy csak ketten vannak otthon a párjával, aki egyébként két e-mail elküldése közben simán összeüt egy tésztát, vagyis fontos felismerés, hogy munka közben főzni is lehet. Nem „játszósban” ülnek le dolgozni, igyekeznek tartani a munkahelyi megjelenést. Az eltérő munkarend azért okoz némi feszültséget, de annyira nem vészes – mondja ezt egy hét után.
Emesének sok évnyi rutinja van az otthoni munkában, így nagyjából megrántotta a vállát, hogy ha valakinek ez könnyen megy majd, akkor az ő lesz. Csakhogy a bezártság első napján már kereste a helyét, és nem volt könnyű strukturálni a gondolatait sem. „Akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzik minden, ami bentre köt, a vicces megjegyzések, hogy akár csak az, hogy pár mondatban megtárgyalunk valamit, felteszek egy kérdést a másiknak, vagy éppen ő nekem, hogy együtt ebédelünk…” – pendített meg érzelmes húrokat.
Gábor üzemszerűen berendezkedett a távmunkára, és az interneten terjedő jótanács szerint kialakított magának otthon egy úgynevezett munkaállomást, azaz felszabadította a lomok alól az íróasztalt, hogy rájöjjön: „tényleg sokkal könnyebb a munkára koncentrálni, ha munkára elkerített helyen munkázik az ember.” Pozitívumként élte meg, hogy az elmúlt öt évben ez volt az első hét, amikor minden nap pontosan beért a munkahelyére, és örömmel tölti el, hogy végre saját irodája van.
„Műszak végén szó szerint egy szempillantás alatt itthon vagyok, sajnos így külön le kell menni sörért, nincs alkalom útba ejteni a boltot” – osztja meg az egyik negatívumot Gábor. Majd rögtön a másikat is: az a tény, hogy hangosan csépeli a billentyűzetet, kissé megzavarja a családi idillt. Elválni azért nem fognak – mondja. „Apropó, nem tudom, ki találta fel az egyterű irodákat, de lenne hozzá néhány keresetlen szavam. A kollégák azért kicsit hiányoznak.”
Máté az a kollégánk, aki az elmúlt hétben csak egy napot dolgozott otthonról, de már ebből leszűrte, hogy a XIII. kerületi bérház, ahol lakik, megtelt végre élettel. „Ilyennek kéne lennie alapból is” – idealizálja a helyzetet.
Zsuzsának nagyon fura az egész helyzet, mert soha életében nem dolgozott otthonról. Azzal kezdte, hogy a hálószobáját átalakította irodává, a nappalit pedig otthonná, így valamennyire el van szeparálva a két élettér egymástól. „A közvetlen kollégákkal minden nap videochatelek, így maradt némi szigor az életemben, hogy minden nap normálisan nézzek ki. Az ébresztő ugyanakkor szólal meg, ugyanazt a rutint csinálom végig reggel, amit szoktam. Ami újdonság: van időm reggelizni, ebédelni, vacsorázni – mindezt normális időben” – osztotta meg a felismeréseit.
Petra azon kevesek közé tartozik, akiknek az otthoni munkától nem szorul össze a gyomruk, ráadásul a munkatársakkal közös a home office-élmény. Kereken egy hete már, hogy nem húzott cipőt és ment el valahová, és ez nem is hiányzik neki túlzottan. „Az arcom kezdi meghálálni, hogy smink nélkül van, és most először nincsen utcai ruha a szennyestartóban, sőt minden bent lóg a szekrényben élére vasalva. Mert ilyenekre most jut idő” – nézi a dolgok jó oldalát.
Györgyinek a legnehezebb a jelenlegi helyzetben az, hogy helyt kell állnia a munkában, meg kell tanítani a gyereknek a törtektől kezdve a János vitézen át a magyar középkorig mindent, és gondoskodnia kell arról, hogy legyen melegétel. „Azt már csak félve írom, hogy közben szakdolgozatot és kutatást is írok, határidőre” – mondja. „Egy napunk úgy néz ki, hogy hajnalban felkelek, megfőzöm az ebédet, reggeli után én dolgozni, a fiam tanulni kezd. Ez olyan szépen hangzik, a gyakorlatban mégsem az, mert például, ha fel szeretnék venni egy telefoninterjút, ahhoz be kell zárkóznom egy szobába, különben valaki a családból tutira elfelejti és beüvölt (nem egyszer előfordult), hogy enni, inni kér. Közben megállás nélkül pörögnek a munkahelyi feladatok. Próbáltam napirendet felállítani, de egyszer sem sikerült tartani. Szóval, halálosan fáradt vagyok, pedig csak egy hét telt el.”
És még mi sem látjuk a végét.
