Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Budapest szovjet megszállása után több százezer magyar civilt küldtek kényszermunkatáborokba, málenkij robotra. A mai diákok közül sokan semmit sem tudnak az internáltakról, pedig a nagy- és dédszüleik is köztük lehettek. A kommunizmus áldozatainak emléknapján megnéztük, hogyan lehet(ne) a baloldali diktatúra rémségeit tanítani.
A „málenkij robot” kifejezés az orosz „malenkaja rabota” szókapcsolatból származik, jelentése „kis munka”. A szovjet katonák ezt a szófordulatot mondogatták mindvégig, amikor kényszermunkára szedték össze az embereket a Kárpát-medencében 1944 szeptemberétől 1945 májusáig. Azt mondták, 3-5 napra romeltakarításra viszik el őket, de sokan 3-5 év múlva térhettek csak haza. Körülbelül 300-350 ezer ember nem élte túl a munkatáborokat.
Hogy minek kellett menniük? A civilek egy részét a szovjet parancsnokok túlkapása miatt vitték, másik részét a kollektív bűnösség elve alapján, német és magyar származásuk indokán. Kis túlzással pedig azért, mert a Budapest ostromát vezető Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall bajban volt.
A legkegyetlenebb hazugság
Malinovszkij marsallnak ugyanis el kellett számolnia valahogy Moszkva felé a harcok elhúzódásával, és ő azt találta ki magyarázatként, hogy az ellenséges német és magyar haderők a vártnál többen vannak. Persze nem voltak. Így ő azt hazudta, hogy az összesített német-magyar haderő körülbelül kétszázezer főt tesz ki, miközben a nyolcvanezret sem érte el. Budapest bevétele után pedig negyvenezer hadifogoly helyett száznegyvenezerről tett jelentést. Ezt az adathamisítást valahogyan védhetővé kellett tenni, aminek tragikus következményei lettek.
Malinovszkij marsallnak százezer embert kellett összeszednie valahonnan, ő pedig a hiányzó foglyokat Budapest és a környező települések polgári lakosságából pótolta. Kortól, nemtől, egészségügyi állapottól függetlenül mindenkit vittek, civileket, akik soha nem harcoltak háborúban. Egyetlen dolog volt csak fontos, hogy a hadifoglyok létszáma meglegyen.
A magyar foglyok a Szovjetunió területén végeztek kényszermunkát. A rabokra napi tíz-tizenkét órán át várt kemény megterhelő fizika munka, utakat, vasutakat építettek, fát vágtak, bányákban embertelen körülmények között robotoltak.
Intézményes és családi emlékezet
Az első Orbán-kormány húsz évvel ezelőtt határozatban rendelte el, hogy február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánítsák. Azóta minden iskolában kötelező valamilyen módon megemlékezni erről a napról. A 2012-es kerettanterv már a málenkij robot fogalmát is tartalmazta. Csakhogy a hvg.hu-nak nyilatkozó pedagógusok szerint ez a téma a kevés óraszám miatt alig fér bele a tananyagba, a diákok többsége ezért nem is tud sokat a munkatáborokról. Pedig a tudást át lehetne adni – ezt vallja Makra Mónika, Gulág- és Gupvi-kutatók Nemzetközi Társaságának titkára, akivel a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Málenkij Robot Emlékhelyén beszélgettünk ennek a lehetőségeiről.
Annak ellenére, hogy a Málenkij Robot Emlékhely nevét viseli az 1-es villamos egyik megállóhelye, és a múzeum tárlatát tavaly jelölték a rangos Év Európai Múzeuma Díjra is, a kiállítás még mindig a kevésbé ismert tárlatok közé tartozik. A múzeum külvárosi elhelyezkedésével és a promóció hiányával lehet talán magyarázni, hogy iskolás csoportokból is alig hetven fordult meg itt az elmúlt két és félévben. Pedig a múzeum munkatársai egy gazdagon illusztrált tanári kézikönyvet is készítettek az iskolák számára.
A málenkij robot időszakának nyomasztó hangulatát már a kiállításnak helyet adó óvóhelyre lépve is érzi a látogató. A helyszín nem önkényes választás eredménye: a bunkerépület a budapesti ferencvárosi pályaudvar mellett áll, itt haladtak át azok a szerelvények, amelyekkel a munkatáborba küldték az elfogottakat. Többek között itt találták a legtöbb, szélpostának nevezett pár soros levelet, amelyet a haláltáborba hurcoltak dobtak ki a vagonok rácsain. És amelyeket az állomás mellett lakók gyűjtötték össze és juttattak el a címzett személyeknek. A korabeli magyar társadalom emberségéről tanúskodik, hogy a legtöbb üzenet hazaért.
A bunker három emeleten keresztül mutatja be, hogy hogyan szedték össze a foglyokat, milyen táborokba szállították őket. Megismerhetjük a lágerbe vezető utakat és a táborok mindennapjait (a higiénés viszonyoktól kezdve az élelmezésen, a munkákon át az őrök és fogvatartottak kapcsolatáig). A kiállítás a hazatérés körülményeit és a málenkij robot emlékezetét is bemutatja.
Ez az ország első olyan állandó kiállítása, amely a szovjet munkatáborokat megjárt nagy-, déd- és ükszülőknek állít emléket, és az utolsó túlélők segítségével megpróbálja elmondani azt, amit több mint negyven évig nem lehetett.
Személyes történelem
Makra Mónika, a kiállítás állandó tárlatvezetője abból indul ki, hogy lehet hatni a diákokra. Nála nincsenek hülye kérdések, így eléri azt, hogy az amúgy passzív hallgatásba burkolózó diákok kérdezgetnek, és akár korábban sohasem mesélt történetet is megosztanak osztálytársaikkal. A tárlatvezető igyekszik megértetni velük, hogy ez a kiállítás az ő családjaikról szól, és ők is képesek lehetnek kideríteni felmenőik életútját az ingyen és online rendelkezésre álló adatbázis segítségével.
Makra Mónika úgy gondolja, hogy a málenkij robotra hurcolt százezrek történetének megismerésével a generációk közötti szakadékok is jobban áthidalhatók. Tárlatvezetése során többször javasolja a diákoknak, hogy üljenek le beszélgetni a nagyszülőikkel gyerekkorukról. Így szerinte a fast food világában, az ételpazarlás természetességével felnövekvő gyerekek
maguktól rádöbbenhetnek arra, hogy miért szól rájuk a gyerek- és felnőttkora nagy részét végigéhező nagymamájuk, hogy a fehérrépát is tessék megenni.
Szerinte könnyebb a nagyszülők pesszimizmusát megérteni, ha tudjuk, hogy milyen időszakban nőttek fel.
„Szörnyű, amit mi akkor ott végig éltünk”
Makra megpróbál minél több személyes sztorit is megosztani a gyerekekkel. Többek között megismerhetik Nóra történetét, aki egy munkatáborban született. Édesanyját, Szloboda Máriát négyhónapos várandós kismamaként a Tokaj melletti Rakamazról vitték el kényszermunkára. A gyerekét kegyetlen körülmények között szülte meg, és csak azért élte túl a borzalmakat, mert a férje és a sógornője megosztotta vele saját szűkös ennivalóját.
A táborból való hazautat azonban a családja nélkül volt kénytelen túlélni. 1945. október 20-án a szovjetek gondoltak egyet, és hazaindítottak tizenhárom anyát csecsemőjükkel. A gyerekek közül csak ketten élték túl az utat.
Mária egy harminc évvel ezelőtti megjelent interjúban (ez a Merre van a magyar hazám... Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944–1949 című kötetben olvasható) idézte fel a felfoghatatlan körülményeket. Mivel alig ettek, az anyák teje elapadt, a gyerekek egymás után haltak éhen. „Bennünk volt, hogy akinek volt még teje, meg kellene szoptatni az éhhalállal küzdő csecsemőt, de a magunk gyerekének sem volt elég tej. Nem önzésből nem szoptattuk a többiét, de lehetetlen volt. Nekünk is majd megszakadt a szívünk, amikor egy-egy kis halottat kidobtak a hóra a sínek mellé” – mondta. A gyerekek nemcsak az éhezés miatt haltak meg, mint mondta, a „vagonélet” is pusztító volt – az anyákra nézve is:
Volt anya, aki feküdt, mint egy darab fa, a másik mereven nézett maga elé egy sarokba húzódva, a harmadik ordított, amikor kivette az őr a karjaiból a halott gyermeket. Utána akart ugorni, de visszalökték. Iszonyú volt. Szörnyű, amit mi akkor ott végigéltünk.
Nóra végül teljes családban nőtt fel, 1950 decemberében édesapja is hazatérhetett.
A málenkij robotot megjárt családtagok életútjának kutatását az online elérhető adatbázisban bármikor el lehet kezdeni, ehhez Makra Mónika is segítséget tud nyújtani.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
