Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Fedél Nélkül szerzőinek a műveiből, a lapban megjelent írásokból áll össze a Kakaóscsiga című előadás, amelyben egy kis kartonbirodalom megtelik emlékekkel, történetekkel és vágyálmokkal. A darab végére nehéz nem levonni a következtetést: senki sem született hajléktalannak, és bárki lehet hajléktalan.
Amikor Papp János megérkezik a papírdobozokból épített kunyhójába a darab elején, nehéz eldönteni, hogy betört-e egy modern, de mindenképp környezettudatos ökolakásba, esetleg egy áruház göngyölegraktárába. Még nem tudom, mit cipel az összeragasztott homeless a szatyraiban, de mikor gondosan leveti és megtisztogatja a cipőjét, aztán a raklapágy alá teszi (mert ágya is van!), már tudom: ez az ember itt van otthon.
A hajléktalanság nem a rendszerváltás hozadéka, és nem is az ördögtől való semmirekellők büntetése, ahogy sokan Magyarországon gondolni vélik. Az ipari forradalom idején nincstelen tömegek áramlottak Európa szerte a nagyvárosokba. Nem volt ez másként nálunk sem. A városi népességrobbanással, a sok gyökértelen, de dolgozni vágyó tömeggel nem tudott lépést tartani például Budapest lakásállománya sem a 19. század végén. A hideg, fűtetlen, nyomorúságos lakások miatt lett népszerű a könyvtár és a kávéház annak idején, mert ezek az intézmények fűtöttek, tiszták, világosak voltak, az itt fellelhető napilapok, színes folyóiratok és könyvek pedig elviselhetővé tették a munka és az alvás közti, szintén újdonságként az életükbe lépő több-kevesebb szabadidőt. És már 1876-ban létrehozták a Hajléktalanok Menhelye Egyletet, az első világháború kitörésekor pedig már három nagy menhely működött a fővárosban, 1240 ággyal.
A hajléktalanok csoportjai éppúgy összetettek és rétegződöttek, mint a társadalom. Van, aki munkásszállón tengődik, és bár nincs otthona, van lakhatása és munkája is. Más csoport a hajléktalanszállón éjszakázóké, megint más a külvárosi erdőkben kunyhót építőké és mások azok is, akiket nap mint nap látunk a nagyvárosok forgalmas csomópontjain, útkereszteződésekben, aluljárókban, parkokban, kapualjakban ücsörögve, papírdobozokon feküdve.
Fedél nélkül az élet
A kivilágosodó színpadon újabb sokk ér. A civil Papp Jánost látom – elmaradhatatlan mellényében –, és újabb gondolat hasít belém: ezt az embert kirúgta a felesége. A környezet, a „pappjánosos” külső azt sugallja, hogy bárki, aki történetesen épp a Centrál Színház kisszínpadának nézőterén ül, maholnap állhat a Bajcsy-Révay sarkán a szatyraival, és majd úgy próbál nézni, hogy a kezében lévő Fedél Nélkült valóban meg is vegyék: ne csak egy húszast ejtsenek a markába, gondosan ügyelve, nehogy a kezéhez érjenek, mert otthon felejtették a fertőtlenítős tisztasági kendőt.
A Fedél Nélkül az ország első hajléktalan emberek által utcán terjesztett újságja: egy utcalap, nap mint nap láthatjuk újabb és újabb lapszámait a piros lámpáknál. Már megszületésekor is az volt a célja, hogy a hajléktalanok a gondolataikat, érzéseiket, örömüket, bánatukat meg- vagy kiírhassák magukból. Ők írják, rajzolják, szerkesztik és terjesztik. A lap kitalálója és első, alapító főszerkesztője Ungi Tibor maga is lakott átmeneti szálláson a nyolcavanas évek végén. Eleinte fénymásolóval sokszorosították, emlékezhetnek a fekete-fehér, egyszerű kivitelére. Ami változatlan, akár színes, nyomdai, akár nem, hogy minden versét, prózáját, elbeszélését, véleményformáló írását és illusztrációját hajléktalanok írják és a szerkesztőbizottságot is ők állítják össze. (Leszámítva azokat a kivételes helyzeteket, amikor egy hajléktalan szerkesztőséget fogadnak be, mint amilyen a Népszabadságé volt.)
A Fedél Nélkülből összeollózott történetek a darab végére állnak csak össze koherens egésszé – egy megélt életté. Megtudjuk, hősünk hogyan és miért lett hajléktalan, ráadásul feleségestől. A hajléktalanok 80 százaléka férfi, ennek társadalmi, szociológiai okaira most nem térnék ki.
Senki sem születik hajléktalannak
Hogy a cipőjét olyan gondosan az ágy elé helyező és a ballonját is az ágy végébe simítgató mozdulatok a társas lét, a gondoskodó társ egykori ittlétének maradványa-e vagy az emberi méltóság tudatos fenntartása embertelen körülmények közt is, ennek eldöntése a mindenkori néző dolga. Egy biztos, senki sem önként választotta ezt a létformát, mindenkinek van egy lecsúszástörténete és válaszai is arra, miért nem vagy mégis hogyan és miért tudott kijönni belőle. De senki sem születik hajléktalannak.
Az öreg homeless bár egyedül él, emlékeivel és egy mackóval, valamint alkalmilag cipő- és kalapbábokkal népesíti be szerény otthonát és keserédes történeteket mesél. Szívszorító, ahogy megtudjuk, felesége megfagyott mellette, míg ő beszélt hozzá – és nincs feloldozás, nincs menekvés:
Az élet olyan tragikus. Az egyik nap még itt van az ember, a másik nap szintén...
Sorsok, meghitt emberi pillanatok, drámák jelennek meg, a színpadon egy magányra ítélt, a világból kizuhant ember áll előttünk, aki inkább már csak nézni, mint újra felszállni vágyik az előtte forgó óriáskerékre az Erzsébet téren.
A Kakaóscsiga hol lírai, hol humoros, időnként fájdalmas történetei bármelyikünkkel megeshettek volna, talán még meg is eshetnek. A „Hány kézfogásnyira vagyunk az angol királynőtől?” mintájára létezik a „Hány hétre vagyunk a hajléktalanságtól?” kérdése is, amely különösen nyomasztó egy olyan országban, ahol az Alaptörvény legújabb módosítása alapján az életvitelszerű közterületen tartózkodás börtönnel büntetendő.
Az alkotók kifejezett szándéka egy érzékenyítő előadás létrehozása volt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy önköltségi áron készült minden: a díszlettől a világításig, az animációtól a dramaturgiai munkáig. A rendező maga hozta-vitte a díszletelemeket próbáról próbára. A bemutató előadást a Centrál Színház fogadta be, a májusi előadásokat a Három Holló. Kérdés, hogy lesz-e a jövőben állandó vagy alkalmi befogadó játszóhelye egy olyan nonprofit darabnak, amelynek alkotói az előadás teljes jegybevételét a Fedél Nélkül további művészeti tevékenységének és a Menhely Alapítványnak ajánlja fel.
