Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„Így visszagondolva, magamat sem értem, mit gondoltam” – mondja a Kilenc hónap háború című dokumentumfilm beregszászi főhőse, Jani, akit nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, hogy milyen lehet háborúzni, így belevetette magát a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktusba. Csakhogy, ami a beregszászi hétköznapokból izgalmasnak tűnt, az a fronton nem más, mint csapdahelyzet, amelyben csak kivárni és túlélni lehet. A film szereplőivel beszélgettünk.
Amikor egyenként kezet fogok velük, mindegyikükön ugyanazt látom: eltűnt a tekintetükből az a mérhetetlen apátia és hajszoltság, amely behúzza a nézőt is, amíg a Kilenc hónap háborút nézi. Csuja László és stábja több mint két évvel ezelőtt forgatta a filmjét egy beregszászi család mindennapjairól, kényszerűen illeszkedve egy befagyott konfliktuszóna valóságához, amelyben a háború, ha őrlángon is, de a mai napig tart. A film főhőse, Jani, túlélte a fronton letöltendő szolgálati idejét, háborút azonban trauma nélkül nem lehet megúszni. Mint ahogy a hozzátartozókat is megcsapja a harctér szele: Jani édesanyja, Erzsi, illetve a jegyese, Zsani is a saját bőrén érzi a háborút, pedig ők nem járták meg a frontot. Ebben a családi körben beszéltük ki a történteket.
Ha a filmről van szó, Erzsi még ma is egy olyan anya vibráló aggodalmával beszél, aki mindennap azzal kelt és feküdt hónapokon keresztül, hogy vajon a fia életben van-e még. „Bár már nem először láttam a filmet, a mai napig felidézi bennem, milyen volt az idegőrlő várakozás, amit egy szülőnek sem kívánom, hogy megtudja. Nehéz visszanézni, miben éltünk két évvel ezelőtt – mondja reszkető hangon.
Valahol számítottunk rá, amikor kitört ez az egész. Tudod, hogy benne van a pakliban, hogy Janit is behívják. De az ember bízik abban, hogy vele máshogy lesz.
A család 2015-ben tudta meg, hogy Janinak is mennie kell a háborúba. Addigra már sok kárpátaljai fiatal férfi a fronton volt, legtöbbjük nem önkéntes alapon. A besorozottak tömegével szöktek el, sok faluban riadóláncok alakultak ki, hogy a behívókat hozó katonák érkezésekor a férfiak el tudjak menekülni otthonról.
Jani háborúba megy
Csuja László ekkoriban Beregszászon tartózkodott, igaz, eredetileg egy teljesen más filmtéma miatt érkezett a térségbe. A helyi szellemhitről szeretett volna forgatni, de közben kitört a fegyveres konfliktus, ami felforgatta az ottani emberek életét. A front még 1300 kilométer messzeségből is éreztette a hatását: ezrek menekültek el a behívások elől, ezrek kerültek ki a frontra, míg háztartások sokasága maradt családfenntartó és jövedelem nélkül. A rendező végül sok fiáért aggódó, vagy épp a fiát gyászoló anyát hallgatott meg. Így találkozott Erzsivel is.
„Jó volt neki elsírni a bánatom, hogy hamarosan elviszik a fiamat katonának, de úgy voltam vele, Jani beleegyezése nélkül nem megyek bele a forgatásba. Mondtam Lacinak, hogy ha a te gyereked lenne a fronton, akiről nem tudod, éppen mi történik vele, akkor te is így döntenél” – meséli. Végül Jani belement, mert, ahogy mondja, ő olyan bevállalós gyerek. „És egyébként sem gondoltam, hogy Laciék idáig elviszik a dolgot” – teszi hozzá, amin az egész asztaltársaság hangosan felnevet.
A stábtagok és a család között érezhető a bizalmi viszony, de ez érthető is, hiszen másfél éven keresztül heti rendszerességgel jártak hozzájuk forgatni. Nagy Zágon operatőr ott volt kamerájával a legintimebb percekben: amikor Jani felszállt a frontra tartó vonatra, amikor megkérte Zsani kezét, vagy amikor Erzsi kétségbeesetten várta, hogy életjelet adjon a fia.
„Nagyon megszerettem Laciékat, de nehezen viseltem, hogy Jani a háborúban volt. Minden héten hoztak haza egy halott katonát. Volt olyan is, hogy nem is azt, akit kellett volna. Minden ilyen rettenetes hír kiborított. Néha annyira, hogy ráripakodtam a Laciékra: tegyék már el azt az istenverte kamerát!” – meséli Erzsi, érzékletesen utalva arra, milyen őrlődéssel és bizonytalansággal küzdenek az otthon maradtak.
Jani a filmben és személyesen is hétköznapi srácnak tűnik, olyan, akivel jókat lehet nevetni, és aki szereti keménynek láttatni magát. Egyke, pár éve vesztette el az édesapját, akiről keveset és ritkán beszél, még az édesanyjával is. Köztük láthatóan szoros az érzelmi kötelék, és talán pont a túlóvó szeretete miatt, a filmben kicsit úgy tűnik, mintha a 24 éves fiú egyrészt lázadásból, függetlenedési vágyból döntene amellett, hogy elmegy a háborúba. Ő azt mondja, nem dacból csinálta, hanem mert nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, hogy milyen lehet háborúzni.
„Milyen elképzelésem volt róla? Nem is tudom, így visszagondolva magamat sem értem, mit gondoltam. Talán hittem a csodában, abban, hogy ez is olyan lesz, mint amikor sorkatona voltam. Furcsa. Mert egyrészt tudtam, hogy olyan helyre megyek, ahol nem kéne lennem, másrészt azt is kívántam, hogy elmenjek” – mondja.
Persze, anyu nem örült a döntésemnek. Amikor már ott voltam, én se. Emlékszem, ahogy az első bevetésemen eldobtam egy gránátot, és kerítéseken másztam át, akkor futott át először az agyamon, hogy te jóságos isten, hova keveredtem?
Viszonylag gyorsan kiderült, hogy ez nem egy terepgyakorlat, és ami a beregszászi hétkönapokból izgalmasnak, az anyai kontroll mellől felszabadítónak tűnt, az a fronton nem más, mint csapdahelyzet, amelyben csak kivárni és túlélni lehet.
„Sokkot kaptam, amikor kilőtték mellőlem az egyik katonát”
„Attól függően, hogy hová osztanak, és mi a feladatod, hol jobban érzed a veszélyt, hol kevésbé. Nincs más választásod, mint megszokni a tudatot, hogy ezen a helyen bármi megtörténhet veled. Voltak srácok, akik nem tudták ezt elfogadni, és bekattantak. Már egy messzebb becsapódó bomba hangjától is szabályos hisztérikus sokkot kaptak” – emlékszik vissza Jani, aki szerint arra végképp nem lehet felkészülni, amikor az ember elveszíti egy társát. Különösen, hogy néhányukkal szoros szövetség, egyfajta testvériség alakult ki.
A fronton a telefonjával videókat készített a közös percekről, magáról és az ott történő eseményekről. Az elsőket jókedv, keménység és izgalom jellemzi, de Jani találkozása a valósággal a nézőt is gyomorszájon vágja: a hétköznapi srác a szemünk előtt változik át egy bajtársát elvesztő katonává, aki a legsötétebb pillanatokban nem vágyik másra, mint az édesanyja ölelésére. Azt meséli, hogy felvételeket nemcsak ő készített, ez a kapcsolattartás bevett formája volt, ami ma már szigorúan tilos, ugyanis idővel kiderült, hogy az oroszok be tudják mérni a mobilokat, és modern fegyvereikkel messziről, a fedezékben lévő katonákat is képesek megölni.
„Sokkot kaptam, amikor kilőtték mellőlem az egyik katonát. Az eset miatt két hétig kórházban voltam, ahol főleg gyógyszereztek, aztán később fokozatosan hoztak vissza a frontra, hogy újra megszokjam a hangokat” – idézi fel szűkszavúan a kilenc hónap egyik legnehezebb időszakát, ami közvetett módon mindhárom szereplőt megviselte.
„Emlékszem, ez akkor történt, amikor három napig nem jelentkezett. Előtte mindennap hívott minket, ez volt a deal. Amikor néma maradt a telefon, már tudtam, hogy valami történt. Erzsi kérdezte, tudok-e róla valamit, azt lódítottam neki, hogy persze, minden rendben” – meséli Zsani.
Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam el az anyjának, hogy a fia, aki a fronton van, három napja nem jelentkezett
– néz rám kérdőn a lány, akinek 17 évesen kellett keménynek és higgadtnak maradni egy olyan helyzetben, amely számára is őrjítő volt.
Utána már semmi sem ugyanaz
Abban mindhárman egyetértenek, hogy a hazatérés utáni időszak nehézségeire nem voltak felkészülve, hiszen fogalmuk sem volt arról, milyen például az, amikor valaki a poszttraumás stressz tüneteit produkálja.
„Persze hallottunk történeteket, tudtunk olyan fiúkról, akiknek később különleges, pszichiátriai kezelésre volt szükségük. Volt, aki éjszaka őrjöngve ébresztette fel a családját, hogy most azonnal menniük kell, mert jön az ellenség, míg mások a fegyverüket szorongatva aludtak el” – eleveníti fel Zsani a beregszászi történeteket. Nekik nem kellett ugyan maradandó dühkitörésekkel együtt élniük, de ahogy mondják, kimondottan nehéz hónapok következtek.
„Az első fél év otthon botrányos volt. Mintha megállt volna az idő, bármit csináltam, az iszonyú lassan telt, ráadásul ingerlékenyebb, türelmetlenebb lettem. Nem értettem semmit, hiszen végre hazatérhettem, és mégsem találtam a helyem, hiányoztak a katonatársaim, akikkel nyíltan tudtam beszélni az ottani dolgokról” – támasztja alá Jani a szakemberek álláspontját a poszttraumás stresszről, ami nemcsak az átélt borzalmakkal hozható összefüggésbe, hanem a folytonos stressz és készenléti állapot is kiválthatja. Az érintett számára – miként az Jani esetében is történt – egyszerűen ingerszegénnyé válik az otthoni környezet.
„Láttam rajta, hogy valamitől szenved, csak nem beszélt róla. Ő meg azért nem beszélt, mert nem akart engem bántani. Olykor megkérdeztem tőle, hogy mi volt ott, mi történt vele a fronton. De ezt az egyet sosem osztotta meg velem, azóta sem beszélt róla.
Pedig a háborúig nem voltak titkaink egymás előtt
– mondja Erzsi, és azt meséli, előfordult, hogy a fia csak órákig feküdt mozdulatlanul, vagy háborús képeket, videókat nézegetett a telefonján. Zsani éjjelente pedig arra ébredt, hogy Jani rémálmokkal küzd.
Sokáig érzelmileg elérhetetlen volt a szerettei számára, nem mesélt a történtekről, ők pedig attól tartva, hogy fájó emlékeket téphetnek fel, csak ritkán kérdezték. De leginkább attól féltek, hogy Jani – sok másik kárpátaljai fiúhoz hasonlóan – egyéb lehetőség híján, a jövőtlenség és a szegénység miatt végül visszamegy a frontra szerződéses katonaként.
Mindannyian mást említenek, amikor azt kérdeztem, vajon mitől rendeződött vissza Jani élete, hogyan sikerült újra megtalálni és összhangba kerülni egymással. Jani azt mondja, az idő segített, Zsani szerint a környezetváltozás tett jót, míg az édesanya úgy gondolja, a munka volt rá jó hatással. Végül Jani megvonja a vállát:
Akármi is hozott vissza, egy dolog biztos, ha most kapnék egy behívót, egyből eltűnnék az országból, tényleg, az ellenségemnek sem kívánom a háború legnehezebb pillanatait.
